Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)
2018-02-17 / 40. szám
www.ujszo.com | 2018. február 17. SZOMBATI VENDÉG Amerika ritkán engedi haza Tarján Györgyi: „Megtanultam emberi kapcsolatokat építeni, vitatkozni anélkül, hogy megsértsek valakit...." SZABÓ G. LÁSZLÓ Budapesten csupán heteket tölt, az év nagy része Los Angeleshez köti Tarján Györgyit, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmjének meghatározó egyéniségét. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 1991 -tői él az Egyesült Államokban. Itthon, hosszú idő után most állt ismét kamera elé egy hazai pályatársáról készült portréfilmben. Új színpadi szerepben régóta nem láthatja a magyar közönség, Los Angelesben a színészet mellett stand-up előadóként szórakoztatja a nézőket. Régi filmjei közül A kenguru, az Egy erkölcsös éjszaka és Az erőd kerül a leggyakrabban a kereskedelmi televíziók műsorára, de eljön majd az Allegro Barbara, a Herkulesfürdői emlék és a Tutajosok ideje is. Fontos filmjének tartja A szarkát, Juraj Herz prágai rendezését és a Monte Carlóban díjazott Át a Dunánt, amelyet Miloslav Lutherrel forgatott Szlovákiában. Megélt már Los Angelesben sok mindent. A legnagyobb természeti katasztrófákat is. Földrengést, tűzvészt, sárlavinát. Milyen tapasztalások ezek? Másokkal együtt engem is rádöbbentettek, hogy az emberek jók, segítőkészek. És hogy semmi sem számít ezekben a helyzetekben, csak az élet. Sem a pénz, sem a rang, csak az ember. Van egy mondás Amerikában, ami nagyon tetszik nekem. A múlt történelem, a jelen erő, a jövő rejtély. Vagyis az erő abban van, amit itt és most megélünk. A félelem, hogy bármikor történhet bármi, nincs is jelen az életében? Kapom az üzenteket, figyelem a rádiójelentéseket. Hogy mennyi időbe telik eljutni a biztonságos helyre. Kocsiban ülve nem lehetek villanyvezeték alatt, közel az óceánhoz, nehogy magával ragadjon a váratlanul kicsapó hullám, a hegyekben omlásveszély lehet. Tűzvész közelében is voltam már. Elképesztő látvány. Mindenki húz el kocsival, közben fotókat készít. Aztán j elentkeznek azok, akik segíteni tudnak. Gyerekeken, állatokon, amin kell. A tűzoltóság megadja a menekülési útvonalat. Sokan hiszik, hogy az ő házuk nagy és erős, mindent kibír, de a hegyekből leömlő sárlavinák, a kőgörgetegek óriási károkat tudnak okozni. Az óceánnak sem nagy semmi. Hiába nagy a hajód, állhat bármilyen erős alapokon a házad, a természet hatalmát nem tudod legyőzni. Forgatásokon került már életveszélybe? Az Át a Dunán című szlovák filmben felültettek egy lovas szekérre, s amint kezembe vettem a gyeplőt, megbokrosodtak a lovak. Azelőtt soha nem hajtottam lovakat, ráadásul kijelölt helyen, a kamera előtt kellett megállnom velük. A két ló hirtelen olyan száguldásba kezdett, hogy a parókám a kendővel együtt félrecsúszott a fejemen. Félek a nagy állatoktól, de a helyzet valahogy szilajjá tett, felbátorított. A stábtagok valósággal szétrebbentek előttem, mindenki döbbenten nézte, maradok-e a bakon, vagy nagy ívben lerepülök. Ma sem tudom, hogyan sikerült lefékeznem a lovakat—tíz centire a kamera előtt! Magyar filmben is megélt valami hasonlót? Jancsó Miklósnál az Allegro Barbarában. Ott halálfélelmem volt, a történet egy pontján ugyanis golyózápor végez velem. De nyugtatgattak is, hogy ne féljek, fel fogok támadni. Az apámat játszó Solti Bertalan előbb lekevert egy pofont a kamera előtt, közben vágtázva közeledtek felém a lovak, majd jött a jelenet, amikor rám lőttek. Borzalmas érzés volt. Ugyanebben a filmben egyszer rám jött a nevetőgörcs. Solti Bertalan szájába ugyanis berepült egy légy, de nem köphette ki, mert forgott a kamera, ezért úgy mondta el a szövegét, akkora önfegyelemmel, úgy forgatva a nyelvét, hogy észrevétlenül lenyelte. A rendező kérésére mezítelenre kellett vetkőznöm. Ott állt mellettem Balázsovits Lajos, Kovács István, Cserhalmi György és rengeteg katonának öltözött statiszta. Madaras József és Koncz Gábor szerencsére mellém álltak, és rájuk parancsoltak, hogy: „Szemeket le!”, mire az összes katona lesütötte a szemét. Csak forgattak közben egy werkfilmet is, így nem egy, hanem két operatőr látott ruhátlanul. A bemutatón az anyukám is ott volt, aki orvosként naponta több páciens tüdejéről készített röntgenfelvételt, a gép előtt pedig, ugye, senki sem állhat felöltözve. A vetítés előtt mindenesetre megkérdezte: „Csak nem vetkőztél le!?” Minden szempontból veszélytelenebb lehetett a Makk Károllyal forgatott Egy erkölcsös éjszaka, pedig abban egy aradi vörös lámpás ház élete elevenedik meg. Vetkőznöm ott szerencsére nem kellett, de a csónak, amelyben Darinkaként a bölcsészhallgatót játszó Cserhalmi György mellett feküdtem, lyukas volt, és jött fel benne a víz. Nagyon hevesen vert a szívem! Ott egyébként mindenbe besegítettem. Én raktam rendbe Darinka szobáját, én kevertem be a lila vizet a lavórban, cipekedtem Tóth Janónak, a film operatőrének. A színészek már rég hazamentek, én még mindig a helyszínen tettem-vettem.. Rengeteget tanultam tőle. De ugyanezt elmondhatom Koltai Lajosról is, akivel több filmben dolgoztam, és Törőcsik Mariról is, akihez A lőcsei fehér asszony köt. Elment Simó Sándor, Jancsó Miklós, aztán Bacsó Péter, majd Maár Gyula és Makk Károly is. Ők itt vannak velem, nem érzem, hogy elmentek. Dajka Margit, Temessy Hédi, Garas Dezső, Psota Irén is tovább élnek bennem. A nagy megrázkódtatás az volt, amikor egy év alatt elment az édesanyám, a rákkutató főorvos, majd tüdőrákban a féljem is. Mindketten hirtelen hagytak magamra. Három évembe telt, míg ezt fel tudtam dolgozni. Nekem sem jósoltak hosszú életet az orvosok. Azt mondták: az ötéves koromat már nem fogom megélni. így nőttem fel, azzal a tudattal, hogy minden év az utolsó lehet. Aztán közbeszólt a tánc, a zene, a színház. A művészet mint mentőöv? Nem tudtam, hogy ez engem enynyire érdekel. Akkor jöttem rá, hogy nem is vagyok halálos beteg, mert ezt sulykolták belém. Még a cseh filmben is azzal a szörnyű érzéssel vettem részt, hogy az utolsó napok jönnek. Gerincműtét után voltam, amikor Juraj Herz, A szarka rendezője arra kért, hogy háttal ugorjak le egy mély gödörbe, és a partnereim, Miroslav Donutil meg a többiek majd elkapnak. Gondoltam, leugrom, úgyis vége az életemnek, de azt is túléltem. Hollywood még mindig a szexuális zaklatások viharában él. Vannak személyes tapasztalatai e téren? Hiszen olyan kinti produkciókban játszhatott, amelyekben George Clooney és Anthony Hopkins vitték a prímet. A tehetségemen kívül senkinek semmit nem kellett adnom magamból, ha szerepről volt szó. Kislányként velem is történt pár dolog, de nem teregetek. Mondanak mások úgyis eleget. Gyerekként még áldozat vagy, de húszévesen már tudnod kell, hol a határ, milyen veszélyekkel járhat egy helyzet. Ott már felelős vagy magadért. Hollywoodban most nagyon sok elhallgatott sérelem tört felszínre. Ennek is meg kellett történnie. A szennyest fehérre kell mosni. Lehet, hogy mostantól másképpen fogunk viselkedni? Meglátjuk. Egyvalamin azonban elcsodálkoztam. Az Aranyglóbusz-díjátadón feketében vonultak fel a sztárok. Egységben az erő, sugallták. Lépjünk fel az erőszak ellen! De a fél keble sok színésznőnek látható volt, nem egy ruha átlátszott, vagy combközépig fel volt hasítva, hogy a férfiak szeme így is megálljon rajtuk. Szolidaritásból először én is feketébe öltöztem, a látvány azonban annyira felkavart, hogy gyorsan mindent fehérre cseréltem. Ne éljen vissza senki a hatalmával, a zaklatás legenyhébb formáját is elítélem, de azt sem tudom elfogadni, hogy húsz-harminc évvel ezelőtti dolgokat tereget ki valaki. Velem szemben mindenki rendes volt a szakmában. Igaz, az első filmes buliba indulva még betettem a ridikülömbe egy tört végű kést. Biztos, ami biztos, gondoltam. Ott álltam miniszoknyában, de meg tudtam volna védeni magam. Mielőtt elkezdtük volna az Át a Dunán forgatását, látni akart a rendező. Próbafelvételre hívtak a pozsonyi filmgyárba. Szlovák parasztasszonyt kellett játszanom, rám adtak vagy hat alsószoknyát, blúzt, pruszlikot, kiskabátot. Úgy néztem ki, mint egy boroshordó. És ott állt előttem éhes szemmel Roman Luknár, aki úgy festett, mint a fiatal Marlon Brando. De sem neki, sem a stáb más férfitagjának eszébe sem jutott, hogy kétértelmű megjegyzéseket tegyen. A főiskolai felvételire, bár kellemes tavaszi idő volt, télikabátban mentem, hogy eltakarjam a nőiségemet. Ha szerelmi jelenet részese voltam, előre figyelmeztettem a partneremet, hogy csak a kamera előtt csókolhat meg, utána meg ne próbálja, mert a fogai bánják. Harcos természetű voltam. Nehezen megközelíthető. Riszálni nem tudtam, mert nem volt csípőm, betegen születtem. Most lett erősebb a csontozatom pár éve, de már nincsenek feltűnő ruhadarabjaim. Ha egy amerikai rendező az itthoni filmjei közül szeretné látni valamelyikben, hogyan döntene, melyiket mutatná meg neki? Nem tudnék választani, mert mindegyiket másvalamiért szeretem, és egyformán értékesnek tartom. A Herkulesfürdői emléket ugyanúgy, mint az Ajándék ez a napot, az Apám néhány boldog évét ugyanúgy, mint a Balesetet, és sorolhatnám tovább. Itthon mikor állt legutóbb felvevőgép előtt? Tegnap, a Farkas Franciskáról készülő portréfilmben. Los Angelesben találkoztunk, a magyar filmhéten. Erősnek láttam. Céltudatosnak. Tehetséges színésznő. Hazai színpadon nagyon régen állt már. Hiányzik is nagyon. De Los Angelesben már bátrabban lépek közönség elé. Itthon mindig a legjobb budapesti színházak egyikébe vágytam. Ennek aztán Amerika lett a vége. Kaposvárra, rögtön a pályája elején, miért ment? Azért, mert -Gothár Péter azt mondta, oda kell menni, ha igazi színésznő akarok lenni. Engem nem a pénz érdekelt, hanem a munka. Katonának neveltek, hogy odaadóan szolgáljak egy ügyet. Mindig a feladat számított, a karakterre koncentráltam. Egész nap abban éltem, amíg le nem jöttem a színpadról. De igazán felszabadult a táncosok között voltam. Az én csapatom a Jeszenszky Balett volt. Frenák Pál, a Bakó fivérek, Géza és Gábor, Egerházi Attila és a többiek. A másik éltető elemem a zene volt. Szakcsi Lakatos Béla és a dzsessz. Ezekből jött aztán a színészet. Mostanában hol érzi jobban magát, Budapesten vagy Los Angelesben? Itthon, a múltjával szembesülve, vagy ott, a jelent élvezve? Kérdezem ezt annak tudatában, hogy az év jelentős részét Amerikában tölti. Itthon nem tudok pénzt keresni, kint igen. Los Angelesben taníthatok, játszhatok, írhatok, mikor mihez van több kedvem, vagy attól függően, hogy mire kémek fel. Ahhoz, hogy időnként haza tudjak jönni, pénzt kell keresnem. Sok mindent köszönhetek Amerikának. Megtanított emberi kapcsolatokat építeni, barátságokat megtartani, vitatkozni anélkül, hogy megsértsek valakit. De arra is, hogy senkire se mutogassak, mert akkor hárman fognak mutogatni rám. Kint mindent egyedül építettem fel, és most ennek a gyümölcsét szedegetem. „Kint mindent egyedül építettem fel..." (Fotó: Hollywood Pictures)
