Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)

2018-03-03 / 52. szám

www.ujszo.com SZALON 2018. MÁRCIUS 3. Ül TÁRCA A SZALONBAN Németh Zoltán Tedd fel a kezed állomás épü­lete leginkább egy sportcsar­nokra hasonlít. Vagy inkább egy óriási akváriumra, benne elmo­sódott alakok úszkálnak: időnként kinyitják az akvárium ajtaját, majd kiúsznak, el a távolba. Nem, mégis inkább sportcsarnok: az állandó fe­hér zaj és fehér mozgás bokszolnak egymással. Kinyitja a laptopot, maga elé teszi, olvasni próbál. De a hely, a vasútállomás annyira lenyűgö­zi, hogy képtelen koncentrálni. Az épület ritmusa: a vesztibül, az emeleten végigfutó loggia, az oszlopokra támaszkodó, nyitott, árkádos csarnok vagy mégis in­kább átrium, sőt testudinatum, a zárt mennyezetes compluvium, vagyis a tető négyszögletű nyílása nélküli tér... Képtelen a szövegre figyelni. Egy pár sétál el mellette már negyedszer. A lány magas, a férfi alacsonyabb. A lány karcsú, élveteg, szénfekete fürtös-fod­ros haj, csípője valószerűdenül keskeny. Amikor már ötödször közelednek felé, az ajakrúzs, a szemfesték és a copfba összefogott hullámos fekete haj mögött hirte­len meglátja a kemény férfiarcot. Durva vonások, himlőhelyes bőr, az alapozó vastagon teríti be a bőr kinyíló krátereit. Mint akit áramütés ért, hirtelen az egész tér, az állomás belső tere való­­szerűdenné változik. Sosem volt pa­ranoiás, de azért, hogy megtudjon- még ha feltételezett igazságokat is- képes volt szinte lenyúzni a bőrt, lekaparni a húst, lehatolni a csonto­kig, sőt, még az alá, a szétomló velő kétségtelen bizonyosságáig. De ez a női arccá maszkírozott durva férfi­arc a naivsággal szembesítette: saját naivitásával. .Szeretett volna benne lenni a vüágban, megélni azt, ki­tölteni iáitól falig, az élet terét, de úgy érezte, búráhan él, saját korlá­tainak bórájában, és kimarad a zajló sodrásból, nem lát be a lakás belső szobáiba, csak a folyosón táblából. Ebben a pillanatban egy fiatal cigánylány állt meg a vonatok érkezését és indulását jelző elekt­ronikus tábla alatt, szinte ösztönö­sen lépve be az állomás origójába, táncolni és dúdolni kezdi a szlovák diszkók legkedveltebb magyar slá­gerét, egyre erősebben és erőseb­ben: Tedd fel a kezed, tedd fel a kezed, tedd fel a kezed, mert én más vagyok-gyok-gyok, más va­­gyok-gyok-gyok... Nemsokára már táncol, saját magának énekli rekedtes, hátul artikulált roma to­rokhangon palóc akcentussal, száj­padláson képzett szlovák 1-ekkel, más va-gyok-gyok, mert én más va-gyok-gyok... Miközben lopva a produkciót nézi, tudat alatt megszámolja a közönséget: egy idős férfi ül előtte unott-steril arccal, egy disztingvált, középkorú nő, aki a Vasárnap ma­gazint tartja a kezében, és próbál úgy viselkedni, mintha otthon, a kandalló előtt olvasgatna, és nem eg)' hideg, idegen, riasztó éjszakai állomáson, nem messze egy fiatal roma család, kisfiúval és babako­csival, a másik oldalon két szlo­vák férfi, néha mondanak egy-két mondatot a helyi hokicsapatról, mögötte egy elmebeteg, magában beszélő nő, aztán a már említett pár, a transzvesztita és barátja, a bejáraméi cigizgető roma fiatalok - ebben a pillanatban a lány rekedtes hangon az állomás közepén állva magyarul kezd üvölteni, dőlnek be­lőle a szavak, visszhangzik az egész néma épület: mi van, te faszszopó, mit bámulsz, mit akarsz, mi, mi a bajod, mi nem tetszik? Döbbent csönd, mindenki elné­mul, és úgy tesz, mintha ott sem lenne, vagy valami más, nagyon fontos egyéb teendője akadna, a lány úgy fordítja az arcát, hogy a vén fasz szinte mindenki lehet, ki­véve a két gyereket és a három nőt, ő arra gondol, talán túl nyilvánva­lóan stírölte a lányt, a Splash-szám a régi besztercebányai éveket idéz­te fel, te jó ég, micsoda emlékek, egyetemi diszkó, és most itt a tel­jesen nyílt büntetés, az adjectivum végül is megállja a helyét, de aztán eszébe jut, hogy rajta kívül van még a teremben három idősebb férfi, akik most mind a márványpadló szigorú rendjét tanulmányozzák, a terem sarkaiba helyezett poros leve­lek erezetét vagy a plafonról lelógó szürreális-futurisztikus lámpákat, amelyekkel akár egy holdraszállást is meg lehetne kockáztatni. Ebben a pillanatban a hirtelen be­álló csönd, ha lehet, még mélyebb lesz, a fiatal lány, mintha még so­sem járt volna vasútállomáson, eltűnik, mintegy saját mondata közepéből, a szokadan pár pedig immár hatodszor vonul át az ál­lomás épületén, kifelé. Most látja, két rendőr jelent meg a bejáratban, lassan, kényelmesen jönnek, egyen­ruhájuk fakó színe az állomásépü­let sarkait díszítő poros levelekkel harmonizál, a két szlovák férfi szinte azonnal hozzájuk siet, halk beszélgetés, majd szinte egyszerre nevet fel mind a négy. Az állomás órája lassan kattan egyet, ő pedig arra gondol, ez az egész, az ajtóban cigiző-fagyoskodó fiatalok, a fiatal lány látványos, kétfelvonásos pro­dukciója, az állomáson pontos idő­közönként fontoskodva végigvonu­ló transzvesztita és párja, szóval ez mind, a legapróbb részletekig meg­rendezett színjáték, amely mélyebb értelmet rejt, de amelynek kulcsát ő nem találja, egy konzisztens vi­lág, amelyből ő ki van zárva, és amelyről most már végérvényesen semmit sem fog megtudni, a két rendőr megjelenésével a sivár, üres, joviális, bántóan funkcionális falak és emberek maradtak meg csupán, az újra visszatérő biztonságos, ké­nyelmes, jólnevelt világ, amelynek azonban nincsenek titkai, szörnye­tegei és angyalai, csak a rosszul ér­telmezett túlélés és béke, amelyben olyan könnyű elhelyezkedni. Kétségtelenül valami finomme­chanikai érzékenységet fejlesztett ki magában bármiféle leleplezés iránt, amely azonban a rendőrök megérkezésével egyszerre tárgyta­lanná vált, s amelynek relevanciája a rendőrök távozásával is eltűnt. Egy párhuzamosan létező világ ajtaját találta meg, de az ajtót be­falazták, gondolta, és a szerencsét­len magyarországi turistát kezdte figyelni, aki nemrég lépett be az ál­lomás épületébe, eurót akart forin­tért váltani, hogy megvásárolhassa vonatjegyét, a helyiek nyelvérzéke felől nézve affektált, túlkerekített magánhangzóival kétségkívül ko­mikus figurának tűnt. Ekkor lépett eléje, szinte a semmi­ből, a két roma lány, az éneklő-tán­­coló, és egy másik, sokkal-sokkal szebb. Hová utazol? Van barátnőd? — kérdezte a szebbik szlovákul, ki­villantva erőteljes szemfogait. Dost daleko, felelte ő, majd magyarul folytatta, s közben arra gondolt, hogy ha a rendőrök szólítják meg szlovákul, biztosan nem vált át mondat közben magyarra, mint!3 most: igen, van barátnőm, miért? Nincs kedved egy kis szopecskához, csak egy kis fajecka, mdod, csak tíz euró. Nem, nem, mosolygott kényszeredetten, tényleg nem, kö­szönöm, mondta. Visszaült, körülnézett, az állomás poros-sötét unalma most még nyo­masztóbb lett, a lányok kisétáltak a hóesésbe, rágyújtottak. A szeb­bik még kétszer visszajött, hatvan­centet nem tudnál adni kávéra, kérdezte, a pontos összeget rakta a tenyerébe, aztán tíz perc múlva újra visszajött, a barátnőm is inna egy kávét, most már egyeuróst adott neki, és nézte, ahogy valami gyer­meki örömmel egyensúlyoz a forró kávéval kifelé. Félóra elteltével már kint vacogott a nemzetközi gyorsra várva, néhány hasonlóan remegő sorstársával együtt, amikor a feljáróból előbuk-' - kant az állomáson megismert pár. Én elöl szállók fel, te menj hátra, és majd valahol középen találkozunk, mondta a szűk csípőjű nő, mikor begördült a vonat. A kuszetka kényelmeden, hatágyas tere üres volt, megnyugodott, hogy egyedül utazik. Az állomások fényei neoncsíkokként cikáztak szem­héján, a vonat jobbra-balra rázta, néha mintha emberi hangokat hal­lott volna, de a vasúti kocsi alkatré­szeinek nyikorgása, jajongása, esze­lős csikorgása minden más hangot elnyomott. Egy párhuzamosan létező világ ajtaját találta meg, de az ajtót befalazták, gondolta... r> Mit olvas? Grigorij Meseznikov politológus Jelen pillanatban párhuzamosan több könyvet is olvasok, s to­vábbiak várnak rám. Az éppen „olvasottak” közt említést érde­mel a kiváló orosz történész és politológus, Szergej Medvegyev kötete, a Park krymského obdűbia. Kroniky tretieho cyklu. A könyv a mai orosz állam és társadalom realisztikus, de annál sivárabb képét festi meg, amelyben az ország jelenlegi vezetője azt vette a fejébe, hogy valamilyen csoda folytán megállítja az időt és saját öregedését, s visszaviszi országát a boldog (valójában azonban a hajmeresz­tőén tragikus) múltba. A könyvet eg}' kis moszkvai kiadó adta ki mindössze ezres példányszámban, tehát annak esélye, hogy eljut a szlovákiai olvasókhoz, sajnos, elenyésző. Rögtön Medvegyev műve után Tim Marshall nagy brit bestsellerét veszem elő, a Prisoners of Geography (A geográfia fogságában) című opuszt. Ez az országok nemzet­közi kapcsolatait és külpoliti­káját földrajzi fekvésük alapján magyarázza. Mivel az államok fejlődése szempontjából végső soron egyéb szempontokat fontosabbnak tartok a földrajzi fekvésüknél, nagy örömmel nézek elébe annak, hogyan fo­gok a könyv olvasása közben vitába szállni a kiváló szerző­vel. S harmadjára egy olvasói ínyencség: Karel Hvízdala cseh újságíró interjúkötete, a - Vlcice. Ebben két rendkívüli nő, Magda Vásáryová és Iva Brozová mesél életéről. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Verhovina filmre véve / II. paradoxon - a trembita néma harsogása múltkor említett Marijka nevémice nemrégiben ízléses DVD kiadásban látott napvilágot. A bónuszok közé Kárpátaljáról a csehszlovák időkben készült három rövidfilm is felkerült, me­lyeket a MarijkáwA nem csak a lo­­kalitás köt össze, s nem is csak az, hogy a hely specifikumait rögzítik rendre, mintha összebeszéltek vol­na - a vasárnapi mise, néptánc, tutajúsztatás, polonyinák, fatemp­lomok, várromok, ruszin falukép stb. De az is, amiről a Marijkát illetően volt szó, vagyis a reprezen­táció dilemmája. Egyszerűbben, annak kérdése, hogyan reprezen­tálható egy periféria regionális kultúrája és társadalma a centrum számára. Azaz, mit képes megmu­tatni a mozgókép a Podkarpatská Rus valóságából egy prágai, brünni, osztravai filmszínházban. A kommunikáció iránya persze determinálja a reprezentációt is. Minden művet (reprezentációt) meghatároz a médiuma. E filme­ket pedig elsősorban a filmtech­nika fejlődése, különösen pedig a hangosfilmbe való átmenet. A legkorábbi darab, Karel Plicka Jaro na Podkarpatské Rusi című alkotása (1929) még némafilm, hangkulissza sincs hozzá, Adolf Lehner Podkarpatská Rus-a. (1937) viszont már a hangosfilm korában is szintén csak mozgókép, aláfestő zenével. Azaz, kép van, hang nincs a Verhovinából - az audiovizuális reprezentáció olyan, mint egy ke­rék párját vesztett kerékpár. Kicsit más a helyzet Jifí Weiss Písen o Podkarpatské Rusi (1937) című rövidfilmjével. A táj nyelve itt sem szólal meg, helyette viszont narrátor beszél, a mozgóképekhez így-úgy kapcsolódva. A táj népe kizárólag a Marijkábzn kap szót, s bár a saját nyelvét használhatja (csodálatos, ahogy keveredik, sőt hibridizálódik a cseh, ruszin, jid­dis, héber a filmben) mondandója azonban elő(re meg) van írva. A helyi szereplők bájos esedensé­­géből pedig látszik: mozdulatai is meg vannak rendezve. Nem így a három rövidfilm esetében, ame­lyeket dokumentumfilmekként is nézhetünk. Az objektum azo­nos, a reprezentáció módja mégis különbözik. Plicka, akárcsak a néhány évvel későbbi Zem spieva című filmjében, itt is esztétizál: a koszt kispórolja, a nyomort nem mutatja meg, a nép archaikus éle­te itt egy boldog élet, az ősiség és eleven folklór bája mindent ural. Lehner lencséje turistaszemszög­ből mutatja be a tájat, akárha egy mozgóképeslap lenne a film, min­den nagyobb városból kapunk utcarészletet, tájat, képeket a nép életéből. Weiss a narráció beho­zásával a realitás képeit a látomás felé emeli el, melyre a film vá­gástechnikája és képi dinamikája is rásegít. K. M. Walló verssorait J. Smeral néha kopogósán, majd szinte extatikus prófétasággal sza­valja Jin' Smka elragadtatott zené­jére. Az osztályharcos nézőpont, mely már a kezdetet is megha­tározza, csak rásegít, hogy a film egyszerre váljon expresszionista lá­tomássá, és a nyomor valóságának felmutatásává. A természet nem a bájt, hanem a megélhetés kegyet­lenségét jelenti. A képek doku­mentumjellege izgalmas párbeszé­det teremt a hol kommentárszerű, hol költőien elemeit szöveggel. A zsidók itt nem megjátszzák, hogy eltakarják az arcukat a lencse elől: tényleg azt teszik - okát a narrá­­cióból megtudja a hallgató néző. A film audiovizuális egységének látszólag a Marijka tesz eleget. És éppen ez a látszat a lényeg. A da­lokat éppúgy, ahogy a pásztorok hegyoldalak visszhangját kihasz­náló kurjongatását (bár akusztikus helyspecifikum, mégis külön áll a képtől) külön vették fel. A kurjan­tó figurától elválik a kurjantása, noha a hang és a gesztus látszólag egyidőben zajlik. Az sem biztos, hogy a kurjantás a kurjantó em­bertől származik-e, vagy hogy egyáltalán a Verhovinából. S itt érünk a filmes reprezentáció má­sik paradoxonénak végére, a kép és hang viszonyára. Míg a Marijka látszatot alakít ki, addig Lehnernél a lakodalmas ruszinok valamiféle bécsi keringővei beoltott ragtime­­ra ropják, a látszatot kelteni nem akaró, illusztratív aláfestő zenére. Plickánál e paradoxon sokkal iz­galmasabb, csonkasága miatt. A jellegzetes hucul trembita (havasi kürt) megfúvása bár önmagában képi performancia, a film néma­ságában a trembita a funkcióját és a lényegét veszti el. Nem halljuk, csak látjuk. A trembitafúvás néma harsogását. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom