Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)
2017-11-30 / 275. szám, csütörtök
Aktív szenior WWW.UJSZO.COM ■ UJSZO(®UJSZO.COM „Elégedett vagyok a bejárt életutammal” A politológiai tudományok professzora, a Charta 77 egyik első aláírója. 1989 után miniszter, majd Václav Havel elnök szlovákiai kancellárja, később a Komenský Egyetem rektora volt. Szlovákiában az első politológia tanszék, illetve a Szlovákiai Helsinki Bizottság és az UNESCO emberi jogi szlovákiai központjának az alapítója. Számos emberi jogi elismerésben részesült, Magyarország állami kitüntetéssel is díjazta, 2012-ben Petőfi-díjjal tüntették ki. Miroslav Kusý a kisebbségi és emberi jogok tiszteletben tartását egész életében figyelemmel kísérte, s időről időre még ma is hangot ad véleményének, 86 évesen is publikál. M agánemberként kicsoda Miroslav Kusý? Az igazat megvallva a kétkezi munkát mindig jobban szerettem a szellemi munkánál, de a kor előrehaladtával már kevesebb fizikai munkát végzek. Mindig is szerettem kirándulni a Magas-Tátrába, és volt egy baráti köröm, akikkel sakkoztunk, például az idősebb Milan Šimečkával is. Sajnos, már sokan meghaltak, esetleg a számítógép ellen játszhatok, de az nem olyan érdekes, mint egy élő ellenfél. Ezen kívül szeretek kertészkedni. Évtizedeken keresztül tanított, egyetemi professzorként számos tehetség ment át a kezén. Miért választotta éppen a pedagógiai pályát? Az osztályfőnököm a gimnáziumban elküldött Prágába filozófiát tanulni, mert meg volt győződve arról, hogy nekem ehhez van tehetségem. Csakhogy az ötvenes években a marxista filozófián kívül más nem létezett, úgyhogy a tényleges filozófiához csak jóval az egyetemi tanulmányaim befejezése után jutottam el. Amikor hazatértem Prágából, a pozsonyi Komenský Egyetemen indult a pályám... ...ami elég göröngyös volt, hiszen letiltották, nem taníthatott... Igen, mert a hatvanas években, főleg 1968-ban bekapcsolódtam az akkori megújhódási mozgalomba, elleneztem a szovjet hadsereg bevonulását, nem voltam hajlandó fejet hajtani a rezsimnek, ezért kirúgtak az egyetemről. Mihez kezdett akkor? Mindenfélét csináltam, mert az ŠtB 1968 után na: gyón keményen beindult azok ellen, akik nem támogatták a kommunista pártot. Úgyhogy főleg kétkezi munkát végeztem, egyszerű segédmunkás, egyszer traktorista, máskor hegesztő voltam. A helyzet még tovább romlott, miután 1977-ben aláírtam a Chartát, akkor végképp persona non grata lettem, amit nap mint nap alaposan éreztettek velem. Követték? Lehallgatták? Persze, sőt, olyan ajánlatot is kaptam, hogy elhagyhatom az országot, el is költözhetek, ha nem tetszik nekem ez az ország, de erre makacsul, hangosan azt válaszoltam, hogy jól fogom itt magam érezni, ha maguk nem lesznek itt. Már megengedhettem magamnak, hogy ilyeneket mondjak, nem volt vesztenivalóm. Bebörtönözték? Sokszorvoltam börtönben, minden pillanatban előzetes letartóztatásba helyeztek, mindig találtak rá ürügyet. A leggyakrabban azért vittek be, mert aláírtam a Chartát, a másik ok az volt, hogy írtam, éspedig a saját nevem alatt. Nem használtam álneveket. A műveimet írógépen írtam, szamizdat irodalom volt, pár külföldre is eljutott. Ez elég volt ahhoz, hogy rendszeresen tartsanak nálam házkutatásokat, s elkobozzák az írógépemet meg az úgynevezett tiltott irodalA RÁCS MÖGÖTT ELŐSZÖR SZERENCSÉTLENNEK ÉREZTEM MAGAM; MINTEGY KETRECBE ZÁRT OROSZLÁN JÁRKÁLTAM FELS ALÁ. mát. A börtönt viszonylag jól viseltem. Ekkor már nem az ötvenes éveket írtuk, a rendszer kevésbé volt kegyetlen. Másrészt a chartistákkal egy kicsit óvatosabban bántak. Sok mindenről nem lett volna szabad nyíltan beszélni, csakhogy én nem féltem betelefonálni a Szabad Európába, s beszámolni arról, hogy ismét házkutatást tartottak nálam. Figyelmeztettek, hogy ne csináljam, hiszen kicsi gyerekeim vannak, és esetleg történhet velük valami, vagy a felbőszült polgárok megrohamozhatják a házamat, véletlenül betörhetik az ablakomat. Mihelyt ilyesmivel fenyegettek, azonnal elmondtam a Szabad Európában. Minél jobban tiltották, annál inkább szétkürtöltem. Szerintem ez volt az egyedüli védekezési mód az ellen, hogy a fenyegetéseiket valóra is váltsák. Akik némán tűrték a zaklatásokat, azokkal szemben sokkal többet megengedtek maguknak. Engem a börtönben is jobban megkíméltek. Igazából a habitustól is függött, ki hogyan viselte. Jožo Jablonický vagy Milan Šimečka más típusúak voltak. A rács mögött először én is szerencsétlennek és kétségbeesettnek éreztem magam; mint egy ketrecbe zárt oroszlán járkáltam fel s alá, gyötrődtem a családom miatt. De egy nap azt mondtam: ebből elég, ezzel nem segítek sem magamnak, sem az otthoniaknak! Felülkerekedett bennem a művelt filozófus, s próbáltam felülnézetből viszonyulni az eseményekhez, mintha csak szolgálati vagy tanulmányúton lennék, s lehetőségem van vizsgálni a börtöni életet. Ezután sokkal könnyebben viseltem a bezártságot. A bársonyos forradalom után miniszter, majd Václav Havel kancellárja volt. Hogyhogy nem maradt a politikában? Megvolt a saját elképzelésem a karrieremről, és bizony nem politikai pályát képzeltem magamnak. Az akadémiai élet jobban megfelelt nekem. Igen, volt egykét kiruccanásom a politikába, de ezek is csak olyan kvázi szolgálati utak voltak, mint a börtön. Egy kis színes folt az életemben. Nem 6 Szenior an 2017. November ■HHMMHn
