Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-22 / 68. szám
www.ujszo.com | 2018. március 22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 A kormányfő vigyora Méltósággal távozni a legnehezebb feladat - tájainkon ritkán sikerül CZAJLIK KATALIN Ha az elmúlt hetek viharos eseményeinek képanyagát vizsgálnánk, sok érdekes felvételt találnánk. A 89-es tüntetésekre emlékeztető tömegek az Sznf téren, egymillió euró kápéban a kormányhivatalban, Fico a nőnapi pódiumon és sorolhatnánk. Am az összes közül a legkiemelkedőbb mégis Robert Fico vigyora, amellyel Andrej Kiska államfőnek átadta a lemondását. Sok minden benne volt ebben az arckifejezésben, s az elemzők is egymásnak teljesen ellentmondóan értelmezték. Egy részük győzelmi mosolyként magyarázta, annak kifejezéseként, hogy bár hivatalosan távozik, Ficónak esze ágában sincs feladni hatalmi pozícióját. A másik csoportba tartozók (ezek közé tartozik a szöveg írója is) azonban zavart kétségbeesést és frusztrációt láttak a miniszterelnök arcán, annak kifejezését, hogy képtelen felfogni: ez a játszma véget ért, mégpedig mattal. Ez a kép kísértetiesen hasonlít egy másik búcsúzós jelenetre, Vladimír Meciar 1998-as hattyúdalára, amellyel hálátlan népétől köszönt el. S igaz, utána még három választási cikluson át kísértett a hazai politikában, többé sosem nyerte vissza régi „dicsőségét”. Van ebben a gesztusban valami nagyon emblematikus, nagyon káeurópai, hogy úgy mondjuk. Emlékezzünk csak, milyen méltósággal tudott elköszönni mondjuk Tony Blair vagy legutóbb Martin Schulz. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a politikai vezetők távozásának módja különbözteti meg a Keletet a Nyugattól, a kárpáti típusú demokráciákat a fejlettektől. S itt nem csak arról lehet szó, hogy a kelet-európai politikusok jobban ragaszkodnának a hatalomhoz, mint nyugati kollégáik. Inkább úgy fest a dolog, hogy régiónkban a politikai vezetők, akik nem ritkán „saját fejjel” felépített politikai projektjeik révén emelkedtek a legmagasabb szintekre, privát tulajdonukként tekintenek posztjukra és pártjukra. Kétségtelen, hogy egy ilyen politikai „vállalkozás” rengeteg kockázattal jár, s eszközei révén akár büntetőjogi felelősséget is vonhat maga után. Érthető hát, hogy a ká-európai vezetők megpróbálják magukat a végsőkig bebetonozni a hatalomba, s embereikkel bebiztosítani az egész rendszert a bűnüldözéstől kezdve az igazságszolgáltatásig. Az is jellemző, hogy az ilyen pártok nem élik túl az alapító atya bukását, s az idő múlásával egyre gyatrább személyi felhozatallal működnek (elég összehasonlítani csak a legutóbbi Fico-kabinetet Peter Pellegrini csapatával...), hogy végül kártyavárként omoljanak össze, miközben egykori szponzoraik már új projektekben gondolkodnak. Bizonyos, hogy méltósággal távozni az egyik legnehezebb (politikusi) feladat, s egyben az ország politikai kultúrájának egyik legmegbízhatóbb mutatója. Az utóbbi hetek történései alapján úgy tűnik, sem emberileg, sem a rendszer szintjén nem nőttünk még fel hozzá. Vezérelv Halottak, szép sminkben FINTAMÁRK A mindig jól értesült és általában bronzbama Fedor Fiasík, a HZDS és a Smer korábbi médiamágusa 2016 márciusában, néhány órával azelőtt, hogy a Híd és a Siet’ Robert Fico tenyerébe csapott, kiírta a Facebookra: a koalíció már összeállt, még egy kis rituális tánc, pár sértődött képviselő, néhány okos kommentár, és belecsapnak a lecsóba. Most Fiasík nem posztolt, de úgy tűnik, a történelem megismétli önmagát - mert mindig megismétli. Az elmúlt napokban teljes pompájában mutatkozott meg az itteni politika igazi természete. Egyrészt, hogy a túlélésre rendezkedett be. Másrészt, hogy ezért nem fél minden elérhető kommunikációs eszközt felhasználni, mert így lehet rendkívül hatékony. Harmadrészt pedig, hogy az állam és annak polgárai iránt vállalt felelősséget és az elveket mindig le lehet cserélni egyéni érdekekre. A túlélésre való berendezkedés mindenki számára nyilvánvaló. A koalíció marad, a kormány is, némi kozmetikázás után - még néhány rituális tánc lehet körülötte, de a vihar elvonulni látszik. Persze tény, néhány hete még senki sem tudta elképzelni, hogy Fico és Kalinák eltűnik a balfenéken. Csakhogy a halottat sminkelhetik a legnagyobb profik a legjobb sminkkészlettel, attól még halott marad, és tovább fog oszlani. Az utca (nem a meghasonlott ellenzék, nem vérhabos szájú vadbarmok gyülekezete, hanem százezernyi intelligens ember) egyértelműen megfogalmazta, mit akar. Még rejtett harmadik mondat sem volt benne, mint a Híd OT-határozatában, hiába keresi Bugár Béla. Az utca nem fejeket követelt, hanem a korrupcióval átitatott, rothadó (nem csak politikai) rendszer teljes, mélységi restartját, a rendszerszintű káosz felszámolását, tisztességes Szlovákiát. Ez pedig nem történt meg. Bár Fico és Kalinák tere szűkült, továbbra is olyan helyzetben vannak, amelyből viszonylag kényelmesen tudják a háttérből irányítani a dolgok menetét. S bár nyilván nem olyan módon teszik ezt majd, mint Jaroslaw Kaczynski Lengyelországban - ehhez nincs elég erejük -, azt a legnaivabbak sem gondolhatják, hogy nem fogják kihasználni a rendszer összes árnyékos sarkát, egérlyukát és sötét sikátorát a konspirálásra. Mert ezekre az árnyékos sarkokra, sikátorokra senki sem fordította rá az őrtorony reflektorát. Azt pedig nehéz elképzelni, hogy az SNS és a Híd majd fékezni fogja őket - hiszen végeredményben nem döntötték be Fico kormányát, és nem léptek ki a koalícióból, mely olyan stabilnak bizonyult, mint egy atombunker. Ok ugyanis ugyanolyan érdekeltek a túlélésben, mint a Smer. A leginkább elképzelhető forgatókönyv az, hogy folytatódni fog a kommunikációs trükköket minden elé helyező politika. Mert látják, hogy hatékony, és a legnagyobb ürüléktomádóból is kiviszi az embert, ha ügyesen csinálják. Hallani fogjuk százszor-százezerszer, hogy soha nem volt még ilyen jó az együttműködés, milyen sok mindent el lehet érni ebben a koalícióban. Kétnyelvű táblákból lesz még a kerítés is, csökken a rezsim, meg a tiéd is, és az is visszakapja az állampolgárságát, aki el sem vesztette. Aki tegnap még tele szájjal sorosozott, az megszaggatja a ruháját, hamut szór a fejére, és befizeti kéthavi bérét a Transparency International számlájára. Persze lesznek, akik átlátnak a szitán. Születik pár okos kommentár is. De a lényegen nem fog változtatni. A rendszer, melynek az állampolgárok érdekeit kellene szolgálnia, továbbra is egyéni érdekeket szolgál majd. Persze most az utca hatására elmozdult egy jobb irányba, de még nem léptük át a Rubicont, csak belemártottuk a lábunkat—és ha a parton toporgunk tovább, akkor nem nyertünk semmit, csak átnedvesedett a cipőnk. A társadalomnak nem szabad visszakoznia, az tökéletes vereség lenne. És nem szabad elhinni, amit mondanak nekünk, mert a válság legnagyobb tapasztalata, hogy amit mondanak, az másnap, de akár a következő percben sem igaz. A szájukra ne figyeljenek, azzal csak gúnyosan vigyorognak. Csak a kezüket figyeljék. Demokratának lenni mentalitás. Sok egyéb mellett azt is jelenti, hogy megértjük, az ember esendő, ezért van szükség intézményesített szabályokra, fékekre és ellensúlyokra a társadalmi működés minden szintjén. Ennek hiánya vigyorog most a képünkbe a kormányválság heteiben. Hiszen hogyan másképp lehetne értékelni, hogy az éppen távozó bukott miniszterelnök közli az államfővel, hogy nagyon is „marad”. A demokráciának nemcsak a választók és az őket képviselni hivatott csoportok között kellene működnie. Ficóval kapcsolatban látszik csak igazán, mennyire fontos lenne a párton belüli demokrácia. Hogy egy politikai szervezet a tagság akaratából tudjon működni, ne egy ember köré gyűlve építsen hatalmi piramist. Egy párt akkor kerülhet ilyen helyzetbe, ha saját belső demokratikus folyamatait meggyengíti egy erős vezetőért cserébe. Hiszen ha a párt, ebben az esetben a Smer, személytől független intézmény lenne, akkor az a tiszta és egyértelmű érdeke, hogy megszabaduljon attól, aki immár a hosszú távú integritását és népszerűségét komolyan veszélyezteti. Ha mégsem így működik a tagság, akkor az önkényes vezető saját érdekeit a párt érdekei fölé helyezi. Ez történt, amikor Fico hatalomhoz való ragaszkodása még a lemondása pillanatában is görcsös vigyorral kürtöltetett szét, az államfőnek foghegyről odavetett megj egyzéssel. Egy párt nem egy embert jelent. Nem is jelenthet. A párt egyben mozgalom, eszmét, értéket, értékrendszert követ, képvisel, és működnie kell benne a belső fékeknek és ellensúlyoknak is. Ahogy például a diplomatákat lecserélik négyévente, vagy az amerikai elnököt legfeljebb kétszer lehet megválasztani. Nem egészséges, ha bármilyen hatalmi pozícióban évtizedekig lehet valaki. A hatalom is ópium, súlyos függőséget okoz. Egészséges embereknél valamivel később, de egy idő után biztosan. A hatalmi csoportok cserélődésére épülő demokratikus választási rendszerek ezt a nagyon egyszerű, evolúciós pszichológiai problémát tudják kiküszöbölni. Éppen ezért tesz jót a belső versenyeztetés, a nem előre lejátszott pártelnöki jelölések, miniszterelnök-jelölti pozíciók. Hogy senki ne válhasson a saját hatalmába vetett hit rabjává. Ha egy párt elhiszi, hogy létezni fog a jelenlegi vezetője utáni években is, akkor máris más szemmel tekint a jelenlegi vezetésre. De csak akkor hiheti, hogy egy évtized múlva is szükség lesz rá, ha nem szakad el az egyszerű emberektől. Ahol botladozik a demokrácia, ott a pártokon belül is előbb-utóbb gond lesz. Ez fordítva is igaz: ahol a pártok elszemélyesednek, vezérelvűvé válnak, ott előbb-utóbb a demokrácia is szenvedni fog. FIGYELŐ Izrael beismerte a szíriai atomreaktor felrobbantását Izrael a hírzárlatot feloldva elismerte egy Szíriában épülő atomreaktor 2007-es felrobbantását. Az izraeli katonai rádió beszámolója szerint nyolc bombázó repülőgép hajtotta végre a feladatot, a pilóták is csak az akció előtt néhány órával értesültek a célpontról, az észak-koreai együttműködéssel készülő nukleáris létesítményről. Ehud Óimért akkori miniszterelnök támogatta az atomreaktor felrobbantását, Ehud Barak védelmi miniszter azonban háború kirobbanásától tartva próbálta megakadályozni. Csak akkor oldódott fel a feszültség a hadvezetésben, amikor a szíriai kormány hivatalos lapja a bevetés utáni reggelen egy elhagyott katonai raktár elleni támadásról beszélt. Ekkor lett egyértelmű, hogy Damaszkusz nem indít megtorló háborút. Izrael azt szerette volna, ha az Egyesült Államok semmisíti meg a reaktort, George W. Bush akkori amerikai elnök azonban azt felelte, hogy csak diplomáciai lépéseket terveznek. Noha köztudott volt a beavatkozás, Izrael eddig nem ismerte el, a helyi új ságírók rendre külföldi forrásokra hivatkozva szóltak róla. Izrael a Begin-doktrína szellemében járt el, amelynek értelmében a zsidó állam nem engedi meg, hogy ellenséges ország atomreaktort építsen a térségben. Izrael 1981 -ben is végrehajtott hasonló légicsapást egy, már majdnem üzemkész iraki atomlétesítmény ellen. (MTI) A lemondó vigyor
