Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)
2018-01-27 / 22. szám
SZALON ■ 2018. JANUAR 27. Szí L TÁRCA A SZALONBAN Háy János A japán férfi* A mikor megszületett, az anyja megbolondult, legalábbis így beszéltek róla a szomszédok. Bolond. Odament hozzá és mondta, hogy anyu, ő meg nézett vissza, nem értette a szót, azt meg végképp nem tudta, hogy ő anyu. A kisfiú belenézett a szemébe, megsimogatta a haját, aztán nem mert odamenni hozzá, mert emlékezett, hogy legutóbb is ellökte a kezét. Csak messziről mondta, hogy anyu. És nézte, ahogy ül szódán a széken és néz maga elé, nézi azt a kisfiút, aki a gyereke volt, de mégsem tartozott ahhoz a világhoz, ami benne élt. Abban a világban ő nem volt anya és nem volt feleség, nem szerepeltek azok az emlékek, amikről az apa mesélt, hogy milyen gyönyörű nő volt, akivel elmenni egy táncos helyre, hát, olyan volt, hogy majd megölték őt az irigy férfiak, mert mindenki magának akarta volna, mondta az apa, de ez a nő csak az övé volt. Belemelegedett a mesébe és olyanokat mondott, amiket a fiú nem tudott elképzelni arról az öregnek látszó nőről, aki az ő anyja volt, akinek minden lépését felügyelnie kellett valakinek, mert nem lehetett tudni, mikor tör ki dühödten, hogy az a megrettent állat, aki a szívébe költözött a gyerek születését követő napokban, mikor vadul meg, s mint a rosszul nevelt kutyák tör rá a gazdájára. Még otthon lakott, amikor meghalt. Azt hitte, semmit nem jelent, hogy eltűnik az életből. Mit számít, gondolta, hogy ül-e az a nő a széken, vagy épp üres, esedeg más ül le oda. De mégis zokogott és zokogott napokig, hogy neki immáron nincsen anyja, márt bármilyen is volt, de addig a percig mégiscsak volt, s nem tekintette magát árvának. Anyu, mondta a tetem mellett a kórházban, de az anyu már nem mondott semmit. Mert az anyu nem élt. Nem lehetett érteni, hogy hogy van az, hogy egy perccel korábban még beszélt, és most már nem beszél, hogy azok a szavak, amelyeket kimondott, hogy ne engedjétek lekapcsolni a zenét, olyan szép zene szól, macizene. Hogy azok a szavak voltak az utolsók, na meg egy nyögés. Amikor megházasodott, elmondta a feleségének, hogy attól fél, ő is magában hordozza az anyja baját, Mit olvas? Tóth Kinga költő, énekes Félbehagyott, megkezdett könyvekkel indul az új év, úton vagyok, több szobában állnak a könyvjelzősök, amiket persze érkezés után újra kell indítani, nem baj, annál nagyobb az elmélyülés. Ha már szobák, itt a grazi szobában Virginia Woolf 2017 - ja nem is, majdnem száz éve írt - Saját szobája, ami talán az egyik legjelentősebb mérföldköve a nők értékén való elmélkedésnek. Hol is a helyünk az irodalomban, kell-e a nőket viszonyítani, lehetnek-e csak így önmagukban saját tulajdonságaik, munkájuk által meghatározottak, ja igen, és egyenrangúak. 100 év alatt igen kis léptekben haladunk előre. Az Universal-Bibliothek sárga kiadványa van a kezemben, aminek az a különlegessége, hogy Berlin összes könyvtárából gyűjtötte egybe a szerkesztő (Kajsa Dahlberg) a megjelölt, telejegyzetelt példányokat, melyeket egymásra nyomtattak, így Woolf mellett számos olvasó gondolatain is merenghetünk. Saját szoba és kereset, mondja Virginia, ez egy jó alapállapot az íráshoz, legyen ez a 2018-as jókívánságom. Nora Gomringer, akit olvasással együtt fordítok, épp a szobáját hagyja el, továbbköltözik, és a szellemeit ott felejti a régi lakásban, őt is és Esther Dischereitet is hallgatni is' jó, aztán újraolvasom például a Pertut, Gomringer derűje és Szvoren Edina arculcsapásai kellemesen kiegyenlítődnek. A helyi szerzők közül Christoph Szalaynak áll még egyhetes friss könyve a polcon, itt a tipó külön vizuális élmény lesz, Grazban megfigyelhetőek a klasszikus mellett a kísérletező, de „sikkes” (minden alkalomra használatos jelző!) munkák, legyen szó magazinokról (önkényesen kiragadva Manuskripte, Perspektive és a tORTUGA), grafikákkal, fotókkal, rizótechnikával készült kiadványokról, vagy akár a Droschl és a Ritter konzervatívabb megjelenésű, de tartalmilag igencsak „frankó” újító munkáiról (hamarosan érkezik Max Höfler középkori nyelvet használó hoszszúverses kötete, ismerve Höfler más, zenei-videó alkotásait, ettől sem marad szem szárazon). Ez a kettősség Grazra amúgy is egészen jellemző, kívülről kis ékszerdoboz, de belül nagyot szól, az ilyen köteteket rakom aztán én is a bőröndbe. Jesus Leguizamo: Portré hogy meg fog őrülni, s hogy milyen lesz a feleségének és a gyerekeinek, mert közben született két gyereke, hogy az apa csak ül egy széken, elhanyagolt ruhában, kócosán és retteg a gyerekeitől, akik azt mondják neki, hogy apu. Hogy milyen lesz azoknak a gyerekeknek, amikor néz rájuk rettegő tekintettel, hogy mit akarnak tőle ezek a lények, miért közelednek hozzá, s hogy terveket fog kieszelni, hogy megölje őket, mert fél tőlük, s még mindig jobb, ha megelőzi, hogy őt mészárolják le. Hogy mi lesz, ha kiirtja a családját. Félek, hogy velem is ez lesz, mondta minden nap. A felesége meg mondta, hogy nem ez lesz. Először sokat magyarázott arról, hogy miért nem, később már csak ezt az egyszerű mondatot mondta, hogy nem ez lesz. De a férfit ez nem nyugtatta meg. El akarom kerülni, hogy az legyen velem, ami az anyámmal volt, írta bele az egyik gyerek, pont a kisebb, a kislány iskolai füzetébe, az előtt, hogy végzett magával. A gyerekek közben felnőttek. Kijártak az apa sírjához. Már nem haragudtak rá, mert a fájdalom mellett először a harag jelent meg, az apát hibáztatták, ahogyan egy részeg sofőrt hibáztat a bíróság a halálos balesetért, holott az a baleset amúgy is megtörtént volna, az ittasság nem járult hozzá, a legnagyobb figyelemmel sem tudta volna lefékezni az autót, hisz váradanul repült elé az áldozat, talán lökte valaki, de ezt már senki nem tudja bebizonyítani. Már nem haragudtak rá. Arról beszéltek, hogy az apa ezzel a tettel elkerülte, hogy az legyen vele, ami az anyjával, az ő nagyanyjukkal volt, vagy ez a cselekedet épp azt bizonyítja, hogy az apjukkal is épp az lett, ami az anyjával, az ő nagyanyjukkal lett, s hogy valójában az utolsó tiszta gondolata volt-e, hogy végzett magával vagy épp ellenkezőleg, az a gondolat már nem volt tiszta. S hogy soha nem tudják megmagyarázni azt, ami történt, csak cipelik magukkal ezt a szörnyű emléket, s hiába próbálják elsüllyeszteni, ahogyan azt a füzetet is eldugta a lány a legkevésbé használt fiókba, mindig előkerül, holott teljesen mást, mondjuk egy ollót vagy épp ragasztót keresett, hogy meghívókat csináljon az esküvőjére. * E novelláért köszönettel tartozom a tanítványaimnak, akikkel a szépírás szemináriumon együtt gondolkodtunk Akutagava Rjúnoszuke életén és írásain FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Szent Mihály útján III. A Szent Mihály útját járó másik közép/ kelet-európai jövevény találkozása az ismereden ismerőssel Vítézslav Nezval egy versében is megjelenik, a Sbohem a sátecek című kötet (1933, afféle verses feljegyzések útközben) talán legérdekesebb darabjában, a Parízsky májovy den címűben. Adytól sok más mellett időkoordinátáiban különbözik: Ady egy percet ír meg, Nezval egy napot. Ady verse őszről beszél, Nezvalnál tavasz van. Ady 1906-ban, Nezval valamikor a 20- as, 30-as évek fordulóján. Amenynyivel Adyétól hosszabb Nezval verse, annyival könnyedebb is, vidámabb is. Ám mindkettő halálvers. Felesleges azt találgatni, hogy a hosszú szabadversben a francia szürrealizmus egzaltált tudatfolyama vagy a cseh poetizmus ádelkesítő játékossága érződik-e jobban. Annyi bizonyos, hogy a vers egy májusi nap párizsi sétája során leszűrődő benyomásokat rögzíti, a helyszínek láncolatában, amelyből a sétaút rekonstruálható. Ezt tettük /ével terepgyakorlatként, amikor a Monsieur le Prince sarkán magyarázatom befejezve öszszecsaptam előtte a tenyerem. A pillanatnyi kusza benyomásokból kiépülő vers elejét a fabula szintjén valahogy így rekonstruálhatjuk: a lírai én egy méhecskét követve indul el, amelyet a Sarah Bernhard színháznál elveszít, majd a Citén a Notre Dame előtt átvágva egy kínai étterembe kerül a Saint Michel és a Saint Germaine sarkán (vagy annak közveden közelében). A következő versszak elején kiderül, hogy a lírai én barátja fényképezőgépével vadászatra indul Párizs őserdőjében, („Múj pfftel odehází s fotografickym aparátem / na lov / Parízsky prales s panthery kterí se skládájí z knih”) a versszak pedig váradan kijelentéssel zárul: „Svaty Michal mne vede za ruku”. A következő versszakban már a Monsieur le Prince utca sarkán van a Lírai én, s itt találkozik a kis öregemberrel, mintha csak Szent Mihály vezetné hozzá. („Zdá se mi ze na mné kyvl a také nevűn urcité proc”) A vers további négy w A mindennapi városba egyszerre csak belép az idegen, a véletlen, a halál és fél oldalán még többször találkozik az ismereden ismerőssel. Nem voltak illúzióink, a poétikai terepmunka során /ével nem találjuk már a kínai éttermet, mint a méhet vagy más illékony pillanatot, amely sosem ismédődik meg — az tán olyan lenne, mint a versben szereplő barát fényképeit mint megörökített pillanatokat összemérni a mai Párizs dzsungelével. Megtaláljuk azonban a fekete diáklányt, aki a me des Ecoles felől jött át a gyalogátkelőn („Néjaká cernosská studentka se vrací / z Quartier Latin”), vagy a gyerekeket a Luxembourg-kert szökőkútjában („Vodotrysky déri mice já sám”). Ok éppúgy örökökként látszanak visszatérni, mint Ady „Egy perc”-e, amikor beköszöntött az ősz. Magyarázom /ének a Jardin du Luxembourg felé indulva tovább. Vagyis az idő kiiktatódik, csak a térben valósul meg a lét. /ének elege van gondolataim követheteden suhanásából. Már nem beszéljük egymás nyelvét. Jó, és vajon hol találhatjuk meg az öregembert, aki állandóan felbukkan, először épp itt, a Monsieur le Prince sarkán? Hol van? Kérdezi. Hát ez az, bárhol lehet, sőt, bárki lehet, bármelyik járókelő, az sem biztos, hogy öreg. Akárki. Az öregember vagy az ősz, csak egy Szent Mihály arcai közül. Töprengek. Akkor akár én is lehetek. Feleli. Nem, te nem lehetsz, te nem lehetsz akárki, legfeljebb a barát, aki fotografal. A másom vagy. A másod vagyok. Daniela Hodrová a város mitopoétikájáról szóló könyvében a pillanat forgatagából kirívó ismereden ismerős járókelővel (kolemjdoucí) való találkozás motívumában az Akárki és a Halál találkozására ismer. „A sétaút életúttá válik, a járókelő pedig - a Valaki, Akárki, Senki, Jedermann, Everyman kortalan alakjában, aki az allegorikus színjátékokban és bohózatokban a Halállal viaskodnak - a Másikká, idegenné. A mindennapi városba egyszerre csak belép az idegen, a véleden (= sors), a halál.” „Z chűze se stane chűze zivotem, z kolemjdoucího - Kazdého, Kohokoli, Nikoho, Jedermanna, Everymana, téch odvékych postav, jez v alegorickych sporech a fraskách zápasí se Smrtí - Druhy, jiny. Do kazdodenního mésta pojednou vtrhne jiné, náhoda ( = osud), smrt.” Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com . Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. www.ujszo.com
