Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-30 / 250. szám, hétfő
KULTÚRA www.ujszo.com | 2017. október 30. I 7 rr r Őszi Irófesztivál - gazdag programmal A prózaíróként ismert Baka L. Patrik nagy meglepetésre vers kategóriában nyert Arany Opus díjat (Somogyi Tibor felvétele) JUHÁSZ KATALIN Galánta. Idén szokatlanul gazdagnak bizonyult a Szlovákiai Magyar írék Társaságának rendezvénye, az Őszi írófesztivál. Egy helyett három dijat osztottak ki, és felköszöntöttek egy írót, aki olyan tökélyre fejlesztette a rejtőzködést, hogy sokan azt hiszik, kitalált személy. Az évente más helyszínen szervezett program mindig péntek délelőtt kezdődik, amikor hazai magyar szerzők rendhagyó irodalomórákat tartanak a környék iskoláiban. Délután pedig átadják az írószervezet jeligés pályázatára beérkezett legjobb mü szerzőjének az Arany Opus díjat. Nos, idén már ezen a ponton felborult a világ rendje: a zsűri (Grendel Lajos, Szászi Zoltán és Mizser Attila) ugyanis két kategóriára bontotta a 17-es mezőnyt, külön-külön értékelve a verseket és a prózai szövegeket. Bölcs döntés, amelynek köszönhetően nem megosztott díjat kaptak a győztesek (erre már volt példa), hanem kategóriadíjat. A prózák közül Forgács Péter ikemovellája, az Ajtó bizonyult a legjobbnak, amely két nézőpontból mesél el egy történetet, a versek közül pedig Baka L. Patrik Hotel Učka című poémája, ami azért kellemes meglepetés, mert a fiatal szerzőt eddig prózaíróként ismertük. A díjnyertes művek megjelennek az Opus folyóiratban, illetve az összes többivel együtt olvashatók a szmit.sk honlapon (Amoyni Teymen és Vízöntő jeligével). A galántai ünnepségen Benkő Géza színművész olvasta fel a műveket, Kiripolszky Péter rockzenész pedig az egyes programpontok között megzenésített verseket énekelt, visszaidézve a daliás nyolcvanas éveket. A prózai teljesítményért járó legnagyobb hazai magyar elismerést, a Tálamon Alfonz-díjat idén kivételesen nem májusban, a fiatalon elhunyt névadó születésnapján adták át, és nem Diószegen. Ennek oka, hogy őszre született konszenzus a díjat odaítélő Szlovákiai Magyar írók Társaságának választmányán belül. így lett Talamon-díjas Veres István, akinek harmadik kötete egy Széchenyiről szóló, a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás sorozatában megjelent „pozsonyi mese”. Szászi Zoltán szerint Veres írásait a kezdetektől rendkívüli nyelvi leleményesség jellemezte, és a rendszerváltás után szocializálódó generáció képviselőjeként új nézőpontból közelíti meg témáit, hogy rádöbbenjünk: „nyitottság kell, nyitottság a másságra, a kicsit szokatlanra. Meg figyelem az egykoriakra, akiknek életét, mint egy szentírást olvassuk, pedig á, dehogy, az élet nem szentírás, még a legnagyobb magyar élete sem az” - hangzott el a laudációban. Idén 60 éves Fambauer Gábor, aki 25 évvel ezelőtt, a Kalligram Kiadó hőskorában letette az asztalunkra Az ibolya illata című korszakos gondolatregényét, majd kivonult az irodalomból, mondván, hogy ebben minden mondandója benne van, és a továbbiakban csak ismételné önmagát. Nem nagyon hittünk neki, főleg a rendkívül pozitív szakmai visszhang után. Pedig úgy tett, ahogy ígérte. A galántai írófesztiválon egy magyarországi irodalomtörténész, Nagy Csilla méltatta az ünnepeltet, akivel sokan ott találkoztunk először személyesen. „Akit felköszöntünk, az a mi megélt időnknek a része. A jubiláns személye lehetővé teszi, hogy kommunikatív kapcsolatba kerüljünk a közelmúlttal, általa válik élővé a nyelv, a tradíció; értelmezhető lesz a nemzedék, a generáció, kvázi a közösség fogalma”-mondta Nagy Csilla, mintha köztünk élt volna, amikor Az ibolya illata sokunk költészetről alkotott képét gyökeresen megváltoztatta. Az izgalmas elemzés remélhetőleg nyomtatásban is megjelenik hamarosan, mi most csak az optimista befejezést tudjuk idézni, amely az életmű nyitottságára utal: „Fambauer minden munkája azt jelzi, hogy rendszerek léteznek, azonban a keretek elmozdíthatóak, áthelyezhetőek egyes kiemelt szegmensek, vonatkozási pontok mentén. A csomópontok és a mellékszálak keresztezik, strukturálják az eredeti sémát, gazdagítják a mintázatot - valahogy úgy, ahogy a pók a hálóját. Amely egyszerre organikus és geometrikus, és mindig önmaga eredeti alakzatát rajzolja tovább. Éppen ezért, bármikor folytatható.” Törőcsik Franciska a fiatal Mária szerepében (Fotók: vertigo Média) MOZIJEGY A múlt fájdalma, a múlt feltárása Aki azt mondja, hogy Mészáros Márta legújabb filmje pontosan olyan, mint az eddigiek, annak részben igaza van. A nyolcvanhat éves rendező most is a múltba tekint vissza, olyan időkbe, ahol titkok lappangnak, és közben olyan traumákról mesél, amelyek ma sincsenek át- és kibeszélve. Pont erről szólt a Naplótrilógia, A temetetlen halott vagy éppen az Anyám levelei Sztálin elvtárshoz is. Ami persze nem jelenti azt, hogy az Aurora Borealis - Északi fény ne volna nagyon is aktuális és fontos mozi, hisz amellett, hogy egy szépen elmesélt „családregény”, történelmi filmként is megállja a helyét. Mészárost láthatólag ismét az érdekli, hogyan hat a kibeszéletlen, elte- metettnek hitt múlt a jelenünkre - mind egyéni, mind társadalmi szinten. Mi történik akkor, ha a gyerekeink nincsenek tisztában a saját múltjukkal; lehet-e úgy boldog életet élni, ha nem igaz, amit a származásunkról tudunk? Ezekkel a kérdésekkel szembesül a Bécsben dolgozó Olga is, miután idős édesanyja, Mária kórházba kerül egy oroszországi levél elolvasása után. Nem nehéz kitalálni, hogy innen indul egyfajta nyomozás, amit sokkal inkább lehetne nevezni a múlt fájdalmas, ám mégis megindító feltárásának. Az Aurora Borealis ugyanis azzal a kérdéssel foglalkozik, amely a rendező szerint csupán mostanság kerül be igazán a köztudatba: a háborús, „apátián” gyerekekkel, vagyis azokkal, akik a második világháború után, szovjet katonáktól születtek, gyakran nemi erőszakból. Ezekről a történetekről nyilván nem volt szabad beszélni aídcoriban, így az áldozatok számára maradt a fájdalmas hallgatás. Mészáros Márta szépen vetíti egymásra az egyén és a korabeli társadalom történetét: visszamegyünk az időben, látjuk a fiatal Mária szenvedését, ahogy lelövik a szerelmét, majd megerőszakolják. Közben pedig zajlik a történelem, és valahogy túl kellene élni a szörnyű ötvenes éveket. Az Aurora Borealis feszültsége nagyrészt annak köszönhető, hogy nem valami lassan csordogáló, unalmas drámát kapunk, hanem nagyon is élő, mozgalmas filmet, amelyben Mészáros Márta úgy adagolja a fordulatokat, mintha csak egy kalandfilmet néznénk. Mindez mégsem válik modorossá (bár a befejezés azért már-már a giccs határát súrolja), mivel a szó szoros értelmében szép és megható, ahogy folyamatosan derül fény a múltbéli titkokra, vagy ahogy az idős Mária nem akar semmiről sem beszélni, mert még mindig fáj. Egyedül ott hibázik a rendező, hogy nem látta be: a jelenben zajló cselekményszál elsikkad a sokkal dominánsabb múlt mellett. Nem arról van szó, hogy az Olgát alakító Tóth Ildikó vagy az idős édesanyjátjátszó Törőcsik Mari ne volna hiteles és szerethető: Törőcsik Marinak például minden egyes mondata maga a csoda, egyetlen pillantása elárul mindent. Csakhogy ezekre ajelenetekre egyszerűen nem jut annyi történés, nem jut annyi tét, mint amikor a múltban járunk, és a fiatal Mária sorsát követjük, akit Törőcsik Franciska formál meg egészen remekül. Az ő tekintete is éppen olyan sokatmondó, mint Törőcsik Marié (akivel egyébként nem rokonok), és végleg itt az ideje, hogy a Veszettek után mindenki felfigyeljen erre a fiatal tehetségre. Nem kérdés, hogy az Aurora Borealis egy jó értelemben vett régi vágású mozi, amelyben nincsenek formabontó megoldások. Ennél sokkal fontosabb, hogy ez a film a történetével és a feltett kérdéseivel akaija meggyőzni az embert. Nagyrészt sikerül is neki - mindenképpen elindít bennünk valamit. Gera Márton Aurora Borealis - Északi fény. Magyar dráma, 104 perc, 2017. Rendezte: Mészáros Márta. Szereplők: Törőcsik Mari, Tóth Ildikó, Törőcsik Franciska, Ladányi Jákob. Tiszteletbeli Oscar Inárritunak London. Tiszteletbeli Oscar- díjjal jutalmazza az amerikai filmakadémia az Oscar-díjas mexikói filmrendezőt, Alejandro González Inárritut Came y Arena (Hús és homok) című virtuális valóság-filmjéért. A Came y Arena a Sonora-sivatagon át az Egyesült Államokba tartó középamerikai és mexikói bevándorlókról szól. A filmakadémia indoklásában kiemelte Inárritu filmjének „látomásos és élményszerű történetmesélését”. A virtuális valóság-film mig- ránsok valódi történetei alapján készült. A nézők virtuális valóság-headsetet viselnek a hat és fél perces film alatt. Egyedül, mezítláb haladnak a homokban, miközben virtuális bevándorlók csatlakoznak hozzájuk, akik Amerikába szeretnének bejutni. Inárritu elmondta: azt akarta, hogy a néző közvetlenül tapasztalja meg a bevándorlók sorsát, bújjon a bőrükbe, érezze át, ami a szívükben van. John Bailey, a filmakadémia elnöke úgy értékelte: Inárritu és operatőre, Emmanuel Lubezki „új ajtókat nyitott a filmes érzékelésben”. Mint mondta: a Carné y Arena Inárritu multimédiás művészi alkotása, „mélyen érzelmes és fizikailag magával ragadó mű, amely bevezet a kora hajnalban a sivatagon át Amerikába tartó bevándorlók világába”. A rendező és Lubezki november 11 -én, az amerikai filmakadémia kormányzóinak 9. díjátadóján veheti át a tiszteletbeli Oscar-díjat. (MTI)
