Új Szó, 2017. december (70. évfolyam, 276-299. szám)

2017-12-16 / 289. szám, szombat

www.ujszo.com | 2017. december 16. SZOMBATI VENDÉG I 9 Oscar-jelölt forgatókönyvíró Naonm Foner Gyllenhaal: „Az évek múlásával bölcsebb lesz az ember, ami az írásaiban is megmutatkozik..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Kelet- is Közép-Európa fiatal filmes toliforgatóinak adott hasznos tanácsokat Naomi Foner Gyllenhaal, Amerika Oscar-jelölt forgatókönyvírója Karlovy Vary idei fesztiválján. A rendezőkánt ás producer­kánt is tevákenykedő, hetvenegy áves asszony fárje ás kát gyereke is letették már a névjegyüket Hollywoodban. A svéd származású félj, Stephen Gyllenhaal jeles rendező, a két szí­nészgyerek rangos díjjal kitüntetett művész. A harminchét esztendős Ja­ké Gyllenhaal a Túl a barátságon egyik meleg cowboya volt, három évvel idősebb nővére a Mona Lisa mosolyában Julia Roberts játékára vetett árnyékot, A titkárnő című szerelmi történetért pedig Arany­glóbusz díjra jelölték. Szüleiktől a két színész minden támogatást megkapott. Jaké is, Maggie is a Co­lumbia Egyetem növendéke volt, családi körben művészekkel és po­litikai aktivistákkal társaloghattak. Mindezt az édesanyjuk szorgal­mazta, aki orvos szülők gyermeke­ként, egy gazdag New York-i zsidó családban született. Naomi Foner Gyllenhaal felmenői Oroszország­ból és Lettországból vándoroltak ki az Egyesült Államokba, dédunoká­juk Naomi Achs néven kezdte el egyetemi tanulmányait. A megállás ideje című film forgatókönyvéért a Pen klub díjával és Aranyglóbusszal tüntették ki, de írt már tévésoroza­tokat is, 2013-ban pedig rendező­ként (Very Good Girls) is bemutat­kozott. A Gyllenhaal klán. Hollywood­ban így emlegetik a családját, és joggal, hiszen mindenki a film­iparban kötelezte el magát. Jaké is, Maggie is lelkesen követték a csa­ládi hagyományokat, hiszen gye­rekkoruk óta szerepelnek filmek­ben. Ki jelölte ki az útjukat? Ön vagy a férje? Mindketten és egyikünk sem. Természetes lefolyást hagytunk a dolgoknak. Egyikük pályaválasztá­sába sem szóltunk bele. Ä Kennedy gyerekek sem véletlenül kötöttek ki a politikában. Az alma nem esik messze a fájától. Otthon rengeteget beszélgettünk a filmezésről. Ha va­laki ír vagy játszik, vagy ha zenél, azt valahogy ösztönösen átadja a gye­rekeinek. Ok pedig vagy továbbvi­szik, vagy nem. Az én gyerekeim, és ez nagyon jó érzés, nem a csillogás és a hímév miatt lettek színészek. Filmes közegben nőttek fel, tehát pontosan tudták, hogy a pályán ke­veseknek terem babér, és nem egyik napról a másikra érik el az anyagi jó­létet. Jó filmet létrehozni nagyon ne­héz, fárasztó munka. Miről folytak az esti diskurzu­sok az asztal mellett? Mi mindig történetekkel, izgal­mas, mulatságos vagy megható, ere­deti történetekkel szórakoztattuk egymást. A féljem is, én is folyton azzal tömtük a fejüket, hogy a krea­tív elme feladata nem kevesebb, mint felkavarni az állóvizet, vagy elcsití- tani a hullámokat. S ebben most Jaké is, Maggie is jeleskednek, mert min­dig ilyen filmekben játszanak. Kitűnő érzékkel választanak forga­tókönyveket. Gyakran kockáztat­nak, de türelmesek és tisztességesek, és ez Maggie féijére, Peter Sars- gaardra is jellemző, aki ugyancsak színész. Mind a hárman gondolko­dásra késztetik a nézőket. Büszke is vagyok rájuk nagyon. Forgatókönyveiben önt is első­sorban a családi kapcsolatok fog­lalkoztatják. A veszélyes nő, a Bármi áron és a Titkos kívánság is ezt példázza. Engem mindig az ilyen intim kö­zegben játszódó, pár emberre fóku­száló filmek izgattak. Azok az em­berek, akik olyanok, mint mi vagy a szomszédaink, csak valami mély­séges tragédiát takargatnak a világ elől, ami vagy erős szállal köti őket egymáshoz, vagy épp ellenkezőleg, szétrombolja a közegüket. Hétköz­napi sorsok közt kutatok kezdettől fogva. Ezt nevezem én Anna Frank­szindrómának. Ennek a tizenkét éves lánynak a naplójából ugyanis sokkal többet megtudott a világ a holokausztról, mint bármilyen új­ságcikkből vagy tankönyvből. O nem a statisztikát írta meg, hogy há­nyán pusztultak el a koncentrációs táborokban, hanem a saját tragédi­ájával hívta fel a világ figyelmét a történelem egyik legsötétebb feje­zetére. Én is igyekszem olyan tör­téneteket írni, amelyek ugyanilyen erősen hatnak, olyan hősöket be­mutatni, akikkel a néző azonosulni tud, együtt érezni, a szavai hallatán és főleg a tettei láttán pedig mélyen elgondolkodni. Minél szűkebb tér­ben játszódik a dráma, annál erőseb­bek a hatósugarai. Sokan állítják: színésznek szü­letik az ember. Egy forgatókönyv­író esetében is érvényes ez a meg­állapítás? Erre nincs egyértelmű válaszom. Nem tudom. Ha szakmai tanács­adásra kémek fel a fiatalok, akkor mindig arra biztatom őket, hogy olyan történeteket íijanak meg, amelyeket ők maguk is fontosnak éreznek. Tudni kell, miért azzal kez­dik el a sztorit, amivel elindítják, és miért azzal fejezik be, amivel lezár­ják az egész történetet. Ha sem eb­ben, sem abban nem biztosak, akkor nincs értelme belefogni az írásba. Ezt rögtön az elején tisztázniuk kell ma­gukban. Természetesen azt is, ami az első kép és az utolsó között történik. A jeleneteket pontosan ki kell dol­gozni, minden szereplő érdekes kell hogy legyen valami miatt, a hiteles­ségüket nem kérdőjelezheti meg senki, a legapróbb részleteket is pre­cízen fel kell vezetni. És nem elég jó dialógokat írni, képekben kell gon­dolkozni. Nem a szavak a legfonto­sabbak. Az arcok, a tekintetek többet kell hogy közöljenek, mint maga a szöveg. Milyen hibákat követnek el a leggyakrabban fiatal pályatársai? És most nem csak a hollywoodi ti­tánokra gondolok. Hogy mindenáron érdekesek akarnak lenni. De a náluk idősebbek is gyakran beleesnek ebbe a hely­zetbe. Olyan filmet írnak, amilyet már láttak, és elhitetik magukkal, hogy nekik is ugyanazzal a témával kell előállniuk. Ahelyett, hogy a sa­ját életükből merítenének. Én az ere­deti történetek híve vagyok. Engem egy film akkor fog meg, ha valami újat kínál, amit másoktól még nem ismerek, nem láttam és nem hallot­tam. Az sem vezet jóra, ha a kezdő forgatókönyvíró a leggyorsabban híres, sikeres és gazdag akar lenni. Erre gondolniuk sem lenne szabad. Egyetlen vágyuk az kellene, hogy le­gyen, hogy megtalálják a szívükhöz- lelkükhöz legközelebb álló történe­tet, azt jól megírják, és a lehető leg­jobb kezekbe adják. Én szerencsés voltam, mert az egyik forgatóköny­vemből Sydney Lumet forgatott fil­met, az Üresjáratoknak pedig River Phoenix volt a főszereplője. Nem mindegy ugyanis, hogy kihez jut el a munkám, hogy kit szólít meg, ki érzi úgy, hogy az adott történetet neki kell filmre vinnie. Nőként kinek van nehezebb dol­ga hollywoodi berkekben: a forga­tókönyvírónak, a rendezőnek vagy a producernek? Szerintem a rendezőnőnek. Vol­tak évek, amikor ez a hivatás sokkal szórakoztatóbb volt, mint manap­ság. Nekem már régóta nincsenek ínyemre a hollywoodi produkciók. A pénz hatalma, a bevétel nagysága mindent maga alá gyűr. Holly­woodban már rég az a legfontosabb tényező, hogy hányán látták a fil­met. Az ottani stúdiók már csak er­re hajtanak. A lehető legszélesebb rétegek kiszolgálására. A művészi alkotások egyre inkább háttérbe szorulnak. Az érték egyre inkább kiveszőfélben van. Én a független filmesek táborában állok, ahol egy­re nehezebb támogatókat találni. A nagy stúdiók gigaprodukciókban gondolkoznak. A kisebb költség- vetésű, ám jóval értékesebb alko­tásokat a televíziók, főleg a kábel­tévék karolják fel. Európában na­gyon sok ilyen alkotás születik, de az amerikai mozikba ezekből irtó kevés jut el. Negyven évvel ezelőtt, amikor én kezdtem a pályát, a New York-i mozikban egy hétvégén ti­zenöt új filmet lehetett látni a világ különböző országaiból. Mára ez a lehetőség teljesen megszűnt. Milyenek a tapasztalatai: az amerikai forgatókönyvírók között a nők mennyire jutnak szóhoz, le­hetőséghez, ha már betöltötték az ötvenedik vagy hatvanadik élet­évüket? Nézze meg, mi a helyzet a szí­nésznőknél. Hatvan fölött komoly szerepben már nem nagyon re­ménykedhetnek. Meryl Streep ta­lán az egyetlen kivétel. De még Su­san Sarandont sem kényeztetik el a rendezők, aki ugyancsak sokoldalú tehetség. Maggie lányom tavaly panaszkodott, hogy harminchét évesen azért nem kapott meg egy szerepet, mert idősnek találták arra, hogy egy ötvenes férfi szerelme le­gyen. Negyven fölött a nők egy­szerűen kikopnak a hollywoodi produkciókból. A filmstúdiókat ugyanis férfiak irányítják, ők dön­tenek abban, hogy milyen filmek készüljenek, és a producerek között is kevés a nő, így nincs, aki kiállna a középkorú vagy a kicsit idősebb színésznők mellett. A forgató­könyvírók táborában is hasonló a szituáció. Vannak témakörök, amelyeknél nő szóba sem jöhet. Ezzel a problémával nekem is gyakran szembe kellett néznem. Egyszerűen nem engedtek a projekt közelébe. Négy évvel ezelőtt, a Very Good Girls című filmmel belépett az amerikai rendezőnők sorába. To­vábbmegy ezen az úton, vagy meg­hagyja ezt a munkát másoknak? Folytatni szeretném. Pedig voltak napok, amikor úgy éreztem forga­tás közben, hogy nem kellett volna belevágnom. Főleg nem ennyi éve­sen. De aztán minden jóra fordult, és élvezettel folytattam. Sokkal több mindent hozzátanultam ugyanis, mint amennyire szükségem volt a mmika során. Mi, nők ilyenek va­gyunk. Mindenhez érteni akarunk. Még a technikához is, ami a vilá­gosítók, a hangmérnökök és a se­gédoperatőrök dolga. Az első hét után azonban rá kellett jönnöm, hogy egy stábban mindenkinek megvan a maga feladata, nekem elég, ha csak a rendezésre figyelek. Amit rettenetesen izgalmasnak ta­láltam. Még akkor is, ha vannak színészek, akik nem igazán örül­nek, ha nő rendezi őket. A férfiak­nak ugyanis ez sok esetben problé­mát okoz. Nehezen viselik a női irá­nyítást. Bár nekem ez már termé­szetes, a korombeli nők között is akadnak olyanok, akik ezt még fur­csának találják. Ám ahogy elné­zem, at amerikai rendezők között már egyre több a fiatal nő, és remé­lem, a világ más országaiban is ha­sonlóképpen alakul a helyzet. Saj­nos, hosszú évekbe telt, míg idáig el­jutottunk. Most, hogy túllépett a hetvenen, felmerült már a fejében a gondo­lat, hogy nyugdíjba vonul? Eszemben sincs. Imi a halála nap­jáig írhat az ember. Amíg oda tud ülni a géphez, és nyomkodni képes a billentyűket. Egy operatőr elfá­radhat hetven felé, egy író aligha. Különben is: rengeteg történetem van még. Az évek múlásával pedig bölcsebb, okosabb, elfogadóbb lesz az ember, ami az írásaiban is meg­mutatkozik. Csak a szenvedélye nem változik. Imádok írni, eltöp­rengeni egy-egy fordulaton, utána­járni bizonyos dolgoknak, hogy a történet hiteles és színes, kellőkép­pen humoros vagy felkavaró le­gyen. Nem, én még nagyon messze vagyok attól, hogy a medence mel­lett pihengetve töltsem el a napokat, vagy virágokkal bíbelődjek a ház körül. Majd eljön annak is az ideje. Egyelőre nem kívánok változtatni az életemen. Sokáig szeretnék még a mozi bűvöletében élni. A Gyllenhaal klán: Jaké, Maggie és édesanyjuk, Naomi (Képarchívum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom