Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)

2017-11-20 / 266. szám, hétfő

www.ujszo.com | 2017. november 20 J Benkő Géza halálára Drága Géza, bocsáss meg nekem, amiért nem véle­ményeztem a novelláidat. Azt mondtam a telefonba, hogy ez nem telefontéma. Hogy üljünk le majd egy kávára, úgyis gyakran össze­futunk az ország különböző szegleteiben. Hogy van idő. Október 27-én Galántán te voltál az egyik jutalom az Arany Opus díj két nyertese számára; felolvastad egy irodalmi pályázat legjobb mun­káit, mint jeles színművész. A te­remben csak páran tudták, hogy szintén írsz, egyre lelkesebben és egyre jobban. A nyelvemen volt, hogy ilyet te is tudsz, de nem mond­hattam el, mert a rendezvény végére eltűntél. Dolga van még, mindig ro­han - tárta szét a kezeit a szervező. Akkor láttalak utoljára. Édesanyám a napokban kérdezte, megnézze-e 22-én Rimaszombatban a kassai Thália Színház Páratlan pá­rosát. Nem egy eget rengető előadás, de azért nézhető, főleg Benkő Géza jó benne - válaszoltam. Mindez persze most már passzé. Engedd meg, hogy idézzek egy részletet utolsó előtti, november 4-i novelládból. Majd utána elmondom, miért. „Isten itt is elbújt előlem, vissza kellene fordulnom, gázt kellene ad­jak, felgyorsulni százhúszra, a földút végén felrohanni a töltésre, nem ka­nyarodni jobbra, hanem átrepülni a töltésen és hosszú, jóleső röpte után a lassú, álmos folyó medrébe süllyed­ni, s ott nem húzni le az ablakot, hogy beömöljön a víz s fúllasszon meg szinte azonnal, még egy kis ideig nézni a köröttem levő víztömeget, megbarátkozni a feketeséggel, a hi­deggel, ami lassan, ahogyan csorog az utastérbe a folyó szennyezett vize, belemar a lábamba, kúszik még fel­jebb, hogy levegő után kapkodó számba folyjon, eltelítse a tüdőmet, esélyt sem adva Kháronnak, hogy megtaláljon, a ladikjából nem látni le a mélybe, különben is megszokta, hogy a parton vátják, én ülhetnék időtlen időkön át a volán mögött, a biztonsági övem fogságában, senki nem találna hullámra, a megváltás is elkerülne, csak egy eltűnt lennék egy rendőrségi listán, keresnének kis ide­ig, munkaköri kötelességből, majd a kutya sem törődne velem, ahogy él­temben, úgy holtamban sem, hát tényleg gázt adok, a kocsim nekiló­dul, de a töltés helyett ki a föútra, majd be a városba, a lakásom kulcsát so­sem kellett keresnem, mindig a jobb zsebemben van, most is, csak lepar­kolom az autót a ház előtt, úgy zárom magamra a lakást, mint aki évek óta nem volt itthon, s most nem várna másra, csak egy kis magányra, csak egy kis csöndre, ami olyan áldásos tud lenni egy ideig.” Az egész egyetlen mondat, sokkal hosszabb, mint az itt olvasható rész­let. Benne van a reményvesztettség, de a végén ott pislákol a remény is. Pont ilyen voltál. Sokat szidtad a „rendszert”, a színházi szakmát, tele voltál cinizmussal, sőt néha szkep­szissel is, de rendületlenül művelted, amihez a legjobban értettél. Ha most azt mondanám, nemzedéked leg­jobbja voltál a hazai magyar színté­ren, az olyan lenne, mintha így utó­lag kezdeném dicsérni a biogodon közzétett írásokat. Pedig nemzedé­ked legjobbja voltál, ezt mindenki tudja a szakmában. Szerintem sokan irigyeltek is a szabadúszás miatt, il­letve az ezzel kapcsolatos bátorság miatt, hogy mertél szabad lenni bár­mi áron. Hogy merted a nehezebb utat választani ebben a túlélésre beren­dezkedett világban. És még nagyon sokra voltál hivatott. Akkora elkeseredettséget érzek most, hogy képtelen vagyok hideg fejjel búcsúzni tőled. Mert egy halál által elragadott ember mindig arra figyelmeztet, hogy eleve vesztett helyzetből indulunk, hogy bárme­lyik pillanatban alulmaradhatunk valamivel szemben, ami erősebb nálunk. Juhász Katalin doma gy°rs SS?« applikáció Próbálja ki ön is a TO.doma internetet SWAN 2018.2.28-ig DÍJMENTESEN www.swan.sk MEGBÍZHATÓ © GYORS VEZETÉK NÉLKÜLI RE 170477 Benkő Géza A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd című monodráma egyik jelenetében (Somogyi Tibor felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom