Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-28 / 249. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. OKTOBER 28. U Háy János A svájci ember (Egy-két perces) T örtént egyszer, hogy egy svájci ember költözött Magyarországra. Munkaköri kötelezettség volt, és egy svájci pontosan tudja, ott kell számolni a pénzt, ahol a munkahelye elvárja tőle. Kicsit félve érkezett, mert hallotta, a magyarok nem szeretik az uniós országokon túlról érkező betelepülőket, és Svájc egy ilyen ország volt. Hálás volt a sorsnak, hogy mindezek ellenére zökkenőmentesen átjutott az údevél- és vámellenőrzésen, s egy rendkívül kedves taxis svájci áron bevitte a belvárosba. Amikor fizetett, gondolta is, nem sokban különbözik ez a két ország. Reggel rögvest elindult a hivatalba, s erre az országok közötti hasonlóságra építve épp úgy közlekedett, mint otthon, ahogyan azt a svájciak már Teli Vilmos óta évszázadokon át megtanulták. Az utcasarkokon derékszögben vette a kanyarokat, mert az úgy szabályos, és jól is néz ki, s amikor elérte a zebrát, körbe se nézett, átkelt az úton, mint otthon szokott. Nem vette észre, hogy egy narancspiros kab- rió, amelyik épp arra közlekedett, csak padlófékkel tudott megállni. Nem, ő ezt nem észlelte, csak ment rendüledenül. A férfi, aki a volánnál ült kiüvöltött: Lassabban nem tudnál menni faszkalap. Tényleg mekkora fasz, mondta a nő is, aki mellette ült. Azt hiszik, mert zebra, bármit megtehetnek Majdnem lefejeltem a szélvédőt. Mért nem kapcsolod be a biztonsági övét. ugatsz, menjél már előlem, kiabált ki megint a férfi. Minek kell visz- szapofazni. A svájci ember nem értett magyarul, Jl) fi kedélyesen visszadankézott, meg guttenmorgenozott. A faszt ugatsz, menjél már előlem, kiabált ki megint a férfi. Minek kell visszapofázni. Nyomja a mellem, mondta a nő. Az élet úgy hozta, hogy bármikor A svájci ember nem értett magya- indult el a svájci ember, mindig rul, kedélyesen visszadankézott, épp akkor ért a zebrához, amikor meg guttenmorgenozott. A faszt az a narancspiros kabrió. Hiába kelt korábban, mert ugye több pénzt kellett számolnia, és hiába indult később, mert otthon kellett interneten százfrankosokkal paszi- ánszozni, a kabriós is épp azokon a napokon indult később vagy korábban. Van ilyen, hogy a véleden ennyire furcsán, valami titokzatos törvényszerűség látszatát éreztetve működik. Minden reggel ugyanaz történt, a férfi megállt, menjél már gyorsabban faszomöccse, kiabálta, a svájci, meg danke, gützi, meg ilyesmi. Egyszer aztán valami furcsa dolog történt, a kabriósnak olyan éjszakája volt, hogy na, szóval, párját ritkította. Ezt persze nem kell szó szerint érteni, hogy megölte volRoy Lichtenstein: Autóban (1963) na a barátnőjét, épp ellenkezőleg, annyira nagy élmény volt együtt lenni, hogy képtelenek voltak abbahagyni. Mert az úgy van a nőknél, gondolta a kabriós, ha itt-ott megplasztikázzák, meg elég szilikont töltenek bele, akkor agyban is van változás. Szóval a nő marhára tudott dolgokat. Úr isten, mondta a férfi, milyen lehet a szex a szilikonvölgyben, ha már ennek a kevésnek ami a melledben van, ilyen hatása van. A lényeg, hogy ittak is közben, meg az emlékek, szóval nem annyira figyelt a vezetésre, meg késésben is volt, szóval nyomta a gázt. Még ebben az időpontban tulajdonképpen soha nem ment a városba, ahogyan a svájci sem. A férfi épp az egyik menetet vetítette le újra fejben, már majdnem elélvezett, persze azt is fejben, mert végülis fejben dőlnek el a dolgok, ugye, amikor egy puffanásra kapta fel a fejét. A kurva életbe, szaladt ki belőle, s látta, hogy a férfi, aki mindig át szokott menni előtte a zebrán, hát most nem ért át. Hamarosan jöttek a rendőrök. Svájci, mondta az egyik, aki előkotorta a férfi öltönyéből az údevelét. Hála istennek, mondta a kabriós megkönnyebbülve. Akkor már a magyar törvények lehetővé tették, hogy az autósok büntetlen gázoljanak el külföldi gyalogosokat és biciklistákat. Csakhát a svájciról így ránézésre nem látszott, hogy külföldi, nem volt például néger, bár most már azokra is vigyázni kell, mondta a rendőr, mert azoknál se lehet tudni. Ja, mondta a férfi, rettenetesen eltorzult a világ, még Magyarország is. Aztán előrement, hogy megnézi a karosszériát. Bazmeg, behorpadt a motorháztető, a kurva életbe. Ja, mondta a rendőr, itt még a festék is lejött. Hogy a picsába, káromkodta el magát a kabriós. Az óra, mondta a rendőr. Milyen óra? Svájci, neki mindig kell órát viselnie, ez náluk népviselet, mint a skótoknál a szoknya. A kurva életbe, mondta, mikor magára rántotta az ajtót. Mi van? Hogyhogy mi van, bazmeg, hogyhogy mi, behorpadt, meg a festéket is leverte ez a seggfej azzal a kurva órájával, mi a faszért nem a mobilján nézi meg, hány óra van. A nő átnyúlt a férfihez, kigombolta a nadrágját, majd estére, mondta, javítok a helyzeten. Attól még a kocsi nem lesz, mondta a férfi, de nem folytatta. Olyanok a férfiak, hogy az agyukban a behorpadt kabriót a farkukkal újra lehet polírozni. Mit olvas? FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Un matin tranquille Techet Péter külpolitikai elemző Ha letekintek az ágyam mellé, a majdnem, félig vagy alig elolvasott könyvek között csak idegen nyelvűek tornyosulnak. Egyszerre több könyvet szoktam olvasni, kedvtől és szerzőtől is függ, hogy épp melyik nyelven: németül, angolul, franciául, olaszul vagy horvátul. Szakirodalomból most egy francia politológus új könyvét kezdtem meg, amely a populizmus és a szuverenitás kapcsolatáról, Összefüggéseiről szól. (Pascal Ory: Peuple souverain, 2017) Majdnem befejezve fekszik alatta Pieter M. Judson amerikai történész monográfiája a Habsburg Monarchiáról. (Pieter M. Judson: The Habsburg Empire, 2016) A szerző részletgazdagon és meggyőzően vonja kétségbe az elterjedt nézetet, mely szerint az Osztrák-Magyar Monarchia a „népek börtöne” lett volna. Ezzel a jelzővel szerinte inkább pár utódállam jellemezhető. Mivel fontos, minket érintő munka, remélhetőleg magyarul és szlovákul is olvasható lesz. A közép-európai térség valamilyen oknál fogva a szépirodalomban is dominál mostanában. Itt négy könyv van versenyben. Egyrészről újra elővettem számos mai esemény miatt Stefan Zweiget, egészen pontosan a Tegnap vüágát németül (Stefan Zweig: Die Welt von gestern, 1942). Emellett egy Londonban élő horvát szerző könnyedebb, de nem túl jól megírt regényét olvasom, amelyben emigránsok és otthon maradottak találkoznak újra a Balkánon. (Igor Stiks: Rezališta, 2017). Harmadikként pedig egy következő új regényt, egy német újságíró Zágrábig érő közép-európai családregényét olvasom. (Marina Achenbach: Ein Krokodil für Zagreb, 2017). P árizs, Jardin du Luxembourg, koraősz. Itt nem bronz és réz a gesztenyék lombsátra, mint Vyšehradon, hanem nem is tudom. Leginkább nem hasonlítható. A barnulási fázisok lombonként különböznek. A királynők körsétányán a kastély mögött jobbról még inkább zöldek. Nyilván a másik oldalt égette a nyári nap. Oda akartam ülni, ahová múltkor, szemben a kastéllyal, de a katolikus szívem nem engedte, hogy ne a Stuart Mária lábánál árválkodó székre üljek. Fejéből a fémpálcikák neo- avantgárd glóriaként ágaskodnak. Mert a párizsiaknak számít, hogy a galambok ne szarják le a szobraikat. Eszembe jut Svetozar Miletic újvidéki szobrán a sok fehér csík, amelyek hiteltelenné teszik a szenvedélyes pózt, amellyel a templommal szembefordul. Egyszer szegénynek egy üres kétliteres műanyag sörösflakont nyomtak a kezébe - krmačál, a helyi megnevezés sze- .rint, ami vályút jelent. Bár Nagy Károly kezében a Notre-Dame mellett egyszer seprűt láttam. Nem tudom, miért szeretem a Jardin du Luxembourgot. Legutóbb egy júniusi reggelen ültem itt az antikban frissen vásárolt antológiát olvasgatva, amely az Antillák-beli ffankofón afrikai és óceániai irodalomból válogat, egy sokat nem érő applikációval szótárazva. Akkor még nem volt nyüzsgés - nem úgy, mint most, és a turisták is aludtak még - nem úgy, mint most. Míg ülök a fák alatt Stuart Mária lábánál, eszembe jut az egyik mauritiusi költő verse az antológiából, amely foglyul ejtett azon a reggelen - kár, hogy most nincs nálam. Próbálom emlékezetembe idézni a verssorokat, úgy hárítom egymásra a szavakat, mint a kertészek a lehullott gesztenyeleveleket. A töprengésből afrikai törzsi sikolyok tremolója riaszt fel. Egyenruhás iskoláslányok gyakorolnak - titok, hogy mire - Párizs védőszentje, sainte Genevieve mögött, neki köszönhető, hogy a város megmenekült Attila seregeitől. Megvan. Jean Fanchette: Le poeme de ľarbre enfant, ki első néhány sorát sikerül felidéznem: Les pulsations d’un paysage Vibrant dans les veines de ľarbre, Le rocher frére et ses présages Furent appris en ce matin Porté vers moi du fond des áges. Magyarul többé-kevésbé: Egy vidék lüktetése tovaring a fa erében A sziklatestvér s jóslata E reggelen tanítottak Idők mélyét elémtárva Ennyit győztem akkor megtanulni, mert utána már megindult az élet, beindultak a gépek, s velük a kertészek - feketék és sémiták, jellemző módon. Most elmegyek a Saint-Michelre, mert kábé két nap múlva betelik a füzet, amelybe most írok, és amelyet a luxembourgi reggel után vettem a Musée Guimet Hókusai-Hiroshige kiállításán. „Hele, co jsem tady našla. Toto je Marte Stuartová” - nincsenek véledenek, üldöznek a csehek. S épp e pillanatban, mikor e sorokat írom, tudom, hogy napokon belül egy cseh család nézi a gépben a szobrot, a sarokban az én félbevágott alakommal. Marie homlokát ráncolja glóriája alatt, nem tetszik neki ez a csehszlovák ovázás. Száz Pál w Fejéből afémpálcikák neoavantgárd glóriaként ágaskodnak Mert a párizsiaknak számít, hogy a galambok ne szarják le a szobraikat. A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Tiirelmedenül várakozik még befejezésre Peter Sloterdijk tavalyi, maróan szellemes e-mail-regénye (igen, ilyen is van!), amelyben saját értelmiségi kasztját is gúnyolja (Peter Sloterdijk: Das Schelling- Projekt, 2016). Amit azonban igazán ajánlani tudok, azt magam se kezdtem még el: Robert Menasse osztrák szerző új regényét a brüsz- szeli EU-világról (Robert Menasse: Hauptstadt, 2017).
