Új Szó, 2018. január (71. évfolyam, 1-25. szám)
2018-01-11 / 8. szám
www.ujszo.com | 2018. január 11. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR Mindnyájunk szemete Intenzív és effektiv propagációval a szelektálás rutinná válhat CZAJLIK KATALIN Első látásra talán újabb állami zaklatásnak tűnhet, de nem az: a környezetvédelmi minisztérium tervei szerint emelkedik a hulladéktárolási díj. Ezzel a tárca arra próbálja ösztönözni az embereket, hogy kevesebb szemetet termeljenek, s többet szeparáljanak. A hulladék tárolása, tehát az, hogy egyszerűen kirakják a szeméttelepen, ugyanis a legdrágább és egyben a legegészségtelenebb módszer. Sokan még ma is azt hiszik, hogy az általuk naponta termelt hulladék a szemetesautóban végzi. Ennek azonban pont az ellenkezője igaz. Éppen ekkor kezdődik ugyanis a szemét valódi „élete”. Elkerül a szeméttelepre, hogyjobb esetben évtizedekig éktelenítse, rosszabb esetben - s tájainkon nyilván ez a gyakoribb - szennyezze a környezetet. A szeméttelepek és illegális lerakatok annyira részei lettek életünknek, hogy el sem tudjuk képzelni: működhet ez máshogy is. Pedig működhet. Néhány fejlett nyugateurópai országban az újra nem hasznosított hulladék aránya közelít a nullához, a legalacsonyabb Svédországban (0,6%)! Ehhez képest a mi 66,5%-unk riasztó adat. Mit kellene tenni annak érdekében, hogy ez megváltozzon? Nyilvánvaló, hogy az emberek hozzáállásán kell változtatni úgy, hogy a szelektálás mindennapi rutinná váljon. Ennek legeffektívebb módja pedig az, amely a pénztárcákat érinti. Magyarán: aki nem hajlandó a hulladékelkülönítéssel pepecselni, az fizessen. Legfőbb ideje, hogy felfogjuk: mindez nemcsak a fura ruhákat hordó és alternatív zenéket hallgató hipszterek és zöld aktivisták mániája, hanem mindannyiunk elemi érdeke. Nagyon helyes lépés tehát az illeték emelése, ennek azonban intenzív propagációs kampánnyal kellene párosulnia, úgy, hogy az információ minden társadalmi és korcsoporthoz eljusson. Ez egy komoly kihívás a környezetvédelmi tárca számára, amely eddig - beleértve a jelenlegi, de az előző vezetéseket is - nem sokat tett ez ügyben. Pedig az újrahasznosításagenda, ha ügyesen dolgoznának vele, nagyot dobhatna a környezetvédelmi miniszter meglehetősen szürke imázsán is. Kell-e ennél jobb motiváció egy politikusnak? (Lubomlr Kotrha karikatúrája) Elnökbuktató könyv? FELEDY BOTOND Mindenki érdemei szerint. Donald Trump elnökségének első szakaszáról botrány könyv született. Az emberek úgy sorakoztak érte, mint hajdan a Harry Potter-könyvek újabb részeiért. Michael Wolff „Tűz és düh: Trump Fehér Háza belülről” című könyvének megjelenése után most Trump szellemi képességeit taglalja a média. Emellett nemsokára meghallgatja Trumpot is az oroszokkal való összejátszást. vizsgáló ügyész, de ez a hír mintha elsikkadt volna a könyvet körülvevő információs zajban. Az amerikai gazdaság meglehetősen jól áll, a tőzsde szárnyal. A nemrég megszavazott adóreform az első nagy tette a Trump alatti republikánus érának - lehet szeretni, lehet nem szeretni, de sok hagyományos republikánus ígéretet váltott be. Téma tehát van bőven, ehelyett külön elemzések születnek arról, hogy hánykor kel Trump, mikor megy le a Fehér Ház emeleti részén található hálóból a földszinti irodai részbe. Más cikkek azt részletezik, hogy milyen klikkek igyekeznek Trumpot a befolyásuk alá vonni. A Twitteren külön hashteggel futottak a könyvben ismertetett csúfnevek, amelyeket Trumpék aggattak a különféle közszereplőkre. A kirúgott Bannont például Mr. Bum Búmnak keresztelte el az elnök. A könyv szerzőjének az a célja, hogy ne csak a washingtoni körök olvassák el, hanem a lehető legszélesebb rétegek. Az persze nem valószínű, hogy a trumpistákat elbizonytalanítja a kötet, hiszen már a választási kampányban kikerült szexista felvétel miatt sem lett népszerűtlenebb a köreikben, nem beszélve a további számtalan kínos ügyről. Fontos, hogy különbséget tegyünk Trump egyes kiszólásai között, például a demokraták politikailag korrekt nyelvezete ellen, hiszen éppen erre épül a republikánusok radikálisabb mozgalma. Más lépései viszont tisztán kínosak vagy érthetetlenek, esetleg egyenesen kontraproduktívak, mint például a feleslegesen agresszív Twitter-üzenetek, vagy a kapkodó családi „diplomaták”. Csakhogy a sajtó egy része ezeket összemossa, más része meg fel sem ismeri a különbséget. A könyvből új érdemi dolgokat nem tudunk meg, az első száz napot dolgozta fel Wolff, és ezek a botI 7 Sújtólég FINTAMÁRK Bekövetkezni látszik, amitől tartottunk. Lefordult az ülőrúdról az RTVS bányászkanárija, nagyot koppant a feje a kalitka alján, dolgozni kezdett a sújtólég a közszolgálati médiában. S míg Marek Mad’aric kulturális miniszter finoman úgy fogalmaz, nincsenek jó érzései az utóbbi napok RTVS-es történései miatt, addig mi kifejezetten aggódunk. Túl gyanús ez az egész ahhoz, hogy csak a körülmények és események véletlen összjátékának tudjuk be a dolgot. Miközben az orrát mindenbe beleütő Andrej „Lélekguru” Danko két nehezen értelmezhető coelhói bölcsesség között egyre gyakrabban rebegi el az „állami média” szókapcsolatot mint legnagyobb vágyát, úgy tűnik, jelöltje, Jaroslav Rezník RTVS-igazgató akarva-akaratlanul épp egy ennél is nagyobb ajándékot csomagol az SNS-nek. Erről pedig két dolog is látványosan tanúskodik. Az egyik, hogy Rezník gyanús körülmények között kilőtte az utolsó tévés oknyomozó műsort, a Riportereket. Ezzel pedig rengeteg embernek tesz óriási szívességet. Egyrészt, a Riporterek a közszolgálati hírműsorok zászlóshajójának számított - és országos szinten is hiánypótló volt. Oknyomozó szerkesztőségeket ugyanis szinte senki sem tart már fent, merthogy nincs rá pénz, ahol meg lenne, azok épp a kereskedelmi csatornák, ahol mindent ár/érték arányban mérnek. Az oknyomozás és tényfeltárás viszont hosszadalmas, nagyon drága, és bár a nagyon nagyot szóló anyagok emberek, politikusok, kormányok sorsát tudják eldönteni, a szlovák médiapiacon többet tud hozni néhány villantás, fedetlen kebel, baleset, vagy „öt dolog, amit mindenképp próbálj ki partnereddel az ágyban”. A modem közszolgálati médiának azonban pont az a feladata, hogy másszon a politikusok arcába - ezt pedig a Riporterek többé-kevésbé megtette, olykor hibázva, de általában nagyon pontosan. Aki nézte a műsort, az tudta: ezek az újságírók valóban dolgoztak, nem maszatoltak, és nem állják meg a helyüket azok az érvek, amelyekkel leállították őket. Mert állítólag sokat hibáztak, és nem voltak minőségi témáik. De még ha igaz is mindez, egy tökös közszolgálati igazgató nem leállította volna a műsort, hanem a zsebébe nyúl és megerősíti a szerkesztőséget pénzzel, eszközzel, emberrel - ez lett volna a természetes. így csak azoknak a politikusoknak tett nagy szolgálatot, akik birkának nézik a jónépet, és azt hiszik, nekik mindent szabad. A másik nyilvánvaló példa pont azt mutatja be, hogy egyesek már sajátjuknak tekintik a közmédiát. Az SNS másik bölcs elefántja, a magvas szentenciákra bármikor kész Anton Hmko egy ostobaságoktól és elírásoktól hemzsegő Facebook-posztban dúlva-fűlva rótta fel az RTVS-nek, hogy a Csehszlovákia szétválásáról szóló műsorukban (kapaszkodjunk meg, mert ez erős!) az övétől eltérő véleménynek adtak helyet. S mit ad isten, két nappal később Rezníkék lecserélték a műsor házigazdáit - készségesen kielégítve ezzel a Hmkóhoz hasonlók enyhén bolsevik vágyait. S itt bezárulni látszik a kör: ha itt nem fatális véletlenekről, rossz kommunikációról és borzalmas időzítésről van szó, akkor mindez annyit jelent, hogy egy óriási lépést tett az RTVS menedzsmentje a magyarországi közmédia által kitaposott úton. Az biztos, bárhogy is alakuljon a közmédia sorsa, az egészet vagy így, vagy úgy, de mi fogjuk finanszírozni. S lehet, eljön majd az az idő, mikor a Riporterek helyett ismét a Fasírka elnevezésű, ellenzékgyalázó szatirikus iszonyatot nézhetjük majd főműsoridőben, és a hétvégi vitaműsort is újra Hogyan tovább, miniszterelnök úr? címmel sugározzák majd. Bocsánat, mégsem. A Hogyan tovább, házelnök úr? talán kifejezőbb lesz. rányok már ismertek voltak. A könyv kissé kiszínezett jellege adja az olvashatóságát. Nem dokumentumokkal körbebástyázott oknyomozó alkotásról van szó, ahogy az előszó ígéri, ez csupán egy verzió, amit Wolff igaznak hisz. Ebbe viszont néhány fiktív párbeszéd beillesztése is belefért, ami az oknyomozástól eléggé távol esik. A szerző bejutott a Fehér Házba, ez biztos, ahogy az is, hogy több beszélgetésről is lehet felvétele. Végső soron elmondhatták neki bizalmasan azokat a dolgokat, amelyeket leírt, de a közlő valószínűleg nem sejtette, hogy Wolff le is hja azokat. Másrészt a Fehér Ház Trump beköltözése óta a viaskodó frakciók miatt a szivárogtatás fellegvárává vált. Lehet, hogy a Wolffhak tett megjegyzések egy része inkább a belső harcokat tükrözik. Bannon, aki a szerző egyik fő forrása, azóta már nem dolgozik ott, ahogy több más megszólaló sem. így fenntartásokkal kell kezelni a pletykákat és vádaskodásokat, mert lehet, hogy az adott pillanatban konkrét célt szolgáltak. De azért érzékeny pontokat érint a könyv, ezt Trump reakciói is mutatják. Az elnök a Twitteren bizonygatta, hogy márpedig ő géniusz és sikeres ember; a szóvivője is beszállt a védelmében. Az összbenyomás elég kedvezőtlen, egy kaotikus Fehér Ház rajzolódik ki, ahol elképesztő dinamikával zajlik a bizánci típusú belharc. Összegezve: a realityshow-ban szereplő ingatlanmágnásból lett elnökről első hivatalban eltöltött éve végén egy bulvárkönyv jelent meg: ez aligha meglepetés. A téma kínálta magát, de hiú ábrándnak tűnik az, amiben Wolff reménykedik: ez a könyv nem fogja megbuktatni az amerikai elnököt.
