Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)

2018-03-16 / 63. szám

8 I

KULTÚRA

2018. március 16.1 www.ujszo.com

A kaméleon maszkjai

Sandro Miller fotográfus és John Malkovich színész közös projektje a Műcsarnokban

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Nem szemórmeskedik korunk egy legjelesebb lélekvándora s egyben legformálhatóbb filmsztárja, John Malkovich az ugyancsak világhírű Sandro Miller objektívje előtt: túl a hatvanon is képes mezítelenül pózolni, ha értelmét látja.

A Malkovich Malkovich Malkovich - Tisztelet a kamera mestereinek című, május közepéig nyitva tartó kiállításon, amelynek a Műcsarnok adott otthont a Budapest FotóFesztivál alkalmából, kaméleonként jelenik meg előttünk az Elcserélt életek, a Veszedelmes viszonyok, a Gyilkos mezők, az Oltalmazó ég és más fontos alkotások hőse. Sandro Miller képein ugyanis olyan átalakuláson megy át, hogy az egyenesen lélegzetelállító. A képek tanúsága szerint bárkit képes megjeleníteni. De úgy, hogy megtévesztésig hasonlít rá. Andy Warhol t, Che Guevarát, Abraham Lincolnt és Orson Wellest. Bokszolót és kőművest. Picassót, Salvador Dalit, John Lennont és Einsteint. Menekült anyát és indiánfonököt. Sztravinszkijt, Hemingwayt és Muhammad Alit. Marilyn Monroe-t és Bette Davist. Egy kislányt vagy kettőt, mint egypetéjű ikreket. Hitchcockot kacsával. Mapplethorpe-ot gépfegyverrel a kezében. Truman Capote-t sarokba szorítva. Christy Turlingtont fehér rózsával a fején. Gaultiert kékfehér csíkos pulóverben. Simon de Beauvoirt mezítelenül a fürdőszobatükör előtt.

Malkovich mint díva. Malkovich mint háziasszony, Malkovich mint szexobjektum. Malkovich mint rövidnadrágos kisfiú. Malkovich mint Jack Nicholson, fehérre sminkelve. Malkovich mint Meryl Streep, gumiarccal. Malkovich mint Mick Jagger, szőrmekucsmában. Ez az ember

Sandro Miller képén Malkovich mint Meryl Streep

(Képarchívum)

tényleg megtévesztően hasonlít az eredeti képek alanyaira. Nem egy esetben el is bizonytalanodik a néző, és sokadszor is felteszi magának a kérdést: biztos, hogy ez is Malkovich? Kétségnek természetesen nincs helye a kiállításon. Sandro Miller neve fogalom a szakmában, ez a páratlan sorozat is az ő ötlete volt. Ikonikus fotóművészek előtt tisztelegni John Malkovich bevetésével.

De honnan jött Sandro Miller? 1958-ban született az Egyesült Államokban. Tizenhat éves, amikor eldönti, hogy fotográfus lesz. Irving Penn képei voltak rá olyan hatással, hogy másnap már további nagy mesterek albumait lapozva autodidakta módon tanult meg a fénnyel bánni, komponálni, portrékat késziteni. így lett belőle három évtizeddel később a világ egyik legkeresettebb reklámfotósa. Nagy nemzetközi cégek foglalkoztatták, miközben blueszenészeket, táncosokat, színészeket fotózott. John Malkovich-csal a kilencvenes években, egy kis chicagói színházban találkozott, ahol a társulat tagjait fotózta. A világviszonylatban akkor még kevésbé ismert, különleges kisugárzású színész olyannyira lenyűgözte, hogy munkakapcsolatuk mély barátsággá alakult, s azóta is többször dolgoztak együtt.

Sandro Miller később megbetegedett. Tumort találtak a nyelőcsövében. Munkájába kapaszkodva akkor utazott el a már Dél-Franciaországban élő sztárhoz, hogy megvalósítsa utolsónak hitt nagy tervét: Malkovich-csal együtt újrafotózni a világ legjelesebb fotográfusainak ikonikus képeit. Vagyis millimétemyi pontossággal megalkotni ugyanazt, amit Richard Avedon, Patrick Demarchelier, Horst P. Horst, André Kertész,

Annie Leibovitz, Robert Mapplethorpe, Herb Ritts, Man Ray, Pierre et Gilles, Andreas Serrano és mások megálmodtak. Malkovich azonnal igent mondott a felkérésre, hiszen ilyen jellegű munkában előtte egyetlen pályatársa sem vett részt.

,John a legbriliánsabb és legproduktívabb ember, akit ismerek. Zsenialitása páratlan. Bármilyen hangulatot vagy ötletet pillanatok alatt a magáévá tesz” - vélekedik a színészről Sandro Miller. „Képes vagyok a teljes átélésre. Ez a személyiségem egyik vetülete, amelynek révén gyakran észreveszem a kulcsfontosságú részleteket - nyilatkozta Malkovich. - Kiszagolom, mint vaddisznó a szarvasgombát.”

Harmincöt izgalmas fotó a közös munka eredménye. Malkovich minden egyes kép készítése közben 15 percre elmenekült az agyától. Ezt ő maga fogalmazta meg így, utalva Andy Warhol híres mondására, hogy 15 percre bárkiből lehet sztár. Egyegy kép megfotózása ugyanis csak negyedórát vett igénybe. Nem így az előkészülés! Sandro Miller hónapokig foglalkozott minden egyes portréval. Négyzetcentiméterekre szedte szét az eredeti képet, hogy aztán ugyanazt ő maga is elkészíthesse. Komputermanipuláció szóba sem jöhetett. Itt minden reálisan megtörtént. Sminkesek, fodrászok, parókakészítők, jelmeztervezők egész csapata dolgozott a fotográfús kezére. Komoly és mégis könnyed a játék. Malkovich minden zsigerével jelen van a képeken. A leheletét érezzük a felvételeken. A személyes szférájában fogad bennünket.

„Rád néz, és tudod, hogy nagy ember - súgja a fotográfús, aki már legyőzte a rákot. - Olyan, mint egy tábornok.”

Mit tehetünk hozzá mindehhez? Született kaméleon. A képeket tekintve: az eredeti szemfényvesztő mása.

... mint Che Guevara

... mint Marilyn Monroe

...mint Salvador Dali

Megnyílt a Lipcsei Könyvvásár

Lipcse. Elkezdődött tegnap a Lipcsei Könyvvásár, a német nyelvterület legnagyobb irodalmi közönségfesztiválja, amelyen az egyik kiemelt téma a szélsőjobb előretörése. A vasárnapig tartó fesztivál legrangosabb díját, a Lipcsei Könyvdíj az Európai Megértésért nevű elismerést az idén egy norvég újságíró, Asne Seierstad kapta meg Egy közülünk - egy tömeggyilkos története című dokumentumregényéért, amely Anders Behring Breivikről és 2011-ben elkövetett szélsőjobboldali merényleteiről szól.

Ä szervezők várakozása szerint 300 ezren látogatnak el a vásárra, ahol 46 országból 2635 kiállító mutatkozik be. Az idei díszvendég Románia, amelynek irodalmát 40 új, német nyelvű kötet és több mint 70 rendezvény révén mutatják be. A magyar irodalmi programban Bartis Attila (A vége/Das Ende), Kiss Noémi (Sovány angyalok/Dürre Engel) és Szőcs Petra (Dán púder/Das dänische Puder) nemrégiben németül megjelent kötetét ismerheti meg a közönség. (MTI)

PENGE

Egy regény vakfoltjai

Melodramatikus társadalmi regény? Történelmi lektűr? Rendszerváltásregény? Mindez egyszerre és egyik sem teljesen a Vakfoltok. Remek az elsőkötetes Bogyó Noémi alapötlete: egy szerelmi háromszög keretei

VI DA GERGELY KRITIKAI ROVATA

között mutatni be a rendszerváltás sorsfordító eseményeit. Ez az alaphelyzet a főszereplők - a történet elején egyetemista Adam és Martin Zajac, Szofi-vívódásain, kommentárjain keresztül a történelem személyes és több szempontú láttatására kínál lehetőséget. S itt kell sajnos előrebocsátanom, a lehetőségből nem lesz igazi megvalósulás, A többszörös rálátást (főleg) a gyakori elbeszélőváltás hivatott előidézni. A társadalmi közérzet megváltozásának, a forradalmi eufóriát követő fokozatos csalódásnak az egyidejűséget leginkább megközelítő naplóforma lesz a legfőbb közvetítője. Szofi naplójában próbálja megérteni a Zajac testvérekhez fűződő kapcsolatát, de a bejegyzések között találunk az elnyomó rezsim mindennapjairól és természetéről szóló eszmefuttatásokat is. Egy-egy találó leírást leszámítva Szofi bejegyzései megelégszenek tankönyvszerű általánosításokkal.

Többször támadhat olyan érzésünk, hogy a leírt jelenségek amolyan kötelezőként, a „teljesebb történelmi kép” kedvéért kerültek be, nem pedig a cselekmény belső logikájából következően. Annál a résznél például, amikor a szocialista ifjúság mozgalmi stációiról beszél, le sem tagadhatná Szofi az utólagos ismertetés „szerzői” szándékát.

Adam nézőpontját a visszatekintő emlékezés és a belső monológ„kevercse” alkotja. Erre kapcsolódik rá egy további réteg, melyet a bűntudattal küzdő Adam megbomló elméj ének kitalált szereplői jelenítenek meg. Ok nyolcán (Platón, Kepler stb.) valamiképp a világoskamra, s így a fényképezés felfedezésében játszottak szerepet az idők során, most Adam Zenitjében raboskodnak. Jeleneteik - a regény világ szempontjából - az események kultúratörténeti eltávolítását, általános síkon való megfogalmazását teszik lehetővé. De ezúttal is a fentebb jelzett problémákkal szembesülünk: mélyfúrások helyett magazinos hangütést kapunk, s hiányzik a műveltséganyag elmélyültebb kezelése. (Az alteregó filoszok is csak átpoénkodják a regényt, távol vagyunk a borítón említett szürrealizmustól.)

Pedig az alapötlet most is kiváló: az a gondolat, hogy a fényképezéssel a háromdimenziós valóság síkbelivé

redukálódik, kiválóan rímel a kommunista rezsim embertelenségére. Magas labda, melyet a szerző rögtön az elején dob fel. Adamnak teszi szóvá tartótisztje, hogy a rendszeresen leadott jelentésekben nem érdekli őket a forma, csak a tartalom. Ehhez képest az olvasó is csupán értesül arról, hogy Adam egy „zseni”, egy „szlovák Dali”: bizony nem tárulnak fel azok a szellemi erőfeszítések, melyek a „zseniális” festményekhez vezettek, s e festmények leírásai sem érzékítik az előlegezett minőséget. Kérdés, mennyire hiteles az a karakter, aki megjegyzi magával kapcsolatban, hogy a „szlovák Dalinak” nevezték, de művészi kérdésekkel alig foglakozik. Adam „müvésztusáiról” Szofi naplója és a harmadik szólamként fellépő 3. személyű elbeszélő sem tudósít originálisabban.

Bogyó Noémi bemutatkozása felemásra sikeredett. Első regénye túl sokat vállal, és nem bírja el a súlyt. Az alapkoncepció, valamint a cselekménybonyolítás egyértelmű erényei most még a kelleténél jobban „erősítették fel” a regény vakfoltjait. Bogyó Noémi: Vakfoltok.

Pesti Kalligram, 2017.262 oldal. Értékelés: 5/10