Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)
2018-03-17 / 64. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2018. MÁRCIUS 17. MŰVÉSZVILÁG13 Ragályi Marci operatőrt édesapja - és egyúttal világhírű pályatársa —, Ragályi Elemér kétéves korától vitte magával a filmforgatásokra. Fiatalemberként már nemzetközi filmek készítéséhez asszisztálhatott, első fényképezőgépével pedig Salma Hayeket is fotózta. A fotózásban a szabadságérzet és a boldogsághormon működése fogta meg, így készült felvételeiből nyílt meg első önálló, fekete-fehér képekből álló kiállítása. Útjaim címmel múlt szombaton nyílt meg az első fotóművészeti kiállítása a színvonalas budapesti klubházban, a Brody Stúdiósban. Mióta kacérkodott azzal a gondolattal, hogy az operatőri tevékenységet fotózással egészítse ki? Mindig, pontosabban egészen kiskoromtól kezdve fotóztam. Sokáig kedvencem volt az eldobható, vízálló fényképezőgép, aztán apám kis analóg Leicája, ami után mindig sóvárogtam. Tizenhat éves lehettem, amikor megvettem az első komoly tükörreflexes analóg gépemet. Egy egész nyarat dolgoztam érte gyakornokként apám mellett A Notre Dame-i toronyőr című, 1997-ben bemutatott nemzetközi tévéfilm forgatásán. Az a pénz leginkább arra kellett nekem, hogy egy az egyben elkölthessem az ott keresett fizetésemet a gépre. Egyébként egy fotóstól vettem, méghozzá attól, aki a standfotós volt a filmben. Jó visszagondolni arra, volt olyan kedves, hogy meghitelezte, így már a forgatás közben remek képeket készíthettem az akkor, tinédzserként számomra nagyon imponáló Salma Hayekről, aki Esmeraldát játszotta az adaptációban. Analóg technikával, az 1998-ban piacra dobott, svéd Hasselblad Xpan fényképezőgépével készített képei láthatók a tárlaton. Miért, mikor és hogyan talált vissza az analóg módszerhez a digitális technika világában? Hosszú éveken keresztül használtam az előbb említett gépet, egészen addig, amíg egyszer be nem törtek hozzám. Akkor egyebek mellett elvitték az imádott gépet, a hozzá tartozó optikákkal együtt. Utána egy jó darabig nem fotóztam, így gyászoltam. Majd berobbant a digitális forradalom, s kedvet kaptam a digitális fényképezés kipróbálásához. Megvettem az ellopott gépem digitális hasonmását. Sokáig készítettem digitális képeket, de úgy éreztem, valami - a sok előny mellett - elveszett a képkészítés varázsából. Elkezdtem, ha nem is nagyon, manipulálni a képeket automatában, ami először izgalmasnak tűnt technikailag, majd egészen egysíkúvá tette a fotózás élményét. Igazából így bármelyik képből ki tudtam hozni ugyanazt. Sémákat használtam, nem az érzéseimet. Gondolom, akkor újból abbahagyta egy időre a képteremtést. Ragályi Marci az Útjaim című fotókiállítása megnyitóján (Fotó: Vörös Szilárd) ,Ahová csak tudtam, cipeltem magammal »hűséges« embereimet, a kamera mellett először Gonda Gézát, majd Váradi Andrást, később Ragályi Marcit, ameddig önállóvá nem vált” - az édesapja, Ragályi Elemér világhírű operatőr, aki önt kétéves korától fogva vitte forgatásokra, egy helyütt így nyilatkozott a megfelelő stábtól. Mi a legfontosabb szakmai lecke, amire édesapja tanította? A szakmai és emberi alázat. Rengeteg külföldi filmben dolgozom, főként amerikaiakkal, angolokkal. Az angolszász filmezésben viszont van valami, amivel soha nem tudtam kibékülni. Ez pedig az emberek földbe döngölése, megtörése, megfélemlítése. Sűrűn találkozom ezzel a méltadan bánásmóddal, s ilyen légkörben is elvégzem a munkámat, mert edzett vagyok. De az kétségtelen, hogy ilyen viszonyok közepette nem vagyok annyira produktív, mint ha harmóniában, szeretetben, békében dolgozhatnék együtt a kollégáimmal. Számomra elképzelheteden az, hogy ne vegyem emberszámba a munkatársaimat, alapjáraton partnerként kezelem őket. Természetesen vannak gyengébb pillanatok, szakmai és emberi konfliktusok, de ezeket az én nézetem szerint humánusan kell megoldani. A felelősség a vezető pozícióban lévő filmeseké, például az operatőré. Elvégre az, aki a kamera mögött áll, karmester a forgatáson. Több részleget irányít - a munkája sok-sok embernek okozhat keserűséget, de akár csodás élményeket is. Ezt mindig szem előtt tartom. Számtalan filmben dolgozott együtt az édesapjával, legutóbb a Budapest noir című tavaly bemutatott, nagyszabású kosztümös krimiben. Ha egyeden szóval jellemezné magán- és szakmai kapcsolatukat, mi lenne az? Introvertált. Azt hiszem, ez beszédes. A színek kitekerése Igen, ekkor le is tettem. Igazából évekig nem fotóztam komolyan. Egészen addig, amíg nem jött szembe velem a Hasselblad Xpan. Az volt ám a szerelem első látásra! Milyen volt újra fényképezni? Újra fényképezni, komponálni, átgondolni? Csodálatos. Es várni, türelemmel lenni, látni, szintén. Számomra ez a technika csodás, sosem akarom abbahagyni. Mit szeret leginkább az analóg technikában? Azt, hogy néhány percre visszaadja az időt ebben a rohanó, digitális vi- Jágban. Figyelemre és önkontrollra int, ezeket pedig szeretem gyakorolni. Meg tudná egészen pontosan határozni, hogy milyen irányelv szerint válogatott képeket a kiállításra? Egész pontosan nem lehet meghatározni vagy kategorizálni. Érzések után megyek, és ezeket próbálom lencsevégre kapni. Jelenjen az meg akár egy tájban, tárgyban, állatban vagy emberben, számomra ez a mérvadó. Talán a formátum adta „kötelezettséget” tudnám kiemelni a fotóimban. A fotózás, főleg így, szigorú komponálásra késztet, nem áll minden jól. Azt vallom, hogy akkor, ha nincs jól kihasználva, nem szólal meg a kép. Mi izgatja leginkább a fotózásban? Az a boldogsághormon, ami felszabadul bennem fényképezés közben. Meg a szabadság érzete. Miért kifejezetten fekete-fehérben láttatja a világot? Sokkal koncentráltabbnak érzek egy képet fekete-fehérben. A figyelem így jobban összpontosul a számomra fontos kompozícióra, arra, amit a kép mondani akar. Kevésbé érdekelnek a színek, azok elvonják a figyelmet. Az esetek többségében giccsesnek érzem a színes képeket. Egyébként is, egy jól komponált képet is attraktívabbá tesz például egy naplemente a vörös égbolttal, ez a kis „csalás” pedig nem igazán tetszik. De ha kitekerjük belőle a színeket, és a kép így is megállja a helyét, akkor valóban jó munkát végeztünk. Alapvetően operatőrként említik a nevét, de legalább negyven filmes produkció stáblistája „camera and electrical department” szakemberként hivatkozik önre. Most, hogy már önálló fotókiállítása van, mit tart a hivatásának? Filmkészítőnek tartom magamat. Ezen belül választottam egy szakmát, az operatőrséget, men olyan nincs, hogy steadicam operatőrség. Máskülönben nem szeretem, ha beskatulyáznak. Azt szeretem, ha használnak. Persze, rendezőtől, filmtől függ, hogy mennyit használnak belőlem, de ami engem illet, a lehetőség mindig adott. Lassan fél évszázada nem számít újdonságnak a steadicam módszer, de vajon ez a megállapítás a hazai viszonylatokban is helytáll? Úgy látom, egyáltalán nem maradt háttérben, az egyik legkedveltebb kameramozgató eszköz. Az a titka, hogy tudni kell jól használni. A megfelelő, olyan beállításokat kell vele elkészíteni, amelyeket máshogy nem lehet, vagy éppen azokat, amiket olyan izgalmassá lehet koreografalni, hogy így különös vizuális hatást keltsenek. És a legfontosabb: az operatőrnek jól kell bánnia vele. Miképpen? Függedenítenie kell magát attól, hogy plusz egy teste van a mozgatható kamera miatt. Szokták azt is mondani, hogy gyakorlatilag a steadicam operatőrnek van harmadik karja is. Az, hogy otthonosan mozogjunk a steadicammel, gyakorlás és rutin kérdése. A jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy napjainkban percenként jönnek ki új filmes kameramozgató eszközök, amik megpróbálják a steadicamet akár le is váltani, de sorra véreznek el. Mi vonzza a filmfelvevésnek ebben a formájában? A szabadság és az, hogy ekkor az ember valami egyedit tud magából mutatni. Nagy felelősség, mivel ebben a szituációban nincsen más, csak te és a gép. Mészáros Márton
