Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-26 / 47. szám
vww.ujszo.com | 2018 . február 26. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 „Szútori harangmentés”, de kiknek is volt ez mentés? Utolsó harangszóra kósziilnsk így elveszett közösségért... Nemróg olvastam egy cikket, amely rólunk (is) szóit. Az állt benne: elveszett közösség. Kinek elveszett? Nézőpont kérdése: szerintem csak megváltozott közösség. Szomorúan fogadtam a hírt, hogy elviszik a harangokat Szútorból, és senki nem szól, hogy nem a harangot kell elvinni egy élő közösségből, hanem a szútori, Istent szerető kis közösségért kell a harangot újra és újra megszólaltatni, hogy ne haljon ki, ne meneküljön el a magyarság azon kis része is Gömörből, amely eddig még itt maradt. Hiszen mi, cigányok is magyarok vagyunk. Hiszen ugyanannyi, ha nem több oktatási intézményt tart fenn a magyar cigányság, mint a nem cigány magyarság. Vagy tényleg csak választáskor kell a magyar cigány? S ilyenkor temetik, mint a kihalt gyülekezetét? Maradtak ott emberek, családok gyerekekkel. Ma, amikor mindenki integrációról beszél és arról, hogyan oldjuk meg a roma problémát, nem harangokat kell elvinni egy községből, közösségtől. Miért kellett elvinni az egyik legjelentősebb közösségformáló és építő jelképet? Egy keresztyén szimbólumot? Mert kihalt egy közösség? A község még ott van. A községben emberek élnek, akiknek a harang szól/szólhatna, és nem kellene „kimenteni”. A templomot nem kellett megmenteni? A harangot meg kell? Nincsenek már ott megszólítható, Istenhez hívható emberek, akikbe akár újra plántálható a református identitás? Hogy legyen ott újra egy közösség, akinek a harang szól? Minek hát az egyházi misszió, ha nem ezért? Könnyebb volt elvinni a harangot, mint ott új gyülekezetét, közösséget alapítani. Egyszerűbb azt mondani, hogy nem maradt már ott senki, aki meg ott maradt, az még az Istenhez hívogatást vagy a temetés gyászos alkalmának megszokott hangját sem érdemli. Megmentették az élettelen harangot? Inkább megfosztották az élő községet attól, hogy gyülekezeti közösséggé váljon. Hisz ennek a haragnak a hangját mindig a Szútorban lakó emberek hallották — jóban és rosszban is. Arról beszélnek, rendnek kellene lennie az országban. Úgy gondolják a legtöbben, ennyi elég is ahhoz, hogy végre béke legyen (legalább „cigány ügyben”). A mai világban és főleg itt nálunk, Gömörben, ahol egyre nő a romák száma, dolgosmi kell ezzel a közösséggel és nem harangot „menteni” tőlük. A roma sors mélységét közelebbről nézve gyorsan feltűnik a magára hagyatottság. A bűnöző életmódot folytató cigányokkal egy kalap alá veszik az egész cigányságot. Elismerem, nem szép dolog szétszedni egy templomot, de ezért a bűnösöket kell megbüntetni, nem egy egész közösséget. Valahol azt hallottam, hogy ,3űnös vagy - örülj neki, nagyon bűnös vagy - még inkább örülj, mert annál nagyobb a kegyelem, amit a te Teremtő Istened neked akar adni, hogy az Övé légy.” A keresztény hit szerint az erősebbnek segítenie kell a gyengébbet, hogy a marginalizálódás megálljon. Sajnos azonban olyan mély árkok vannak közöttünk, hogy nem tudjuk gyorsan betemetni őket. De meg kell próbálni lassan, fáradságos munkával, mert a Gömörben élő „magyar közösség” csak így lehet sikeres és így élhet tovább. Nem biztos, hogy mindig értjük a másságot. A keresztények is a másság kategóriájába tartoznak. Vajon a jó értelemben vett másság látható rajtunk vagy rajtuk? „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” (Mt7,12) Vavrek István Aszútori templom (Képarchívum) Mielőtt farkast kiáltanánk Vavrek István a gömöri cigányság problémáit, az eddigi megoldási kísérletek hiányát vagy cóltóvesztettsógót vetíti ki egy elnéptelenedett egyházközség omladozó templomának harangjait megmentő kezdeményezésre. Méltatlan helyzet a miénk, hiszen egy gömöri közösség alig kimondott, de a sorok között annál inkább érezhető vádjait zúdítja ránk. A régió problémáit nem tisztünk vitatni, ahogy a vádaskodás kesztyűjét sem felvenni. A társadalmunkban húzódó mély árkok nem az egymásnak címzett szemrehányásoktól fognak megszűnni. Ehelyett néhány pontra szeretnénk rávilágítani. Gombaszög szervezőiként céljaink bőven túlmutatnak azon, hogy egy héten keresztül zenével és jókedvvel szórakoztassuk közösségünket. Elődeink példáját követve fiataljaink második otthonát szeretnénk felépíteni. A közösség szó pedig számunkra nem kirekesztő, hanem inkluzív fogalom: a mindenkori szlovákiai magyarság minden olyan rétegét és szegletét is magába foglalja, amely - legyen akár roma, akár kettős identitású - magáénak vallja az alapvető magyar értékeket. Saját magunk is tapasztaljuk Gömör és lakosainak nehézségeit. Emellett azt is el kell mondanunk, számtalanszor kerestük az együttműködés lehetőségét helyi magyar, roma, és magyar roma emberekkel, és az olykor előforduló kezdeti bizalmatlanság után szinte mindig gyümölcsöző kapcsolat épült ki, legyen szó építkezésről, beszállításról vagy régészeti kutatásról. Csak, hogy három példán keresztül világítsam meg a minket ért kritika célt tévesztettségét: 2016-ban, a tábor és a kemping ünnepélyes megnyitóján több száz táborozó, politikus és vendég előtt Orosz Örs főszervező nyolc embert említett név szerint, ők mind környékbeli magyar romák voltak, akik oroszlánrészt vállaltak a munkálatokban. Tavaly pedig, amikor a Református egyház roma missziós ifjúsági tábora szűkös határidőn belül keresett helyszínt, Gombaszög rögtön befogadta azt. Szigorúan szakmai szempontokat figyelembe véve a heGender, nők, Isztambul MÓZES SZABOLCS A kulturkampf új, szimbolikus frontjává vált az Isztambuli egyezmény: a tartalma a támogatóit sem érdekli. Paradox módon ebben a helyzetben a ficói megoldás a legjobb: a tartalmi részek átültetése, az ideológiai ballaszt nélkül. Szlovákia nem ratifikálja az Isztambuli egyezményt. Kár? Baj? Hiányzik valakinek? Az utóbbi hetekben-hónapokban a szlovákiai médiában - elsősorban a szlovák nyelvűben - számos publicisztikát lehetett olvasni a témában, ám ezek többsége nem a tartalommal foglalkozott, hanem a csomagolással. Ami nem meglepő: az Isztambuli egyezmény készítői számára is ez volt a lényeges, ha nem így lett volna, konszenzuálisabban szövegezték volna meg. Mi is az egyezmény tárgya? Elítéli a nők elleni erőszakot és előírja, hogy a ratifikáló államok tegyenek meg mindent ennek megelőzése érdekében. Ez eddig rendben is van, bármely európai államban ez évtizedek óta standard büntetőjogi elem. A gond a megelőzéssel akad, valamint azzal, mennyire veszik komolyan az ilyen bejelentéseket a hatóságok, egyáltalán, az egyszeri polgár „családi belügynek” tekinti-e, ha a szomszéd veri az asszonyt, vagy sem. A lényegi rész semmilyen ellenérzést nem váltott ki egyik oldalon sem, éppen ezért nettó hazugság - vagy politikailag korrektebbül fogalmazva: demagógia -, ha valaki az egyezmény ellenzőit asszonyverőként állítja be. Attól, hogy az egyezményt kukázza Szlovákia, továbbra sem szabad - szerencsére - nőket verni. A problémásabb az ideológiai töltelék. A dokumentum alkotói is arra büszkék, hogy ez az első nemzetközi egyezmény, amely tartalmazza a társadalmi nemek definícióját. Miközben szerzői szerint a dokumentum a nemi sztereotípiák elleni harc eszköze, paradox módon éppen azokat erősíti: minden férfiban potenciális ragadozót lát. Emellett olyan ideologikus megfogalmazásokkal operál, amelyek a cél elérése szempontjából irrelevánsak, vagy egyenesen károsak. Az egyezmény szövege alapján ha egy férfi megerőszakol egy nőt, az a két nem közötti, „történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása”. Kézzel tapintható a társadalmi mémökösködésre vállalkozó baloldali ideológusok naivitása: ezek szerint igazi jogegyenlőség mellett soha egyetlen nőt sem fognak megerőszakolni? Sajnos, ez nem igaz... Robert Fico múlt heti sajtótájékoztatójával kapcsolatban - amelyen bejelentette „Isztambul” asztalfiókba zárását - lehetnek jogos ellenérzések, az indoklás populista volt, ám a végeredménnyel mindenki elégedett lehetne. Azok is, akik a nőkkel szembeni erőszak elleni fellépést tűzték a zászlajukra. Fico ugyanis azt ígérte: ha az egyezményben foglaltak közül valami nem szerepel még a hazai jogszabályokban, azt pótolják. így aki számára nem az egyezmény ideológiai ballasztjai fontosak, hanem ténylegesen a nők védelme, az megnyugodhat. Lucia Zitnanská pedig kezdheti paragrafusokba önteni a módosításokat. Az elégedetlenségi hullám sajnos azt mutatja, az isztambuli B-közép számára nem a tartalom a lényeges. Míg konzervatív oldalról konkrét problémák merültek fel a szöveggel kapcsolatban, de magát a deklarált célt, a nők védelmét senki sem kifogásolta, addig liberális oldalról nem igazán lehetett olyan publicisztikákat olvasni, amelyek leírták volna, konkrétan miben jelenthet előrelépést az egyezmény. Magyarán: mi az, amit a mi jogrendünknek át kellene vennie, mert hiányos és nem védi eléggé a nőket. Biztosan lehet ilyet találni, a jobbító ajánlásokat át is kell ültetni, mindig lehet még többet tenni. A gond az, hogy ezek az egyezmény támogatói számára is másodlagosak. Az, hogy a tartalommal kevesen foglalkoztak, a kulturkampfos hangulatkeltés) számlájára is írható. Ilyenkor a lényeg háttérbe szorul, az érzelmek dominálnak. Ahogy Fico az egyezményben nem említett csoportokkal riogatott, az ellenoldal számára elég, ha a szövegben szerepel pár „gender” s egyéb progresszív hívó szó, s máris a Nyugathoz való közeledés és a haladás egyetlen letéteményeseként tekintenek rá. Ez már minden hasonlójellegű kezdeményezéssel így lesz: a konzervatív tábor a társadalmi status quót védelmezi, a liberális pedig az ezt megmásítót, felülírót, bármi is legyen az. lyi pálos monostor romjainak ásatási munkáival egy rimaszombati roma régészt bíztunk meg. Közösségünk értékeinek, tárgyi emlékeinek megőrzését és bemutatását egyaránt kiemelt feladatunknak tartjuk. így jutottunk el Szútorba is, ahol a templom üresen, tető nélkül állt, a toronyban lévő harangok pedig már évtizedek óta hallgattak. A község nem veszett el, viszont a református közösség évszázados hagyományával, kultúrájával, múltja épített lenyomatával együtt igen. És ahogy a harang levételekor is elhangzott, a falu él, de másképp vágynak az Istennel való találkozásra, otthonaikban, kis körben, nem a csillag, hanem a kereszt alatt. A harangok némaságukban nem teljesítik a küldetésüket, magukra maradva pedig összezúzták volna őket a ledőlő torony falai. Gombaszögön viszont több ezer fiatalhoz szólhatnak újra, felekezeti és etnikai hovatartozástól függetlenül. Bárcsak többet tudnánk tenni annál, hogy elárvult jelképeket mentünk meg az enyészettől! Viszont a hibás keresése vagy rasszizmus sejtetése helyett - amennyire saját eszközeink engedik - dolgozunk azon, hogy Gombaszögön generációk és régiók találkozhassanak, kapcsolatok teremtődjenek és erősödjenek. Hogy programjainkon keresztül felhívjuk a figyelmet természeti, épített és emberi értékeink szépségére és veszendőségére, és egyben a jövőnk iránti felelősségre. Stubendek Attila
