Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-21 / 67. szám
www.ujszo.com KÖNYVESPOLC ■ 2018. MÁRCIUS 21. DÖ Xeno: egy összeomló világ izgalmas idegenjei B randon Hackett, azaz Markovics Botond valószínűleg sosem lesz Asimov, Lem vagy King. De ez nem is baj, mert Markovicsból önjogon lehet nemzetközi szintű tudományos-fantasztikus író a 21. századi szcénán. Legújabb könyve, a Xeno annak ellenére is komplex és erős regény, hogy nagyon vékony jégen táncol, mert egy aktuális és érzékeny témát boncolgat, és nem mentes a hibáktól sem. Markovics már évek óta stabilan jó teljesítményt nyújt a meglehetősen satnya magyar sci-fi-szcénán — könyvei pedig nem csupán az említett „satnyaság” miatt emelkednek ki a pályatársai művei közül. Inkább azért, mert írásain meglátszik a koncepciózus hangyamunka — Brandon Hackett nem fél nagyot harapni, és nem kamuzik, hanem következetesen végigviszi a grandiózus ödeteit. Művészmigráns, vízimigráns A Xeno című regénye egy ilyen munka eredménye, ráadásul kifejezetten merész vállalkozás is annak fényében, milyen érzékeny és aktuális témához nyúl. 2117-ben, egy évszázaddal jelenkorunk után járunk, és több mint félszázada igyekszik beleszokni a Föld egy új helyzetbe. Tizenötmilliárdan lakják a bolygót, azonban ebből csak hatmilliárd az ember, a többi idegen fajú. 2058-ban ugyanis egy ismeretlen, szuperfejlett civilizáció jelent meg a Földön, a migtátorok - s féreglyukak segítségével összekapcsolták a bolygót több más gyarmatbirodalommal. Ezután pedig telepítgetni kezdték a bolygók lakosságait ide-oda. A kényszermigráció révén egymás mellé került az emberi faj és a xenók: a kultúrájukat és gazdaságukat a művészetre építő, folyton alkotó firkák és a víz alatt élő, saját életterüket energiaéhségük miatt lassan felforraló hidrák. Na és itt vannak még az aszteroida-övben élő, nagyon fejlett, de múltjukat egy vírus miatt lassan elfelejtő, titokzatos ostorosok is. Az eltérő kultúrák bolygói lassan politikai, gazdasági és környezeti káoszba fulladnak — a migrátorok pedig vaskézzel uralkodnak felettük, bár azt senki sem tudja, tulajdonképpen mit akarnak, mik a céljaik, és voltaképpen mire megy ki a játék, hiszen még csak meg sem mutatják magukat. Az úgynevezett „szónokokon” keresztül kommunikálnak a bolygók lakosságával — kiválasztják egy-egy fajtársukat, majd otthonukba, az Eredőre viszik, és „átalakítják”, hogy aztán az ő szájával szóljanak. Társadalmi hant sci-fi Hackett egy hard sci-fit írt, de mindannyiunk szerencséjére ez az ő fogalomtárában egész mást jelent, mint a műfaj szótári definíciója. Nem csámcsog feleslegesen sokat a technológiákon, inkább társadalom- és gazdaságtudományi hard sci-fit írt. A Xeno tulajdonképpen egy gigászi Petricsésze, melyben egy biológiai és szociológiai kísérlet zajlik. Az író egyébként nem először viselkedik úgy, mint a hangyabollyal szórakozó rossz gyerek: Hackett előző könyveiben is előszeretettel épített hasonló alaphelyzeteket, volt, hogy csillagtól csillagig rángatta a Földet, máskor több milliárdnyi időutazót szabadított rá a világra. Aztán megállt, figyelte, hogyan alkalmazkodik a helyzethez az emberiség, és mindent lejegyzett. Markovics közgazdász, és egy közgazdász alaposságával alkotta meg a Xenóban az idegen kultúrákat, a szokásosnál mélyebb rétegeket is megbolygatva. Míg nagyon sok sci-fi-írónál az idegenek valójában csak földönkívüli testbe helyezett emberek, Brandon Hackett igyekszik társadalmakat, gazdasági rendszereket, mitológiát modellezni részletekbe menően, figyelembe véve például nemcsak a firkák vagy a hidrák életterének sajátosságait, identitásuk rétegeit, hanem például a migrátorok megjelenésével összefüggő előtteutána állapotot is, azaz hogyan teljesítenek idegenjei más bolygókon - mondjuk, a Földön. És itt jelenik meg Brandon Hackett egy másik „fétise”, az idegen nyelvek. Ezekkel korábbi könyveiben is sokat foglalkozott, és vázolt már nyelveket a percepció különböző szintjein: például szagnyelvet, vagy most a Xenóban a firkák színkommunikációját és az ostorosok kilenccsatomás hőnyelvét. Ráadásul nagyon ügyesen játszik nemcsak a nyelvekkel, hanem azzal is, mit vagyunk képesek felfogni a másik kultúrából, s mit nem - a különbségek érzékeltetése ettől nagyon egyszerűvé, frappánssá és hatékonnyá válik. Migráció felülnézetből Hackett - tekintve az elmúlt évek migránspropagandáját - darázsfészekbe nyúlt a Xenóval, de jó oka volt rá, hogy foglalkozzon az idegen kultúrák egymás mellett élésének kérdéskörével. Szerencsére nagyon okosan és érzékenyen nyúlt a témához: nem moralizál, nem kacsint ki az olvasóra, nem gyűlölködik, egyszerűen a maga pőreségében mutatja be a témát. Egyszerre mutatja he a folyamatot és annak következményeit, és nem morfondírozik azon, hogy akkor ez most fekete vagy fehér. Nem próbálja erőszakosan, szájbarágósán megfeleltetni a helyzetet az aktuálpolitikai történéseknek, és bár a regény migrációellenes politikusai sokszor feltűnően emlékeztetnek egyes létező közszereplőkre megszólalásaikkal, érvrendszereikkel együtt, Hackett tisztázza: abban a valóságban, amit ő szimulál a könyvében, az ilyen politikusok és a hozzájuk kapcsolható társadalmi folyamatok megjelenése egyszerűen a helyzetből fakadó logikus emberi sajátosság. Mert hát ilyenek vagyunk, na. Hackett szerencsére nem akar valami világrengető, moralizáló megoldást bemutatni. Csak rámur> Markovics közgazdász, és egy közgazdász alaposságával alkotta meg a Xenóban az idegen kultúrákat, a szokásosnál mélyebb rétegeket is megbolygatva. tat a kényszermigráció kérdésének rendkívüli összetettségére, és arra, hogy vannak olyan helyzetek, amelyeken egyszerűen nem tudunk nyers erőszakkal úrrá lenni. Amikor a karakter csak kulissza Persze ez a felülnézet csak az olvasó kiváltsága, Hackett nem volt ilyen nagylelkű a karaktereivel, ők inkább a sztereotípiák, ideológiák képviselői a könyvben. És el is jutottunk a Xeno és Brandon Hackett gyenge pontjához: a karakteralkotáshoz. Ez az a pont ugyanis, amiért Markovics Botondból még nem lett nemzetközileg elismert, sőt, sztárolt sci-fi-író: a globális, grandiózus, részletekbe menő hangyamunka elsősorban a világ és az összefüggések modellezésére terjed ki, a figurák pedig ezzel valahogy nem tudnak lépést tartani. Elképzelhető, hogy Hackett részéről szándékos, hogy feláldozza karaktereit a világépítés oltárán, de meglehetősen zavaró, ugyanis a szereplői olykor kifejezetten kétdimenziósak, kiszámíthatók - csak kulisszaként funkcionálnak, nézőpontkarakterek. Ennélfogva a jellemfejlődés csak szimbolikus és funkcionális, nem várhatunk tőle sokat, nem ad hozzá a történethez, mely ezáltal nem lesz briliáns, csak erős közepes. Hackett láthatóan egy világot akar elmesélni, nem egy történetet - kockáztatva a tét nélküliséget, és kicsit megfosztva az olvasót az igazi, emberi katarzistól. Ehhez képest néha mégis megpróbálkozik az emberi léptékű drámával, ám ezek a próbálkozások meglehetősen suták és csökevényesek. Szerencsére ezt Hackett is érzi, és nem engedi ki a kezéből a pörgős sztori gyeplőjét, ügyesen kalauzolja az olvasóját az általa teremtett világban. Az ember végül elégedetten teszi le a Xenót, egyszerűen azért, mert minden hibája ellenére működik, és rendkívül szórakoztató. Az elmúlt másfél évtized öt legjobb magyar sci-fijéből legalább hármat Markovics Botond írt, és írói repertoárja egyre bővül. Ha a következő könyveiben sikerül ötvöznie a zseniális világépítési képességeit azzal, hogy valódi emberi történeteket mesél el - és sikerül kilépnie a nemzetközi piacra is a könyveivel -, a Hugo-díjhoz is nagyon közel kerülhet. Finta Márk Brandon Hackett: Xeno Agave Könyvek, 2017 416 oldal OSCAROS OLVASMÁNYOK A teremtmény könyve Richard Strickland ezredes egy küldetéssel van megbízva, a dél-amerikai esőerdők sűrűjében kell megtalálni egy titokzatos lényt, amiről a helyi törzsek legendái és mondái is rettegéssel beszélnek. A misszió sikerrel zárul: a kétéltű teremtményt a baltimore-i Occam Űrkutató Központba szállítják, ahol kísérleteknek vetik alá. A történet azonban nem várt fordulatot vesz. A lény és az intézet egyik női alkalmazottja között romantikus szerelem bontakozik ki. Furcsa kettősük románcát még inkább megnehezíti, hogy Elisa némasága miatt jelnyelven tudnak kommunikálni. Számtalan akció követi egymást, és ahogy a nem mindennapi történet szálai bonyolódnak, azt vesszük észre, hogy annyira szívünkbe zártuk az Amazonas mélyéről származó élőlényt, hogy az ő sorsáért izgulunk. Guillermo del Toro nemcsak filmre álmodta meg ezt a különleges tündérmesét - az alkotás négy Oscar-díjat kapott, egyebek mellett a legjobb filmnek járó elismerést -, hanem Dániel Krausszal összedolgozva könyvet is írt belőle. Dániel Kraus, Guillermo Del Toro: A víz érintése Bluemoon Könyvek, 2018 361 oldal Az első élmény könyve André Adman olasz Riviérán játszódó regénye egy kamasz fiú és a családi nyaralóvendég, egy ifjú amerikai kutató között váratlanul kibontakozó, elsöprő szerelem története. A vonzalom, amelynek következményeivel egyelőre képtelenek szembenézni, felkészületlenül éri a fiatalokat. Az együtt töltött nyári hetek során mindketten küzdenek saját érzéseikkel, egyszerre tartva környezetüktől és saját maguktól. Vakmerőén igyekeznek elérni azt, amiről sejtik, talán soha többé nem adatik meg nekik: a két ember közötti legteljesebb egységet. A Szólíts a nevedent az utóbbi évek egyik legcsodálatosabb szerelmi történeteként méltatta a kritika, és a regény alapján készült film Luca Guadagnino rendezésében, Armie Hammer és Timothée Chalamet főszereplésével hasonló utat járt be; James Ivory a legjobb adaptált forgatókönyv írójaként meg is kapta az Oscar-díjat. A rendező már bejelentette, a második részre készül: a tervek szerint ugyanazokkal a szereplőkkel, de 7 évvel később folytatódna a történet. André Aciman: Szólíts a neveden Athenaeum Kiadó, 2018 304 oldal A feltörő düh könyve 1946-ot írunk. A nagyvárosból jött Laura McAllan vidéken, a Mississippi deltavidékén fekvő farmon, egy számára idegen és rémisztő helyen kényszerül felnevelni gyermekeit. Férje, Henry igazi érzelmeit nehezen mutatja ki, csak a föld érdekli, abban látja a jövőt. A megélhetésért folytatott küzdelem közepette két fiatal férfi tér haza a háborúból, hogy felvegye régi élete fonalát. Laura sógora, Jamie McAllan minden, ami a testvére nem: elbűvölő, jóképű és elveszett, a múlt emlékei közt bolyong. Ronsel Jackson, a McAUan-farmon élő fekete bérlők legidősebb fia, kitüntetett háborús hős, ám hiába védte halált megvető bátorsággal a hazáját, a faji szegregáció korában nem veszik emberszámba. Az egykori fegyvertársak valószínűden barátsága óhatadanul is végzetes változásokat hoz: olyan eseményeket idéz elő, amelyek úgy sodornak el emberi életeket, mint a hömpölygő folyó a hidakat a Deltavidéken. A regény alapján készült filmet 4 Oscar-díjra jelölték - Rachel Morrison történelmet írt, hiszen ő az első nő, akit a legjobb operatőrök között jelöltek az elismerésre. Hillary Jordan: Mudbound — Sárfészek Athenaeum Kiadó, 2018 320 oldal
