Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-24 / 46. szám
16 SZALON ■ 2018. FEBRUAR 24. www.ujszo.com TARCAASZALONBAN Háy János A hármas A bba a korba ért, amikor már mindenki latolgatja, hogy ki, mikor. Van olyan, hogy statisztika, és nem mindegy, hogy ki hogyan élt. Életmód, alkohol stb., de főleg az alkohol. Csak annyi komponenst tudott belekalkulálni a számításba, amennyit a spirituális vezető is, aki egy női lapnak nyilatkozott. Igaz, ez a vezető, aki naponta már csak két csoportot visz, a korábbi öthöz képest, amiből végül kellően meggazdagodott, szóval ez a nagyon mély gondolkodású ember még azt is hozzátette, hogy ismerd meg a belső világodat, meg éld a saját életedet, meg tartsd karban az aurádat. Van ilyen, mondta még évekkel ezelőtt egy haverja, hogy most persze nem látszik a különbség, de majd húsz év múlva. Na, akkor a napnál is világosabb lesz, ki hogyan élte az életét. Ő például nem ivott és nem fontolgatta a házassága felszámolását, amit aztán mégis felszámolt. Ingadanokkal foglalkozott, dőlt a pénz. Aztán egy építkezésen beleesett egy hatalmas betonteknőbe. Alig bírták összekalapálni. Egy életre, mármint a maradékra, ami Mit olvas? Hizsnyai Tóth Ildikó egyetemi oktató Amit muszáj. Tervezgetem, hogy mit szeretnék, de előbb a kötelezőket kell letudnom. Egy készülő tankönyv miatt az elmúlt hónapokban Bél Mátyás, Sylvester János, Pereszlényi Pál, Dévai Bíró Mátyás és Melczer Lajos grammatikáját lapozgattam át. Nem mondom, hogy minden percét élveztem, ugyanakkor a vártnál üdítőbb olvasmányoknak bizonyultak. Ajánlom mindenkinek, aki úgy véli, hogy egyre korcsosul a nyelvünk, és a teljesen fölösleges sopánkodást félretéve szeretne ebből a felfogásból kiábrándulni. Mostanában a hallgatóimtól kapott kötelező olvasmányok jegyzékén rágom át magamat. Nagyon változatos témákban íródnak a diplomamunkák, hetente járnak konzultálni, igyekeznem kell, hogy le ne bukjak. Egyszer jogi szakszövegek fordításait vetem egybe, máskor A Gyűrűk ura földrajzi neveinek adaptációin merengek. De a már régen kipipált tételeket se hanyagolhatom, hiszen minden újraolvasás egy újabb találkozás lehetőségét hordozza magában. Esténként Farnbauer Gábor persze nagyon hosszú lesz, sántítani fog, pluszba jött a depresszió, merthogy nem bírta elfogadni, hogy pont ez történt és pont vele. Van ilyen, gondolta a férfi, lehet csinálni egy sorozatot, hogy ki mikor, és el is kezdte átszámolni. Alapmintának, mint mindig, most is az osztályt vette elő. Az mindenre jó volt, hogy például milyen a népszaporulat, s az osztály megmutatta a népességfogyást, hogy mennyien élnek külföldön, hát, többen a kelleténél. Felállította a sorozatot. Magát negyediknek tette be, úgy volt logikus. Az előző három nálánál lényegesen egészségtelenebb életet élt. Anna volt az utolsó a sorban. Mint egy demokratikus sportverseny, ahol az utolsó befutó is kap ajándékot. Szóval ő csak akkor fog meghalni, amikor már senki nem él, gondolta. Aztán egy nap épp nem így alakult. Kórház, és persze volt itt várakoztatás, félrekezelés, és megint várakoztatás és rossz gyógyszer és elmaradt kezelés, minden olyan, ami jellemző a közép-európai egészségügyre, még olyan betegek esetében is, akik persze protekciósok, mint Anna is volt. De mindezt kár felsorolni, gondolatregényében, Az ibolya illatában és szlovák verziójában (Ako keby) bolyongok, illetve egykori önmagámban, amikor a szlovákról magyarra visszafordított fordításaimmal hasonlítom össze egyes passzusait. E sorokat már vonatban írom, magyar szakos diákjaimmal utazom a Tátrába. Mindegyikük kezébe könyv, fél szemem rajtuk, csendben irigykedem. Dávid Márait olvas (ítélet Canudosban), Hajni Victor Klemperertől A Harmadik Birodalom nyelvét, Alexa pedig Száz Páltól a Fűje sarjad mezőkneket. Bármelyikbe szívesen belelapoznék, ugyanakkor vonzza tekintetemet a táj változékony szépsége is, ezért inkább megkérem Alexát, hogy olvassa hangosan a phytolegendáriumot. Úgyhogy azt olvasom, olvassuk, amit Alexa, autentikus mátyusföldi kiejtésben, miközben már a Tátra lejtőit csodáljuk. w Mint egy demokratikus sportverseny, ahol az utolsó ■o is kap a mar Megan Archer: Önarckép hibával mert visszaút az ő számára már nem volt, s egy közeli orvosbarát, mondta is, amikor átnézte a leleteket, ha nem ölik meg a kórházban, akkor magától is meghalt volna. A temetésen ott volt az osztályból az egyes, a kettes és a hármas is, s persze a férfi, aki negyediknek tette magát. Épp ő volt a legfőbb gyászoló. Mentek ki a temetőből. Néhányan felmentek hozzájuk, köztük a hármas is, aki elmondta, mikor búcsúzott, hogy kórház lesz, meg ilyesmi, aztán nevetett, hogy hogy lehet egy jóindulatú emberben valami rosszindulatú. Mondjuk a daganat. Nevettek Égy év telt el. A hármas akkor már lemondott a lehetséges kezelésekről, s ezzel együtt róla is lemondott az egészségügy, csak fájdalomcsillapítókat kaphatott. A férfi meglátogatta. Az ágyon ült. Könnyűnek látszott. Beszélgettek, hogy mi volt, s hogy mi lesz. A hármas mondta, hogy lehet, hogy holnap, de az is, hogy még hónapok Épp búcsúzni kezdtek, már mindent elmondtak, amit el tudtak. Megvolt az emlékezés, meg a betegség jellemzése, amisenki nem él, gondolta. kor a férfi azt mondta, a kabát rajta volt, már csak te tudod megmondani, mert Anna már nem. Mit? Volt köztetek valami, amikor én és megnevezett egy évet, harminc évvel korábbi évet, amikor egy hónapra elutaztam. Emlékezett menynyire gyanús volt minden, amikor hazaért. Semmi nem volt a helyén, a kisrádió el is tűnt. Nem, mondta a hármas. Nem, kérdezte a férfi. Nem, mondta a beteg. A férfi nem tudott hinni neki. Nem hazudsz? Nem, mondta a beteg. A férfi felhúzta a cipzárt a kabátján, hogy akkor megy, tulajdonképpen csak ezt akarta tudni. Aztán hirtelen visszament az ágyhoz. Te most utána mész? Hallod, te most utána mész? Kiabált, holott nem hitt a túlvilágban, csak abban, hogy Anna él valahol. Elkapta a beteg pizsamáját és megrázta vele a könnyű testet. A fej csukladozott. Hallod, most te azért, hogy... Hülye vagy, mondta a beteg. A férfi elengedte a megnyúlt rongyot és elrohant, nem akarta látni azt az embert, aki végül mégiscsak megszerzi magának Annát. Nem akarta látni tovább azt az embert, aki képes meghalni érte. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Verhovina filmre VCVe /1. paradoxon - a kép-telen ember képe T án csak a csehszlovák filmtörténetben járatos szakmabeliek ismerik A hűtlen Marijka (Marijka nevémice, 1934) filmet, mely a maga nemében páradan alkotás. De hogy mi is a maga neme, ezt nehéz lenne egyből megválaszolni. A három író filmjeként emlegették, utalva a rendezőre, Vladislav Vancurára, Karel Novyra, aki a forgatókönyvet írta feldolgozva Ivan Olbracht ödetét. Olbrachtnak az egész projektben kulcsszerepe volt, a kárpátaljai Kolocsavát, a forgatás helyszínét már úgy ismerte, akárcsak a tenyerét. Világos, a forgatás feltételeit neki kellett leszerveznie. A visszaemlékezésekből a forgatás esedegességének legtöbb részletére fény derül: a verhovinai esőzések miatt rövidülő forgatási napokra, a szereplők megbízhatadanságára vagy újabb követeléseire. És itt érünk vissza a film maga neméhez. Szereplőinek zöme ugyanis Kolocsava lakosságából került ki, akik még csak amatőröknek sem minősülnek, hiszen alighanem akkor láttak életükben először filmkamerát. A film esztétikai és politikai tétje elválaszthatadan. A hűdenség története pusztán csak váz, a lényeg bemutatni a Verhovina szívében fekvő falut, a szociális problémák és kontextusok komplexitását. Bár a jelenetek színvonala (az adottságok miatt) hullámzó, mégis emlékezetes képeket éget a film a retinánkba. A mtajúsztatás jelenetét a sebes folyamon Eisenstein is megirigyelhette volna. A pogromot kiáltó zsidó árnyjátékát pedig minden bizonnyal Murnau. De vissza a maga neméhez, mely a fentemlített kettős tét okán szintén kettős. Az alkotás egyrészt szocio- vagy etnofilm szeretne lénni, hiszen a valóságot prezentálja, a működtető szociokulturális reprezentáció feloldhatadan ellentmondásosságát. A film elején látható különös paradoxon, mely elsőre logikai bakinak tűnhet, szintén erre az ellentmondásosságra reflektál. Olbracht kámeaszerepben bukkan fel a filmben - e jelenetek szintén ikonikusak - s legalább annyira bizarr hatást kelt játékával, mint David Lynch a Twin Peaksben. A cseh turista, aki leginkább karikaturista Olbracht alakításában, aki szereplők kvázi önmagukat alakítják, de a cselekmény fiktív. Azaz nem doku: játékfilmet nézünk. Helyes meghatározásként bármily meglepő, az ún. etnofiction kínálkozik, mely magába foglalja a probléma lényegét, a valóságot fikcióként és a fikciót valóságként a kezdőjelenetben a Kolocsavára Husztról érkező napi buszjárattal döcög be, két zsidót akar lefotózni, akik integetve jelzik, hogy nem egyeznek bele. Hogy a film nemcsak a verhovinai ruszinokat, de a kelet-európai típusú zsidókat is megörökítő, párját ritkító audiovizuális dokumentum, felesleges fejtegemi - a Soá hosszúra nyúló árnya pedig a kulturális emlékezet egyedülálló dokumentumává avatja. Vizsgáljuk meg a prezentáció és valóság viszonyát. A képiség mellett a teatralizált szimatív humor is a kulturális idegenséget hangsúlyozza: a lefényképezés elutasítását akkoriban bármely csehszlovák turista (Verhovina divatos cél volt) megélhette, ahogy ma is megélheti a williamsburghi vagy Meá Seárim-i haszidok közt a mózesi törvényhez (ne készíts magadnak faragott képeket — Ex 20.4) való betű szerint ragaszkodó megfontolásból. A paradoxon itt fordul fonákjára: ha ezek a zsidók nem engedik magukat lefotózni, akkor miért engedik filmre venni? Melyik a valóság, az elutasítás gesztusa, vagy a filmre vett valóság jelenléte? A választ már csak a kisördög súgja, Olbracht utalásai nyomán: bizonyára a prágai művészek öszszekalapozott potom pénze is pénz volt a Nép örökínséges idejében, melynek szegénysége még a mózesi törvény keménységét is meg kellett, hogy lágyítsa. A Verhovina filmre véve sorozat a szerző Fond na podporu umenia Ivan Olbracht c. 17-351-03692 sz. ösztöndíjának köszönhetően képződött melléktermék Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
