Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)

2017-11-25 / 271. szám, szombat

www.ujszo.com | 2017. november 25.

SZOMBATI VENDÉG

I 9

„Pozsony az identitásom része lett"

Nastaran Motlagh szerint a sztereotípia remek eszköz lehet arra, hogy az emberek megértsék az üzenetet

HAVRAN KATI

Nastaran Motlagh Teheránban nőtt fal, családja a zöld forradalom elnyomását követően hagyta el az országot. Nem csak a pozsonyi klubok közönsége ismeri. Bicsben, Prágában ás Briinnben is bemutatkozott már. Olyan ember, akit megjegyez a közönség, mert amerre jár, egészen különleges vidámság marad a nyomában.

Nastaran Motlagh nemzetközi kapcsolatokat tanul. Azért választotta ezt a területet, mert izgalmasnak tartotta a térségre jellemző eu- roszkepticizmust, és kíváncsi volt, tudja-e befolyásolni. A diákok könnyed életét élhetné, ő viszont amellett kötelezte el magát, hogy komikusként mutasson rá a minket körülvevő problémákra. Nasi, ahogy az itteni közönség ismeri, jelenleg a pozsonyi stand-up comedy népszerű személyisége, aki kívülállóként sem fél groteszk tükröt állítani a társadalom elé.

Interjúkat adsz, tévés beszélgetős műsorokba hívnak, dokumen- tumfílmet forgatnak rólad. Élvezed a figyelmet?

A sajtó érdeklődését igyekszem pozitív módon felhasználni a stand-up comedy csoportunk népszerűsítésére, vagy arra, hogy a Szlovákiában élő kisebbségekre hívjam fel a figyelmet. Alapvetően szeretek a figyelem középpontjában állni, de a média érdeklődésének van árnyoldala is. Vannak, akik nem értik, miért kapom ezt a médiafigyelmet. Megtörtént már, hogy negatív fényben tüntettek fel és az is, hogy azt teijesztették, a médiaszereplésem rossz hatással lehet a közvéleményre. Igyekszem minél kevesebbet tépelődni ezen.

Hét év telt el azóta, hogy a családoddal elhagytátok Teheránt és Szlovákiába költöztetek. Szereted a pozsonyi életedet?

Ha nem szeretném, már rég elmentem volna. Két éve éltünk itt, amikor először éreztem azt, hogy itthon vagyok. Kiléptem a házból, ahol laktunk, emlékszem, a belvárosba mentem, hogy találkozzam a barátaimmal. Amint átléptem a küszöböt és szétnéztem, az utcakép alapján tudatosult bennem, hogy ezt a helyet már az otthonomnak érzem. Ez az emlék nagyon élénken megragadt bennem. Azóta, hogy itt vagyunk, egyszer utaztunk haza Iránba, hogy meglátogassuk a családunk ott maradt részét. Akkor is hiányzott Pozsony. Azt hiszem, az identitásom része lett.

Az ideköltözéseteket követő időszak valószínűleg nem volt könnyű.

Nagyon nehéz volt, kemény belső csatát vívtam. Tinédzser voltam, nem értettem, miért kellene most nekünk más kultúrához adaptálódnunk, nem igyekeztem itteni barátokat szerezni, és végképp nem akartam idegen nyelven tanulni. Apránként tudatosítottam, hogy hibásan gondolkodom. Nehéz időszak volt, hiszen egy iráni középiskoláról váltottam egy pozsonyi két nyelven oktató középiskolára. Egy tinédzser számára nehéz feldolgozni azt a hatalmas különbséget, amit a különböző nézőpontok és gondolkodásmódok között tapasztal.

Milyen emlékeid vannak Teheránról? Miben térnek el leginkább az ott töltött évek a Pozsonyban megéltektől?

Nagyon szomorú, de leginkább egyfajta nyugtalanság jellemzi az ottani életet, amiben sokkal több volt a feszültség, mint itt. Teherán hatalmas nagyváros, és a gazdaság már egy ideje szörnyű állapotban van. Ennek ellenére rengeteg gyönyörű emlékem is van, pillanatok, amelyeket a családom körében töltöttem. Ami azonban leginkább jellemzi az emlékeimet, az az állandó feszültség.

A rezsim vagy a gazdasági helyzet a feszültség fő forrása?

Ha az ember beleszületik és benne nő fel, a rezsimhez hozzá tud szokni. Iránban a teokratikus vezetés szélsőséges eszközökkel tartja az embereket ellenőrzése alatt. Mindehhez azonban, ha benne élsz, valamennyire hozzá lehet szokni. Amit azonban nem lehet megszokni, az a gazdasági bizonytalanság. Azt, hogy a szüléink aggódnak a jövőnk miatt. Hogy attól rettegnek, nem tudnak minket anyagilag támogatni, amikor iskolába megyünk. Hogy nem tudják fenntartani a lakásunkat - rendszeresen számolniuk kellett például azzal, hogy a lakástulajdonos közli, ki kell költöznünk. Nem lakhatunk ott többé, még akkor sem, ha előtte mindketten aláírták a szerződést. A gazdasági bizonytalanság lebénít és állandó feszültséget szül. Ez az állapot annyira változatlan, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, a feszültség a normális élet része. Mióta ideköltöztünk, a szüleim roppant boldogok. Minden nap felhívhatnak és megkérdezhetik, hogy érzem magam, és nekem nem kell azt válaszolnom, hogy anyagi problémákkal küzdők.

Miért éppen Szlovákia mellett döntött a családod? Felénk a politikai kultúra szerves része, hogy bevándorlókkal ijesztgetik a népet. Európa más részein jóval barátságosabb nézetek uralkodnak.

A szüleim olyan országot kerestek, ahova elköltözhetnek - nem kifejezetten bevándorlóbarát vagy multikulturális ország volt a cél. Egyszerűen olyan országot szerettek volna választani, amely gazdaságilag stabil. Lehet, hogy ezt nehéz elhinni, de a gazdasági bizonytalanság okozta folytonos stressz olyan helyzetet szült, amelyben még Szlovákia is tökéletes megoldásnak tűnt. Az anyukám a témát érintve mindig azt a példát hozza fel, hogy milyen boldog, valahányszor kiflit vásárol. Hogy hét éve megveheti ugyanazt a kiflit tíz centért. A kifli ára nem lett sem 12 cent, sem 8 cent, folyton ugyanaz, és ő számíthat erre a tényre. Ennyire egyszerű dolog elegendő biztosíték arra, hogy az ember nyugodt életet élhet. Mielőtt ideköltöztünk volna, a szüleim végeztek egy kisebb kutatást és utánajártak, hogy az ország gazdaságilag stabil, olcsó és aránylag befogadó. Tény, hogy nem kifejezetten multikulturális szellemű, de fogalmazzunk úgy, hogy legalább nem végzik ki az iráni bevándorlókat.

A humorérzékedet, úgy tudom, otthonról hoztad, s hogy a stand-up comedyvel a bátyád révén ismerkedtél meg.

Apukánknak fantasztikusan jó humora van. Amikor gyerekként Iránban családi összejövetelekre jártunk,

mindig ő volt a fö mesélő, a társaság középpontja, akinek a történetein és a viccein kacagott mindenki. A bátyám, az öcsém és én örököltük ezt tőle. A bátyám egyszer elment az egyik pozsonyi klubba, ahol stand-up comedy estet tartottak, és beült a nézők közé. Ott hallotta, hogy a klub amatőrök számára is rendez versenyeket, ahol bárki kipróbálhatja magát. A barátai elkezdték nyaggatni, hogy meg kellene próbálnia, neki ez menne. Ment is, megnyert néhány kört, azután a klub állandó tagja lett. Engem eleinte nem igazán érdekelt a dolog, sosem gondoltam, hogy ilyet tudnék csinálni. Egyszer a bátyám azt tanácsolta, tegyek egy próbát. Hátha tetszeni fog. Ha nem, akkor ne csináld többet, mondta. Kipróbáltam és fantasztikus volt. Imádtam az érzést, hogy képes vagyok pozitív hullámokat árasztani, és látom az embereken, hogy élvezik.

A humor talán a legközvetlenebb útja annak, hogy közeljuss az emberekhez. Abban azonban bizonyára jelentős különbségeket lehetne találni, hogy mi nevetteti meg a közönségeket. Mit tapasztalsz, mi az, amire jól reagál az itteni közönség, és mi az, amire kevésbé befogadó?

Amire kevésbé reagálnak az emberek, legalábbis kevésbé, mint amennyire én szeretném, a politikai viccek. Valószínűleg az én nézőpontomból közvetítve nem működik az ilyen típusú humor. A közönség valamiért nem veszi jó néven, hogy egy idegen csinál viccet a politikusaiból. A sötét humor azonban mindig működik, a szarkazmus és az irónia is. Amire szintén vevők, amikor magából a közönségből űzök tréfát, leginkább, mikor azzal alapozom meg, hogy előbb magamból csinálok viccet, utána pedig belőlük.

Erre az egyik kedvelt forrásod a kulturális sztereotípiák. Gyakran tréfálsz azzal, hogy te magad keletről jöttél a fővárosba, és ahogy azt a pozsonyiak tartják a keletiekről, elveszed az itteniek munkáját és kenyerét - csak épp nem Kelet-Szlovákiából érkeztél, hanem a Közel-Keletről. Nem sokkoló az emberek számára, amikor a saját sztereotípiáikat hallják vissza tőled?

Általában pozitív visszajelzések érnek. Minden publikumban akad azonban egy-két ember, akiket maga a tény döbbent meg, hogy engem, egy bevándorlót látnak a komikus szerepében a színpadon. Ez a felismerés még jóval azelőtt sokkolja őket, hogy

egyáltalán eljutnának oda, hogy a mondanivalóm üzenetét értelmezzék. Emlékszem, amikor azt a viccet adtam elő, hogy én vagyok itt a legkeletibb keleti a Közel-Keletről, az egész közönség nevetett - kivéve egy hölgyet, aki először megdermedt, majd meghökkenten felsikkantott, hogy tényleg? Nagyon őszinte reakció volt, a hölgy láthatóan elképedt, hogy egy bevándorlótól fog stand-up comedyt hallani. Sokan azon csodálkoznak, hogy ezeket a sztereotípiákat én egyáltalán észreveszem. Számomra pedig kifejezetten feltűnő és jellegzetes például a kelet-nyugat ellentétének jelenléte az itteni mentalitásban. Az ilyen típusú diszkrimináció és sztereotípia folyamatosan jelen van a hétköznapi beszédben és a mindennapi élet apró dolgaiban. A többség azt hiszem, jó dologként értelmezi, hogy viccet űzök ezekből.

Mennyire bír ez tudatos üzenettel? Az ilyen rögzült, diszkriminatív gondolkodásmód a humor forrását jelenti számodra, olyan eszköz, amit a saját magad javára fordítasz, hogy megnevettesd a közönséget, vagy kifejezetten az a célod, hogy küzdjünk a sztereotípiák ellen?

Fele-fele arányban oszlik meg a kettő. A sztereotípia valóban remek eszköz arra, hogy megértessem az emberekkel az üzenetemet, ugyanis remekül lehet velük vonatkoztatni. Amikor azt mondom, hogy egy migrans vagyok, aki itt az emberek munkáját veszi el, azzal lényegében arra is utalok, hogy mit gondolnak Nyugat- Szlovákiában a kelet-szlovákiaiakról. Amikor azt mondom, hogy az országban a kisebbségek jelentik a legnagyobb problémát, nem a bevándorlók, azzal is egy bizonyos szte- reotipikus nézőpontot és gondolkodásmódot támadok. Amikor a vicceket bizonyos céllal igyekszem használni, gyakran ütközöm határokba. Azért nehéz számomra érzékeny témákat érinteni, mert nem vagyok itteni. Nehéz kapcsolatot létesíteni és ilyen témákról kommunikálni a közönséggel, amely ismeretlennek tart.

Milyen kulturális sztereotípiákat hallottál, amelyek a szlovákok körében élnek a magyarokról?

Amivel a leggyakrabban találkozom, hogy a magyarok nem beszélnek szlovákul, vagy pedig nem beszélnek szlovákul jól. Azt hiszem, ez az egyetlen.

Igen, a nyelvtudás erősen rögzült sztereotípia. Ha már itt tartunk, te hogyan tanultál szlovákul?

Még mindig küzdők a szókészlettel és a nyelvtannal is. A legtöbbet azzal tanulok, hogy stand-upokat írok. A legtöbbször angolul, majd lefordítom. Aztán elpróbálom a közös stand- up workshopokon, ahol figyelmeztetnek, ha valami nem volt érthető. Igazítunk rajta és tanácsokat kapok, hogy melyik vicc melyik klub közönségével működne jobban. Nem könnyű, mert gyakran megtörténik, hogy az alapgondolat perzsául, de legtöbbször angolul születik meg a fejemben.

Ez azt jelenti, hogy már kevésbé a perzsa a kiindulási nyelved? Nem sajnálod, hogy veszíted el az anyanyelved?

Sajnos ez elkerülhetetlen, nem tudom ezt a folyamatot meggátolni, mivel nem szeretnék elkülönülten élni. Az ideköltözésünket követő két évben kizárólag a perzsát és az angolt használtam, nem is igyekeztem más nyelven tanulni. Most már leginkább angolul gondolkodom, mivel ezt használom az egyetemen. Szeretném, ha többet tudnám gyakorolni a perzsát, de mivel az anyanyelvem, nem félek, hogy elvesztem, hiszen a jövőben bármikor visszatérhetek hozzá, ha lesz rá lehetőségem, hogy valakivel folyamatosan perzsául beszéljek.

Miről szól számodra a kultúrához való adaptálódás?

Úgy érzem, javarészt értem már az itteni mentalitást. Értem az emberek gondolatmenetét és a cselekedeteik mögötti motívumokat. Számomra az integráció pont azt jelenti, hogy világossá válik a másik kulturális háttere, gondolkodásmódja. Ha egy barátom elkezd beszélni valamiről, legyen az politika vagy olyan társadalmi kérdés, amelynek van specifikus helyi vonatkozása, és azt megértem, akkor elmondhatom, hogy értelmezni tudom az itteni kultúrát.

„Nem szeretnék elkülönülten élni" (Cséfaivay A András-feivéteie)