Új Szó, 2018. február (71. évfolyam, 26-49. szám)

2018-02-10 / 34. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2018. FEBRUAR 10. TZl TARCAASZALONBAN Tóth László Széljegyzetek elszelelt napokhoz Valamit Gion Nándor nyomán A nálam mindössze fél, egy nemzedékkel idő­sebb délvidéki Gion Nándor - akivel még az 1969-es kéméndi Nyári Ifjúsági Táborban találkoz­hattam először - írta a nyolcvan­hatodik évében elhunyt Herceg Jánosról 1995-ben, hogy nem öre­gedett meg. Mit mondjak? Magamnak se kívánhatnék szeb­bet... Persze, korántsem a nyolc­vanhat év vonatkozásában, sőt, beérném már akár tízzel kevesebbel is, mi több, nincsenek is e tekin­tetben vágyaim (elképzeléseim, el­várásaim): lesz, amennyi lesz. Azt viszont tényleg elvárnám sorsomtól (s annak intézőjétől, bár elsősorban magamtól), hogy bármennyi leszek is még... sose öregedjek meg (szel­lemileg s lelkiekben persze). Gion fenti tételét Herceg Jánosról csokornyi ismereden (közöleden) írása közt találtam egyik irodalmi folyóiratunkban, ahol egy másik feljegyzésében (Naplórészlet köny­veimről) pályakezdésük elején avantgardista magukat - az 1960- as években vagyunk tehát az ál­talam és nemzedékem által is friss hagyományként vállaló jugoszláviai új symposionistákat „hagyomány-Tóth László Mit olvas? Durica Katarina, m Túl sokat olvasok. Olvasom a kortársakat, a díjnyertes könyveket és azokat is, amelyekről a kritika lesújtóan vélekedik. Olvasom a magyar írókat, a külföldieket, van olyan éjszaka, hogy alvás helyett olvasok, aztán persze másnap alig állok a lábamon. Olvasom a barátaim kézirata­it, múlt héten küldte át Szőcs Henriette A török brigadéros című trilógiájának második részét pdf-ben, a felénél tartok, és nagyon élvezem. Azért is izgalmas így olvasni, mert még lehet lobbizni a szereplőkért. A héten egy barátom kéziratát olvastam, aki azzal küldte át az új regénye első három fejezetét, hogy úgy érzi, elakadt, a szöveget most egy időre pihenteti, de az is lehet, hagyja a fenébe az egészet. Három perc sétatávolságra lakunk a kerületi könyvtártól, aminek van egy remek gyereksarka is, így ovi után gyakran betérünk. Az ötéves fiam az ölébe veszi a nagy adaszt, és mutogatja a kishúgának, hogy Afrikában milyen állatok élnek. Idilli állapot, sajnos nem tart to­vább öt percnél, aztán elkezdenek szaladgálni, ekkor a könyvtáros néni felhúzza a szemöldökét, én meg elterelem a figyelmét azzal, hogy kikölcsönzök a bestsellerek közül párat, akár random módom. Mindig érdekelt, hogy mit tud egy könyv, hogy százezrek olvassák rongyosra. Az első ötven oldalt általában elolvasom, de ha előre látom, hogy hol lesz a fordulat, ki­számíthatónak érzem a történetet, a nyelvezetet meg silánynak, akkor hagyom a fenébe. Az utóbbi időben esténkét A kalapos macskát olvasom Szabó T. Anna remek fordításában a gyerekeknek, akik nagy Graffaló rajongók is, ezért a Scheffler- Donaldson-páros aranyos meséje a csúf szörnyetegről, akinek csupán a testi adottságai gyatrák, szintén az esti rituálénk része. A róka zoknija, A mackó levelei és a sárkányos mesék ugyanúgy visszatérő kedves olvasmányok. A gyerekek lefektetése utánra marad a szépirodalom, az igazi csemegék Tévénk nincs, a Face­­bookot unom, férjem gyakran dolgozik esténként, így maradnak a nagy kedvencek: Margaret Artwood, Khaled Hosseini és most újraolvasom A nagy Gatsbyt. Lia Chechelashvili: Szabad tánc felrovóknak” nevezte. Amikor is megakadtam az olvasásban. Hagyo­mányfelrovó. .. Hm'... ízlelgetem, kóstolgatom a szót... Határozottan tetszik... találónak találom... Való­színűleg magam is használni (idéz­ni) fogom, a legelső alkalommal. Már ha eszembe jut... „...Szóval az úgy volt, folytatja Sanja, hogy a házban akkor nem lakott senki, nem is tudom, kié volt valaha, egy krajisnik család költözött ide, az oluja után jöttek Az asszony kereste fel Cmát, aki­nek már régóta balsejtelmei vol­tak. Az első évben, ahogy lassan belakták a házat, rendbe tették az udvart, még senkinek sem tűntek fel azok a dolgok Az a ház szinte üres volt, csak egy régi óra maradt itt, csoda, hogy el nem rozsdállott, amikor felhúzták, működött. Per­sze, időbe telt, még ha nehezen is, megszokták az új életet, a családot lefoglalta az újrakezdés műiden kényszere. Itt minden más volt, még a táj is, sehol a hegyek, kör­ben lapos.” Komótosan ereszkedünk le a dombról, áthaladunk egy kapun, egy vársánc mögöttünk, aztán a másik, a lépcsők el-eltűnnek a falak, bokrok hajlatában, az egyik­nél kibukkan a péterváradi erőd óratoronya (sakat küld). Ebből a távolságból sokkal nagyobbnak látszik, akárcsak a túlpartról, csak a helyszínen válik kétségessé, hogy ez a magasság feljogosít a torony megnevezésre. ,Az óra egyszercsak megállt. Az asszony nem talált munkát a vá­rosban, a pasas valami gyanús ügyletekbe keveredett, egyre többet mászkált Belgrádba. Sok­szor napokig kimaradozott. Az asszony éjjelenként a pincéből * * * Ugyanitt a Kétéltűek a barlang­ban című első regényéről Gion megjegyzi (magamnak is nagy él­ményem volt anno, s aztán a köz­­vedenül utána következő Véres patkányirtás idomított görényekkel is - másképp nagy, mint a későb­hangokat hallott, mintha valaki kényszeredetten nyögne, de csak a huzat volt. Néha az udvarról hal­lott duruzsolást, mintha emberek mormognának valamit, de mire kiment, észrevette, hogy csak zen­gődarazsak fészkeltek a fel résébe. Ha a gyerekek sem voltak otthon, azokkal is csak a gond volt, hol összeverekedtek az iskolában, hol órákig csatangoltak a városban tanítás után, néha már azt hit­te, megbolondul a régi házban. Mintha egy szempár állandóan figyelné az udvar bokrai közül, egy gonosz szem. Ki kellene vág­ni a bokrokat az udvar végében, monda egy későőszi nap, de ekkor még nem tudta, hogy a férje már más asszony portáján vágja. Egy­szer télen, amikor a havat hányta el az udvarról, megszédült, talán a vérnyomása, talán a jég, hanyatt esett, hirtelen elsötétült előtte a vi­lág, mintha valami fellökte volna, dobogást hallott, s mintha lovak ugrottak volna át felette. De nem a paták, csak a pulzusa dobogott a fülében. Később aztán megint megállt az óra. Durdevdan nap­ján, akárcsak az előző évben. Ek­kor kereste fel az asszony Cmát.” A dombról leérünk az utcába. A régi házakkal itt nem nagyon törődnek, nincs rá pénz. De leg­alább nem festik őket mályva­vagy krémszínűre. Az éhes nap kiszívja a színeket, a fagy kikop­tatja, csak az alkonypír festi őket. bi Virágos katona vagy Rózsaméz), hogy az nem volt ment „a mo­dernnek hitt trükkösködéstől”... Hát igen, ez is ismerős az én fiatal­koromból is. De ezért, csak ezért nem kell még hamut szórnom a fejemre, fejünkre. A trükkösködés ugyanis a kiválás felé is elvezetheti Foltokban térképszerű ábrák mál­­lanak le, mögöttük a múltak réte­gei csupaszodnak le. Befordulunk a sarkon. „Crna emberi árnyakat látott ácsorogni az udvar végé­ben, mintha vártak volna valakire. Egymás után tűntek el a földben, majd kisvártatva mintha felnőt­tek volna onnét. Az árnyak üres tekintetükkel a ház felé figyeltek, mintha várnának valakit. Aztán mormogást is hallott Crna, imád­ság hangja volt. Aztán már csak a lódobogásra emlékezett, hogy az embert útja legelején, megóvva őt az unalom teli belesimulástól... Csak jól kell azt is csinálni, ennyi az egész. Hiszen azért az sem árt, ha a nyúl is ott a kalapban. Aztán egy idő után abbahagyni, hogy kiderül­jön: a nyúl trükkök nélkül is tény­leg ott a kalapban. Men a regény­írás - mondja Gion, de ez érvényes általában az írásra is - „nyűgös és hosszadalmas munka”, melynek során az embernek már se ideje, se ereje nem marad a trükkökre. De nincs is szüksége rá, s a művének sem. Ugyanis a jó mű (munka) magáén beszél... S épp az benne a trükk, hogy nincsenek trükkök benne. Történetesen a Virágos ka­­tonaban is az. Mert lárifári lenne hozzá minden hókuszpókusz... * * * S még mindig Gion. Ugyanebben az íráscsokorban - annak egyik, 1994-es szálában - Orbán Ottóról ejti el, hogy „sokáig csak annyit tudott róla, amennyit egy kortárs magyar írónak tudnia kell egy kor­­társáról”. Ó, „boldog (irodalmi) bé­keidők”! S így volt ez korábban is, szerény (irodalomtörténeti) ismere­teim szerint, s meg kell mondjam: jól is volt ez így. Azóta viszont eltelt húsz, vagy húsz-valahány eszten­dő, s tegyük szívünkre a kezünket: tudunk-e annyit írótársainkról, „amennyit egy kortárs magyar író­nak...” stb. Legföljebb a velünk egy akolba (egy lövészárokba?) tartozókról. Ha... De ebben sem vagyok biztos. Esedeg csak azokról (valamit), akikhez érdekeink körnek (akikhez valamilyen érdekünk köt). Miért, a többiek is írók? - hallom velük kapcsolatban a kérdést. Még ha hangosan az nem hangzik is el... Hiszen ebben az összefüggésben az is elhangzik, ami nem... az utca felől berontott egy szekér vagy hintó, amelyen a halál volt a kocsis.” A házat eredetileg talán gazdag sváb polgárcsalád építhette, aztán valami magyar nemesé lett, aki elvesztette a birtokait az első vi­lágháború után, aztán állítólag egy zsidó borkereskedő költözött ide. Utolsó lakóit az usztasák vitték el, Jasenovacban végezték, de az is le­het, hogy valamelyik csalitban itt a határban. A konfiskált házban usztasák voltak, egészen végig, annyi biztos. Itt lőtték őket agyon a fel tövében, az udvaron vannak elásva. „Hogyhogy miért? Partizánok vol­tak vagy csak szerbek, nem mind­egy? Kérdezd meg őket. Ja, a nő férjét, vagyis ami maradt belőle, néhány héttel később találták meg egy belgrádi bekötőút mellett. Nem csoda, ez volt a maffia arany­kora. Fel tudsz mászni?” Kérdezi Sanja, miközben a cipőm orrát a meztelen téglák közé mélyesztem. „Mit látsz?” Semmit. Benőtték a bokrok az udvart. Össze van fir­kálva a fel. Üres üvegek, szemét. „Biztos ide jártak át drogozni az Exitről. Mit látsz?” Egy ábrát. Egy nagy szem van a falra festve. „Mi­lyen színű?” Olyan kékes. „Hát persze.” Mondja Sanja. ,A gonosz szem. Keleti talizmán. Látod, már a menekültek is itthagyták ezt a régi házat.” Száz Pál FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Pétervárad II / A régi ház A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom