Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-28 / 249. szám, szombat
2017. október 28., szombat, 11. évfolyam, 43. szám K utya nehéz dolog lehet manapság festeni, szoktam gondolni, és most nyilván nem a fest(eget)- ésről van szó, amit magunk és szeretteink örömére végzünk, hanem a festészetről mint mesterségről, egy nagy, szerteágazó és évezredes hagyományrendszer folytatásáról. Az elődökkel, mesterekkel, stílusokkal való párbeszédbe bonyoló- dásról, végső soron a médiummal, a vakrámára feszített vászonnal (ezzel a különös, ómódi hardverrel) való elmélyült, reflektált foglalkozásról. Minimum két okból nehéz feladat ez. Egyrészt alaposan el vagyunk látva vizuális fogyasztanivalóval: nap mint nap képek milliárdjait állítjuk elő, akarva-akaradanul is osztjuk, szaporítjuk és retusáljuk őket, tessék csak végigmenni az utcán, kinyitni az Instagramot, a Pinterestet, évezredekig lehetne tá- tott szájjal nézni a szebbnél szebb látványokat, a mozgóképek, filmek és videók tömkelegéről már nem is beszélve. A látvány mint a lényeg Feszült nyugalom (akril, vászon, 80x160 cm, 2009) eltakarása kirajzolni, mint mondjuk egy ösz- szetettebb, technikák, terek, médiumok közt megképződő, szöveges referenciákra is építő, konceptuális Mit tud mondani a festmény ebben az posztdigitális, fidlbddé virtuális Bábelben, amiben élni van szerencsénk? ihletettségű installáció (konyhanyelven „modern művészeti alkotás”). Vagy akár egy film, amely sok esetben pár perc alatt árnyaltan és rétegzetten képes ilyen-olyan (szociális, lélektani, etikai stb.) problémákkal, konfliktusokkal szembesíteni. Tud-e mindehhez képest többet, mást nyújtani a festészet - vagy legjobb esetben is csupán egy hangulat, egy illékony benyomás rögzítése a tét? Malevics és Mondrian óta sokan próbáltak száműzni a festészetből mindent, ami csak egy picit is illusztratív, picit is történetmesélős. Sokan egyenesen ismeretelméleti problémák, elvont teorémák vizsgálati terepévé és médiumává tették meg a festményt, a szépséget, a Másrészt már csak azért is kihívás manapság festészettel foglalkozni, a festészet nyelvén gondolkozni, cselekedni (értsd: ilyen vagy olyan formában, akár öntudadanul is Giotto, Tizian, Rubens, Turner, Manet, Klimt, Warhol, Bacon stb. örökébe lépni, az ő nagy problémáik és válaszaik után új, hiteles, kortárs válaszokkal előállni), mert a 19. és a 20. században eszméletlenül sokat változott a képekhez való viszonyunk. Túl azon, hogy sorra jelentek meg az ún. új médiumok (dioráma, fotó, videó stb.), technológiák (ofszetnyomtatás, fénymásolás, szkennelés, digitális és 3D-kamera, internet), hihetetlen elvárások, szigorú, bonyolult, a nem szakmabeliek számára totálisan követheteden számonkérések nehezedtek erre a műnemre. A ma festészete mintha csak roskadozna a rá pakolt, rá rétegződő imperatívuszok súlya alatt. Újra és újra felmerült, és ma is felmerül a kérdés, hogy halott dolog-e a festészet, illetve, hogy mégis mit tud mondani a festmény ebben az egyre inkább felhő alapú, posztdigitális, fúllhádé látványokkal telepakolt virtuális Bábelben, amiben élni van szerencsénk. Nem utolsósorban felmerül, mennyiben képes hitelesebb, erederibb „igazságokat” Csomagolás (olaj, vászon, 50x100 cm, 2013) Sorozatunk a szlovákiai magyar képzőművészet kiemelt alkotóiról Ami látszik: szinte semmi, mégis mennyi minden technikai virtuozitást mint valami gyanús, sokadrangú (sőt, a lényegtől eredendően még távolabb vivő) ingredienciát kezelve, mondván, hogy aki másra, „szépművészetre” szomjúhozik, nézegessen csak plakátokat, képes újságokat, szalonfestőket. Megint mások eleve fintorognak a festészet szó hallatán, azzal érvelve, hogy a festmény, legyen bénne bármennyi kritikai potenciál, amint kikerül a művész kezei közül, pillanatok alatt a fogyasztói kultúra logikájához idomul, termékké, produktummá, üzlethelyiségek, irodafalak, múzeumbelsők díszévé, végső soron halott látvánnyá dermed. Emlékek természetrajza Azt hiszem, a fend problémák, ha nem is mindig ilyen tételesen szájbarágósán, de Kosziba Klaudiát is foglakoztatják - már csak azért is, mert egy olyan kortárs művészről van szó, aki ízig-vérig festő, a kezdetektől fogva konzekvensen és elmélyülten foglalkozik a festészet nyelvtanával, történetiségével, a médium lehetőségeivel, korlátáival. Úgy képzelem, hogy festészetében az aszkézis a döntő mozzanat. Az ábrázolható és az ábrázolhatat- lan szétválasztása. Hatalmas, lényegi dolgok észrevétele a lehető legbanálisabb, legtriviálisabb élménytöredékben is. Mondjuk egy zacskó témává, festménnyé tétele: »Kosziba Klaudia (Vágsellye, 1971) Főként a festészet médiumában alkot, olykor térbelivé terjesztett festményobjekteket hozva létre. Felsőfokú képző- művészeti, majd doktori tanulmányait a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán végezte. Ezt követően a besztercebányai Művészeti Akadémia adjunktusa volt. Egyetemi docens, 2008-tól a pozsonyi Képző- művészeti Főiskola műterem- vezető tanára. 2016 óta ugyen- ezen intézmény festészet tanszékének vezetője. Pozsonyban él és alkot. celofántest, tetem, ünnep, koporsó. Csillogás, szemét, szétcsomagolás, testvesztés, halál. Lélek, pneuma. Kosziba Klaudia Űrtartalom, üresség. Filléres, vacak olcsóság és ünnepélyes pompa egyazon, ideig-óráig csillámló testben. Vagy megpillantani a poézist, a festészetet foglalkoztató évszázados problémákat egy pár másodperces, illékony tüneményben: egy párás szélvédő szűrésében kirajzolódó látvány - cafatokra szabdalt perspektíva, melyben van is meg nincs is enyészpont, s melynek egyszerre szippantó mélysége van, mégis könyörtelenül sík. Gyöngyöző pára, ködbe vesző aszfalttest. A szélvédő mint a vászon megkettőződése, mint világra nyitott ablak és torzító tükör. Egy féltranszparens felület, amely láttat is, takar is. Egyszerre torzít és keretez: a par excellence festmény. Ami látszik: szinte semmi, mégis mennyi minden. Ahol véget ér az emlék „teste” Kosziba Klaudia, miközben fest, emlékmunkát végez. Leképezés közben konstruál. Festészetében legalább annyira fontos a szűrés, a lemondás, a visszabontás (mindaz, amit nem ábrázol), mint maga a formaadás. Az alkotás lényege, döntő mozzanata nem is annyira a látvány létrehozása, hanem a megragadásra érdemes fikció kiválasztása (és fikcióként való felmutatása) a milliárdnyi más fikció közül. Az emlék és a fotográfia közti viszony tetten érése, tisztázása. Valóságok ütköztetése. Fotó és festmény kapcsolatának vizsgálata. Mindezt festés közben, a festés (és újrafestés) aktusa révén. Egyáltalán, hány darab festményt festünk meg, míg késszé nem érik a kép? Mintha lefesteni valamit any- nyit tenne, mint tisztázni (tisztába tenni) valamit. Mi minden megy végbe, amikor (amíg) emlékezünk (mi minden réteg, alapozás, lazúr, firnisz simul, épül, bonyolódik egymásba ezen a hártyavékony, sík felületen, a vakráma szorításában)? Hogyan akarja magát emlékeztetni az emlék? Képesek vagyunk-e egyáltalán képek nélkül emlékezni?
