Új Szó, 2017. december (70. évfolyam, 276-299. szám)

2017-12-02 / 277. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON ■ 2017. DECEMBER 2. Fehér Renátó Európaterminál (tanulság) L egyen vasárnap, de leg­alábbis advent, amikor az öregek megint és újabb történetbe fog­nak. Bár annak hamar és jellemzően az elérzékenyülésük lett a köze­pe, vége. Elérzékenyülés az ösz- szekapaszkodáson, a kitartáson, a tisztességen. Legtöbbször a sa­játjukon. Nem legtöbbször. Elér­zékenyülés a mindezek ellenére is ciklikusan betoppanó kudarcokon és tragédiákon, amiket viszont egyáltalán nem tabusítottak, sőt, talán dédelgettek. Az elérzékenyü­lés könnyei pedig magvas tanulsá­gokba ömlöttek: első a csatád, vagy mindenki a saját sorsának kovácsa. Bár utóbbi tétel a tisztességtől füg­getlenül is bekövetkező kudarcok és tragédiák függvényében mintha érvényét vesztené, de az ilyen logi­kai következetlenségek rendszerint hidegen hagyták őket. A logikai következetlenségek ugyanis, tu­dod, kisfiam, lógatták a lábukat, amíg mi végigdolgoztuk az életün­ket. Pont. Ezek a kezdetben falusi, később pedig kertvárosi konyha- asztalok nem a logikai következet­lenségek, hanem a többmázsányi, aprópénzért leszedett ribizli alatt roppantak volna meg. Persze nem roppantak, mert a konyhaasztalok, s ebben hasonlatosak a fákhoz, áll­va halnak meg. Mindent, ami velük (tehát ve­led), a szüleikkel (tehát veled), a nagyszüleikkel (tehát veled) történt, csak a tanulság kedvé­ért skicceitek fel, a poén helyett szlogenbe torkolló vicc gördülé- kenységével. Okulásul. S ezek­ben a tanulságokban kimasszí- rozhatatlanul ott feszült a négy évtizedes példamutató pedagó­gusi görcs. Emlékplakettet kínált érte tanácselnök, párttitkár és szakszervezeti bizalmi. Nem elég a jóra vágyni: a jót akarni kell!, ropogott minden ballagó nyolca­dikos foga alatt a hamuban sült, odaégett útravaló generációkon át, téveszthetetlenül. A tanulságok, mint háj a csonto­kat, kitakarták az esendőséget, a vívódást, a szépség fűszerét és for­Grant Wood: Amerikai gótika (Képarchívum) TÁRCA A SZALONBAN rását, a hibát. Nem kalandoztak el, nem lett belőlük soha sűrű, bozótos mese, amibe nagyapa és unokája vállt vállnak vetve együtt szunnyadtak bele. A tanulságok azt hivatottak reprezentálni, hogy a helyes döntés nem csupán po­fonegyszerű, de magától értetődő. Hogy mi a helyes, hogy mi a vá­lasz, ami van. Ahogy azt a bakter fia, lánya elképzeli. Hogy legyen mondjuk egy üknagyapád, aki mondjuk Przemyslnél részt vett az ostromban, de nem lőtt, ha­nem hazagyalogolt, és fél évszáza­dot mondjuk virágkertészkedett. Aki a virágot szereti. Ezek a tanulságok valójában meg­fosztottak a történetektől, mert a tanulság volt az Úr, a történet csak cifra szolga. Megfosztottak a kíváncsiságtól abban a korban, amikor az ember a történetekre egyszerre a legkevésbé és a legin­kább fogékony. Mert, és talán ezt akkor nem fogalmaztad meg ilyen körültekintően, az egyébként még kikezdhetetlen igazságérzetedet olyanok kezdték polírozni, akik túl voltak egy élet kikerülhetetlen kompromisszumain. A tanulság megeszi a történet lelkét, az életet snitteli el, mert a tanulság a vég­cél, aminek a történet csak útjá­ban van. Siettet, azzal fenyeget, hogy elillan. Te meg futsz, másra se figyelve, pedig csak túszul ejtet­tek a törékeny meghittségükkel. Ahogy karoltok egymásba, egy pillanatra elfelejted, hogy végül is immár ki kíséri a másikat, hogy ki boriik évek óta gyakrabban. Öt­éves vagy megint, szól a Fel nagy örömre, mindig az a finálé, ha dúdoltok is, csak egymásnak, jöt­tök kifelé a padok között, de úgy, mindig úgy, mintha sose érne vé­get az éjféli mise. Mit olvas? Kosziba Klaudia képzőművész Csak nemrég ismerkedtem meg Péterfy Gergely kitűnő alkotásá­val, a Kitömött barbárral (2014), amely az író nyolcadik könyve, s egyben tízéves kutatás eredmé­nye. Egy szintetikus történelmi olvasmányról van szó, amely a 18. század végi Habsburg-birodalom eseményeit és szereplőit tárja elénk. A magyar felvilágosodás leg­jelentősebb képviselője, Kazinczy Ferenc és legjobb barátja, Angelo Soliman kapcsolatán vezeti át az olvasót Kazinczy özvegye, Török Srmbip A korszak, amelyben találkoztak, a felvilágosodás kicsúcsosodának kora, melyben a „középkori” előítéletek: a gyűlölet, a babona és a barbárság ellen harcolnak nemcsak vidéken, hanem a legmagasabb körökben is. Angelo Soliman, a korabeli bécsi elit és valószínűleg egész Közép-Európa egyetlen négere, aki tudásának, műveltségének, na és persze a szerencsének köszönhetően jutott el odáig, a mássága okán olyan kíván­csiságnak, szexuális vágynak, félelemnek és utálatnak lett tárgya, amely a szó szoros értelmében kifordította az egyéniségét. A Kitömött barbár nemcsak tanulságos és színes (színezett - nyelvi értelmében) regény a múlt­ról, de egyedülálló variáció a másság témájára. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Utolsó sugarak P arukárka. Žižkov szív­hegyén vagyunk. Itt fekszik a körben a domb alatt az egész negyed, s kanyargósán a távolba veszve a város. Mindenki csak Parukárkámk hívja, pedig a hivatalos neve Vrch sv. Kríže, a ke­resztről, amely valaha a dombról figyelte a körötte, alatta elhaladó­kat. Károly szőlőültetvényei álltak itt a középkorban, majd kiváló kivégzőhelynek minősült. Egy le­genda szerint, amikor az akasztott embereket himbálta a szél, a kötél súrlódása csendes, mégis velőtrá- zó sikolyt hallatott, amelyre még az alant elhaladó, gondolataikba süllyedt járókelő (akkor pláne a lába elé kellett néznie az ember­nek a Žižkovi dombokat róva) a magasba emelte tekintetét. Fel a dombra, majd a magas égben lakozó Úr felhők mögé rejtett haragjára. Ekkor emelték a keresz­tet, ma már persze nyoma sincs, a közszóban máig élő nevét egy parókakészítőről (pamkáf) kapta, aki a dombot később birtokolta. A Szent Kereszt hegyére hosszan terpeszkedő keleti nyúlványán át kaptatok fel. A naplemente már a tetőn talál, körben kutyások haladnak el, mamák unokákkal, fiatal anyukák kocsit tolnak. Át­vágok a kutyajátszótéren, a hivatal a rendre figyelmeztet egy táblával (návštévm rád), rajta lóbetűkkel: PSÍ HŔIŠTÉ VRCH SV KŔÍŽE. A sáros avarban, csapzott mező­ben néhány asztal padokkal, nyá­ron sütögetni is lehet, most üres. Toliam hosszú árnyékot vet, szem­ben a nap bukni készül. Körben tar fák, némely ágaiba egy örökre belegabalyodott sárkány himbá­lódzik. Szemben a Žižkovi tévéto­rony, mely még itt fenn is fölénk magasodik. A nap lomhán borul lábához. Az égbolt lassan megtelik alkonypírral (éervánky). Ezek az utolsó sugarak. Jiráseknek a Csehországban vásári ponyvanyomtatványként bősége­sen terjedő, Szibilla-jóslatokat fel­dolgozó írását olvasom. A betűk árnyékot vetnek, Prágára, a bűnös városra is lesújt az Úr haragja, tűzözönt bocsájt a földre satöbbi, satöbbi. Munkához látok, jegyzetelek, (A szerző felvétele) csak úgy áradnak a sorok a rézsút fényben. Már egyoldalnyira nyú­lik az idő, amikor a toll sercegése mögött megbúvó furcsa nyikor­gó zörejre kezdek figyelni, amely mintha ismeretlen messzeségből hangzana, vagy ki mdja, talán csak az agyamban sikoltanak a sejtek a sugarak rémületében. Az asztal ugyanis furcsa betonkockára épült, mely ős-sziklaként emelke­dik ki. Oldalain négyzet alakú nyílások. Csak ekkor eszmélek, üres a föld alattunk, a domb gyomra, mintha ürgék laknák, üregek labirintusa. Az atombunker (protiatómový kryt) még az ötvenes évek elején épült, 2500 ember befogadásá­ra képes, mely ugyan, akkor is, most is, Žižkov lakosságának csak töredéke. Szellőzőnyílás. Tele van velük a dombtető. Odalenn dízelgenerátorok, szűrőberende­zések, ólomfalak között gázmasz­kok, víztartályok, nyomásmérők, felszerelt műtő, gyereksarok régi babákkal satöbbi, satöbbi, szenny­vízcsatornák mélyebbre nyúlnak, mint a hegy gyomrába vezető csi­galépcsők. A belépőket az átme­net terében (prechodová komora) meztelenre vetkőztetik, a zuhany alatt fehér védőruhába öltözött, gázmaszkos szakemberek tisztítják meg a radioaktív szennyeződéstől (dekontaminácid). Ezek az utolsó sugarak. Holnap mások jönnek, a tűzözönéi. A túlélők azt beszélik majd, egy tá­voli, keleti országból jött a tűz, mely egykor barátja volt ennek az országnak, s ama napon ágyú­ikat hirtelen az ellentétes irány­ba fordította. Hiszen Szibilla is megmondta már, az utolsó idők­ben az emberek pipálnak, tüzet hordanak a szájukban, mert tűz által kell a világnak elvesznie. Prá­ga bűnös városára is lesújt az Úr haragja. Dombjait benövi majd a hamuból sarjadó gaz, romja közt s üregeiben ürgék vesznek majd lakást. A hajdani dicsőség pusz­tává lészen, s ha egy eleven lélek, túlélők ivadéka a Szent Kereszt hegyére felgyalogol, feje felett ká­belszövedék ostorát megsuhintja, a csattanás visszhangjára így szól nyomorék fiához, itt állt hajdan Prága dicső városa, s szemben a té­vétorony. Sikolya messzi hangzik majd. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom