Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)

2018-01-12 / 9. szám

www.ujszo.com | 2018. január 12. KÓPÉ I 9 TARKA LEPKE, KIS MES Tündérszép Ilona és Árgyélus Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel, így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon. Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az arany almáknak csak a hült helyét lelte. így történt ez másnap is, harmadnap is. Összehívta erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan ember találtatik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja. Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyal­mák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát. Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel. A középső sem járt jobban. Végre a legkisebb vállalkozott, Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött arany szelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá. A holdvilág szépen világított Árgyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:-Megvagy, tolvaj! De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi. - Soha többé el nem eresztelek!- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepü­lünk, hogy az aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradha­tok, pedig megvallom, hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!- Maradj nálam - kérte Árgyélus.- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz! Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind megvoltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát. Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát. De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy Argyé­­lus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:- Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik! A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni, a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:-Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lány­nyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király. - Nem igaz!- De úgy van az, feíséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról, hogy igazam van. Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfür­töt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment. Felébredt Tündérszép ílona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is. - Mi bajod van, kedvesem? - Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthat­lak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak. Ezzel megölelte Argyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyé­­luséra húzta.- Neked adom - mondta -, erről akárhol megismerlek. Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült. Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a király­nak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az idő, hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választhatok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz az én feleségem! A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszél­ni Argyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment, hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána. Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündér­szép Ilonának még a nyomára sem talált. Egyszer egy kis ház-Fazekas Sztella, 7 éves, Rozsnyó hoz jutott, a házban egy vén anyóra lelt. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Argyélust:- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná nekem meg­mondani, merre lakik Tündérszép Ilona?- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, az mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert ha meglát, felfal! Erre elbújt Árgyélus Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:-Pfü, pfü, anyó, emberhús, büdös! Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, más­ként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán a Hold bátyám tud felőle valamit. Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. A Hold a Szélhez utasította. Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündér­szép Ilona felől.- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tő­lem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit. Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétné­zett, s a messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halál­fia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit. Ezzel egyet Rittyentett, és az egész palota azonnal tele lett min­denféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felől valamit. A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat. -Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király. A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. így mentek, mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Argyélust.- Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hiszen nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni!- ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált. Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet látott, mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.-Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és ezt a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: „Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok” - ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kinek mi jusson.- No - mondta Árgyéíus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra! Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: „Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!” Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett. Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, megismerte Argyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:- Itt jön Árgyélus! Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását. De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, ám úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első. Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömre változott.- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a mi királykisasszonyunkat! Most nem mehetsz be hozzá a go­nosz Varázslótól, most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsó­kolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.- Nem félek én tőle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele! Az öregasszony behívta Argyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:- Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el! De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, a világon volt-e valaha Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszaba­dulok a varázslattól. De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:- Itt voít Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda Másnap is úgy történt, harmadnap is. De egyszer, amint a vén boszorkány eíbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle. Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nya­kára akasztotta a sípot, és valahányszor a boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. így volt éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a vén boszorkány elsüllyedt. Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a kö­pönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott. „Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában !”Ázonnal odarepültek egy szempillantás alatt. Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek. (Magyar népmese, Illyés Gyula feldolgozása) Haris Sebastian, 10 éves, Perbete

Next

/
Oldalképek
Tartalom