Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-17 / 40. szám
Í18 SZALON ■ 2018. FEBRUAR 17. www.ujszo.com „ Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékszem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról s már kissé gondterhesen ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. Az alapérzés, amely két ember kapcsolatának jelentőségét meghatározza, félreérthetetlen (...) A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza. Mikor a kapuban elváltunk, észrevettem, hogy sír. Mindketten igen nagy zavarban voltunk. Semmi esetre sem voltam az, amit vidéki családokban partinak neveznek. Nem voltam még huszonhárom éves, költő voltam és alkalmi jövedelmekből éltem. Négy hónap múlva elvettem feleségül. ” (Egy polgár vallomásai) „Családjaink nem vették komolyan házasságunkat, teljesen reánk bízták, hol akarunk élni és milyen formát adunk életünknek. Várták a végét e nevetséges gyerekházasságnak, s nem kételkedtek benne, hogy néhány hónap múlva csakugyan vége is lesz. ” (Egy polgár vallomásai) „Megszoktam, hogy szeretek valakit, s aztán elfelejtem. Lolát persze nem lehetett elfelejteni. (,..)Lola rögtön az első hetekben sokáig sírt, érezte, hogy valami nincsen rendben, és-sokkal finomabb ösztöneivel - érezte azt is, hogy nehéz, majdnem lehetetlen itt már rendbehozni valamit. Összeszorított fogakkal dacosan maradtunk együtt Olyan »majd mi megmutatjuk« magatartás volt ez kifelé, családjaink és barátaink előtt (...) Lola föltétel nélkül hitt bennem. ” (Egy polgár vallomásai) ,A firenzei pályaudvaron sokáig álltam, néztem a vonat után, mely hazavitte, nagy zavarban bámészkodtam, s nem tudtam, mit kívánjak inkább, jöjjön-e vissza, vagy váljunk el, éljünk-e, haljunk-e s micsoda gonosz jegy alatt élünk, mióta összekerültünk. Még nagyon fiatalok voltunk, szétválhattunk volna. Mindenesetre ottmaradtam Firenzében. ” (Egy polgár vallomásai) „. ..olyan fájdalmat érzek, amit nehéz elviselni, hatvankét éven át mindent neki olvastam először, minden ilyen írást. Most már nincs kinek olvasni... " (Napló) „Különös erővel állott mellettem, s biztosan tudom, hogy a legnehezebben ö segített át. Ilyen erőfeszítésekre férfiak alig, nők is csak kivételes esetekben képesek. Ez a lélek - Lola jelleme - csaknem kifogyhatatlan készletekből kölcsönzött és pazarolt. ” (Egypolgár vallomásai) „Ma éjjel elmondta a mindent. Hosszú szerelmi vallomás a minden. Az a szerelmi vallomás, amit hatvankét éven át vártam, de közben mindig valahogy másról beszéltünk. (...) Elmondja, hogy szeretett, csak engem szeretett szerelemmel szeretett hatvankét éven át. (...) Sokáig tart a vallomás. Hajnalfelé elakad a szava, ismétel két-három szót, mint mikor a hanglemez egyik rovátkájában megakad a tű, és a lemez forog de már csak ugyanazt ismétli. A szerelmi vallomásnak vége. Ezt is megéltem. ” (Napló) „Lola anyám, lányom, barátom, szeretőm, gyermekem volt” (Márai levele Szőnyi Zsuzsának) Teniszezők - Lola balról az első Kiderült valami abból, mennyire élt társasági életet, mivel teltek a napjai amellett, hogy a férje kéziratait olvasta? Nem volt tipikus írófeleség, nem járt kávéházakba, szerintem ő ennél diszkrétebb volt. Biztosan volt egy szűk baráti körük, színházba, vacsorákra járhattak, nagypolgári, de visszafogott életet élhettek. Lola minden körülmények között a hátteret biztosította, azt, hogy Sándor nyugodtan tudjon írni. Ez kielégíthette őt, nincs jele annak, hogy többre, másra vágyott? Erre utaló jeleket nem találtam, de az érzéseiről csak a naplóiból tudhatunk meg többet. Lola nagyon erős és határozott egyéniség volt, maga választotta a feleség szerepét. Csak a mi mai szemszögünkből került háttérbe, akkor egy ismert és elismert író felesége volt. A Matzner család hogyan fogadta, hogy lányuk ugyan köztiszteletben álló családból származó, mégis kétes egzisztenciájú újságíróhoz ment feleségül? Lola édesapja, Matzner Sámuel lapkiadó volt, a Felsőmagyarország, majd a Kassai Napló tulajdonosa, így pontosan tudta, hogyan élnek az újságírók, és hogy mennyire bizonytalan lét ez. A visszaemlékezésekből mégis az a kép alakult ki előttem, hogy hamar megbékélt a lánya választásával, később pedig kifejezetten jó viszonyban volt Máraival. Erre utalnak azok a Máraikönyvek is, amelyeket Zsazsa néni élete végén ajándékozott a kassai Márai Sándor-emlékszobának, és amelyeket az író az apósának dedikált. Abból, amit a hozzátartozók elmondtak nekem, arra következtettem, hogy Lola édesanyja, Matzner Irén nehezebben békéit meg lánya döntésével. Úgy gondolom, soha nem fogadta el igazán Márait, talán ez lehetett az oka annak, hogy Lola, már férjes asszonyként, inkább egyedül, a férje nélkül látogatta a szüleit. A legenda szerint Márai megszöktette Lolát, a könyvéből viszont kiderül, hogy végül Lola édesapja volt az esküvői tanújuk. Hogy is volt ez akkor? Ezt a történetet Zsazsa néni fia írta meg nekem, és kiderült, hogy nem volt annyira vadregényes, inkább nagypolgárokhoz illően disztingvált. Lola és Sándor Berlinben ismerkedett meg, ahol Márai újságíróként dolgozott, Lolát pedig felejteni küldték, men dacolva a szülői akarattal elutasította a kiszemelt vőlegényt, Aczél Ferencet. A pár találkozása sorsszerű volt, Márai az Egy polgár vallomásaiban megírta, hogy „mindketten tudtuk, itt már nem lehet semmit csinálni”. A Matzner családot rettenetesen felháborította, hogy valami szövődik Berlinben, és Lola apja - szerintem a felesége sugallatára - detektívet fogadott, hogy figyeltesse lányát. Később Lola Budapestre utazott Ötvös Anna (Fotó: Németi Róbert) ruhát varratni, és amikor a berlini detektív jelentette, hogy Márai is Budapestre tart, a mama valószínűleg rögtön a fiatalok után küldte a papát, nehogy valami végzeteset kövessenek el. A papa azonban fontosabbnak tartotta a lánya boldogságát, és ahelyett, hogy erőszakkal hazavitte volna Lolát, beállt esküvői tanúnak. Ügy gondolom, a fiatalok annyira eltökéltek voltak, hogy nem is lehetett volna őket eltántorítani a szándékuktól. A mama vélhetően nem dicsérte meg a papát, miután hazajött Pestről a hírrel, hogy férjhez adta a lányát, de már csak abban bízhatott, hogy úgysem tart soká ez a házasság. Az Egy polgár vallomásaiból is kiderül, hogy mindenki a házasságuk végét várta, gyerekes féllángolásnak tartotta. Miért maradtak mégis együtt? Kezdetben dacból, hogy bebizonyítsák, jól döntöttek, aztán Lola állhatatosságának köszönhetően. Amikor Lola Firenzéből hazautazott Kassára, Márai már bele is élte magát, hogy ez a házasság enynyi volt, és ő újra szabad, de Lola egyszer csak visszatért némi készpénzzel meg egy rúd szalámival, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Meggyőződésem, hogy Lola döntése volt, és végig rajta múlott, hogy együtt maradtak. Az sem lehetett egyszerű, ahogy félül tudott emelkedni Márai szerelmi féllángolásain Mezei Mária vagy Tolnay Klári iránt És még ki tudja, hány ilyen lehetett. Lola nemcsak művelt volt, hanem bölcs is, és volt annyi önbizalma, hogy tudja, mit jelent Márai számára. Nem volt kicsinyes, felül tudott emelkedni ezeken az epizódokon, mert tudta, hogy különb a többinél, és akkor is képes volt szeretni a férjét, amikor az másokba volt szerelmes. Valahogy azt képzelem, hogy nagyon elegánsan kezelte ezeket a megalázó helyzeteket. Ezt a magatartást is a családjából hozta, hogy egy nő nem törik össze, és nem mutatja, mi fáj. Karinthyné, aki a nyilvánosság előtt élte az életét, valószínűleg nagyon közönségesnek tűnhetett Lola számára, mert ő ízigvérig úrinő volt, és ez biztos nagyon sokat nyomott a latban Márainál is. Szigeti Gábor Mezei-Márai szerelem című könyvében van egy rész, ahol Mezei Mária emlékszik vissza arra, amikor elment a tudományos akadémiára Márai székfoglalójára. Lola is ott volt, és Mezei Mária, a szerető, úgy írta őt le, hogy milyen szép és milyen nemes volt. Lola biztosan tudta, kivel áll szemben, mégis úgy tudott viselkedni, hogy Mezei Mária elszégyellte magát. Lehet, hogy utána otthon sírt, de ez nem tartozott senkire. Csodálatosan erős és elegáns nő lehetett. Egyetlen gyermekük haláláról Márai gyakran írt, de az csak a barátaiknak írt leveleikből derült ki, hogy Lola még ezt megelőzően, 1922 szilveszterén Párizsban elvetélt. Lehet többet is tudni arról, hogy ez mennyire viselte meg őket? Megpróbáltam az összes olyan levelet felkutatni, amelyeket az 1920-as években írtak Máraiék, és amikor rábukkantam a Bölöniéknek írt levélre, nagyon megdöbbentem. Az Egy polgár vallomásaiban ugyan írt arról Márai, hogy Lolát hirtelen meg kellett operálni, de az okot nem tárta fel, úgy gondolta, hogy a legbensőbb magánéletük nem tartozik a nyilvánosságra. Később, 1939 februárjában megszületett fiuk, Kristófka, aki hathetes korában meghalt. Erről a tragédiáról Márai Sándor minden naplójában megemlékezik, soha nem tudta feldolgozni, és amint az Egy kisgyermek halálára című versében írta, megbocsátani sem senkinek, soha. Ez a tragédia egész életükre rányomta a bélyegét, ezért is tarthatták fontosnak, hogy örökbe fogadjanak egy árva kisfiút, Babócsai Jánoskát. Arról sem tudunk sokat, hogyan találtak rá Leányfalun, ahol Budapest ostromát vészelte át a házaspár. Bármennyire kerestem ennek a forrásait, sehol nincs igazán részletezve a dolog. Annyi biztos, hogy Márai nagyon szerette a fiát, és amikor Lola halálát követően János is meghalt, nem látta tovább értelmét az életének. Kutat még tovább? Folytatódik a történet? Sok anyagom gyűlt össze Márai gyermekkorával és a korabeli Kassával kapcsolatban, ezen a vonalon folytatom. Lola történetét Párizsban kellene tovább göngyölíteni, így biztatnám azokat a történészeket, akik tudnak ftanciául, vágjanak bele. A Márairól alkotott képünket is árnyalná, ha jobban megismernénk Lolát. Azt hiszem, a valóságban sokkal érzékenyebb volt, mint amilyennek az írásaiban mutatta magát, csak úriemberhez méltón jól leplezte az érzéseit. Vrabec Mária
