Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)

2017-10-28 / 249. szám, szombat

www.ujszo.com | 2017. október 28. SZOMBATI VENDÉG I 9 Egyedül van József Attilával Vecsei H. Miklós:. „Minden előadással fejlődni szeretnék, egyre jobban felnőttnek lenni, egyre közelebb kerülni hozzá" SZABÓ G. LÁSZLÓ Rómeóként robbant Debre­cenben, A Pál utcai fiúk Nemecsek Ernője mellett a Bűn és bűnhődés Mikolkája jött a Vígszínházban, s most ugyanott, a Házi Színpadon József Attila. Egy szabad kompozíció önálló létrehozója Vecsei H. Miklós. Önálló létrehozója, mivel írta is, rendezte is a Mondjad, Atikám! című darabot, és reményei szerint hosszú ideig játszani fogja. A születésétől a haláláig meséli el József Attila éle­tét, belső vívódásait nem kevés vers­részlettel kiegészítve. Azt mondja: az igaz embert próbálja megfogal­mazni József Attilában, akitől ő ma­ga is rengeteget tanult és tanul. Illyés Gyula három mondatát ol­vastam a példánya első oldalán. „Arra kérem az olvasót, hogy a közreadott verseket ne velem azo­nosítsa, hanem saját magával. Kö­zülük csak az sikerülhetett, mely­nek olvastán az olvasó szíve is meg­rezeg, olyasféleképp, mint amikor leleplezik az embert. Van kellemes leleplezés is, pl. amikor az ember rájön, hogy mégsem olyan ször­nyeteg, amilyennek tettei után hin­nie kell magát.” Miért került a szö­vegkönyv első oldalára az idézet? A munkához választottam sorve­zetőnek. Illyés Gyula, így vagy úgy, kulcskérdés József Attila életében. Ha nagyon gonoszak akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, közvetetten hozzájárult ahhoz, hogy József At­tila ilyen fiatalon meghalt. Ha vi­szont felszabadítóak akarunk lenni, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy Illyés Gyula volt az egyetlen férfi, akivel József Attila karon fogva járt az utcán. Ez nagyon szép példája an­nak az emberi kettősségnek, amely­ről az előadás szólni akar. Tizennégy stációban mutatja meg a költő életútját, ami írott szövegben több mint negyven ol­dalt jelent. Iróilag van egy szabály, Egri La­jos óta sokan használják. Én is erre­felé tereltem a szövegkönyvemet. Hogy legyen egy premissza, egy mondat, egy megállapítás, ami felé az írott anyag halad. A cél, amit el akar érni. Itt most nagyon nehéz volt megtalálni a premisszát, hogy József Attilát elsősorban mint embert mu­tassam meg. A versei közül is azokat használom, amelyek minden hely­zetben a testi-lelki állapotára utal­nak, és nem a költészetére. Azt sze­retném megmutatni, mennyire nem egyértelmű az ember. Ahogy ő fo­galmaz: „Én nem tudtam, hogy ennyi sok szörnyűség barlangja a szívem.” Tehát, hogy mennyire összetett az ember, s hogy a mostani kultúrában mennyire nem tartoznak hozzá a ne­gatív tulajdonságai. Ezért nem is tud mindig őszinte életet élni, nem min­den esetben mondhatja ki azt, amire gondol. József Attilának pedig na­gyon nagy igénye volt az őszinte­ségre. Ez rám is jellemző, bár nem akarok hasonlítani hozzá. Csak pár­huzamot vonhatok, és természetesen azon vagyok, hogy minél több közös vonást fedezzek fel kettőnk között. Innen is az anyag. Életem nagyon nehéz időszakában rengeteget segí­tettek rajtam azok a megállapítások, felfedezések, amelyeket József At­tila életén keresztül sikerült tennem. Az est során tehát József Attilát, az embert kell megfogalmaznom. Di­agnózist kell felállítanom a születé­sétől a haláláig. Ha csak az életéről szólna a darab, akkor rengeteget sztorizhatnék, de most József Attila személyéről tartok estet az életén keresztül, ezért nagyon sok jó törté­netet ki kellett hagynom. Bécs és Pá­rizs például egy év volt az életében rengeteg izgalmas epizóddal, de ne­kem az egy perc húsz másodperc az anyagban. Érzelmi kilengések, labilis ideg­állapot, rengeteg kín és fájdalom - színészileg nem kis kihívás mind­ezt megmutatni. Mindent félre kellett tennem a próbák során, hogy már csak a sze­repre koncentrálhassak. A rendezői koncepciót, az írás során felmerült kérdéseket, mindent. Külsőleg rá­adásul nem is hasonlítok József At­tilára. Előadásonként gesztenyebar­nára festem be a hajam, borostát nö­vesztettem, erősen fogyókúráztam a szerephez. Nemecseket is szeretem, mert annyira más karaktert kell hoz­nom. Végig görnyedek, más hangon beszélek, bő nadrág, nagy ingek... Most viszont önmagát rendezte. Én voltam a kísérleti nyulam. An­nak, aki engem ebben a szerepben rendezett volna, nagyon bele kellett volna ásnia magát az anyagba. Én pontosan tudom, mit szeretnék adni, megmutatni az előadásban. Renge­teget olvastam József Attiláról. Iszo­nyatosan komoly forrásanyag gyü- lemlett fel az életéről. Vagy száz könyv. Az egész nyaram azzal telt, hogy ezeket tanulmányoztam. Kivá­lasztottam a számomra leghitelesebb húsz művet, azok alapján írtam meg az anyagot, a többit pedig kiadtam azoknak, akikben megbízom. Meg­kértem őket, ha valami olyat talál­nak, ami említésre méltó, jelöljék be nekem. Nem kellett nyolcszáz olda­las orvosi disszertációt elolvasnom, arra nem is lett volna időm. A bemu­tató előtt egy héttel elhívtam Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját, Marton Lászlót és Hegedűs D. Gé­zát, a tanáraimat és ifj. Vidnyánszky Attilát, a barátomat, akivel osztály­társak voltunk az egyetemen, és több közös munkánk volt, hogy toljanak még rajtam egyet, karoljanak fel, lökjenek meg. így lett kerek a törté­net. A délelőtti próbákon inkább csak a zenével, a világítással, a techniká­val foglalkoztam, esténként pedig színészként dolgoztam abban a tér­ben, amelyet már berendeztem és be- világitottam. . A szöveggel hogyan birkózott meg? Negyvenvalahány oldal, benne több mint húsz vers. Ennyi szöveget még nem mond­tam színpadon. Két óra egybefüggő­en. Én ezt értelmében, összefüggé­seiben tanultam meg. Próbáltam fel­fejteni, mi van a sorok mögött. A sok morfondírozás, agyalás azon, hogy mit írt és miért, belevitte a fejembe a szöveget. A színpadi események kronológiailag kilencvenkilenc szá­zalékban követik József Attila éle­tét. Az Eszmélet című verset sem­miképpen nem akartam kihagyni, de korábbra írtam be. A Vágó Mártával töltött délutánt is ott mesélem el, ahol kronológiailag nem helyes, de egy­általán nem zavaró. Egyébként min­dent úgy írtam meg, hogy a számra álljon a szöveg. Erős kitárulkozást kíván ez az anyag, hiszen erősen feltárja a költő lelki rezdüléseit, sőt még a szexualitásából is merít. Úgy akarok dolgozni az életével, mintha az a sajátom lenne. Minden előadással fejlődni szeretnék, egyre jobban felnőttnek lenni, egyre köze­lebb kerülni hozzá. Ha ezt sokáig tu­dom játszani, akkor négy-öt év múl­va lesz teljesen kész az előadás. Nem szeretném, hogy hiányérzetem le­gyen az ember felfejtésében. Na­gyon tömör az anyag, ami a kétszáz oldalból megmaradt. Egy kis részlet erejéig érinti az előadás élete min­den komponensét, a gyerekkori sze­relmét, az öngyilkossági kísérleteit, a barátait, a csalódásait, az újság­írást, korának napi kultúráját és a vi­lág akkori politikai eseményeit. Megélhetem azt, hogy hároméves gyerek vagyok, de azt is, hogy már felnőttként ott ülök a pszichoanalí­zisen, ahol olyan történetekről val­lók, amelyeket korábban nem mer­tem elmondani senkinek. A legna­gyobb öngól az lenne, hogy írtam egy jó anyagot, és nem jól játszom el. A darab ott kezdődik, amikor József Attila kést szorít Gyömrői Edit nya­kához, és azt mondja: „Kis kés, jó kés, lehet vele ölni.” Egyszer csak megszólal az analitikus: „Attila, hogy került a maga kezébe a kés?” S mint egy lórúgás, olyan neki ez a kérdés. A darab pedig elkezdi visszafejteni, hogy születésétől fog­va milyen döntéseket kellett hoznia, hogy hirtelen másvalaki nyakához szorítson egy kést. Tulajdonképpen ez egy egyszemélyes nyomozása az embernek saját magával szemben. Meghatározható, hogy honnan ez az erős vonzódása József Atti­lához? Egyszerűen szeretem. De őt min­denki szereti. Szokás kedvencnek mondani. A színművészeti egyetem felvé­telijére is vitt a versei közül? Nagy László József Attila című versét vittem. Azt kérték többször is, és azóta is gyakran mondom el. Édesapám próbált győzködni, hogy ha visszatapsolnak a darab végén, akkor ráadásként ezt adjam a nézők­nek. Gyönyörű vers. Sajnos nem illik az anyagba. De hogy honnan ez az erős vonzódásom? Volt egy nehéz időszaka az életemnek, bár a gyerek­korom sem volt könnyű, sok rettene­tes dolgot éltem meg, láttam közel­ről. Most viszont, hogy volt ez a hat­ványozottan nehéz időszakom, sokat olvastam az életéről. Ez segitett aztán feldolgozni, tisztába tenni, megérte­ni, mi történt és mi történik velem, körülöttem. Egyszerűen úgy érez­tem, én az ő testi-lelki stációit meg­éltem már. Viszonylag hamar rájöt­tem, hogy ezt színészileg hitelesen színpadra tudnám vinni. Meg tudnak ugyanis történni bennem ezek a dol­gok. A darabbeli stációk ötletét As- peiján Györgytől vettem, aki regényt írt József Attila életéről. O viszont nem adott címet a stációknak, azok már tőlem erednek. Nekem ez azért volt fontos, mert minden stáció alapja másféle színészi állapot. Más a fel­adatom mindegyiknél. Azt sem akar­tam, hogy egy hangnemben szólaljon meg az egész anyag. Ahogy múlnak az évek az életében, színészileg úgy komolyodom, ami más és más szellemi-érzelmi amplitúdót jelent. József Attila istenhite mennyi­ben fedi Vecsei H. Miklósét? Nagyon hasonlít a hitünk. Gye­rekkorukban ők is imádkoztak es­ténként, bár templomba nem járt a család. Öcsödi nevelőszülőknél élt József Attila, amikor először járt szentmisén. Van gyermekkori isten­élménye, de nincs gyermekkorában kialakult hite. Kamaszkori dolog ez nála is, mint nálam. Később kétsé­gek gyötrik, néha el is veszíti a hitét, aztán visszatalál hozzá. A Bűn című versében úja, hogy „Én istent nem hiszek s ha van; / ne fáradjon velem; / majd én feloldozom magam; / ki él, segít nekem.” Én is elveszítem oly­kor a hitem, és nem találom. Felsza­badító gondolat volt, amikor rájöt­tem, hogy ez a hitem legmélyéhez tartozik. S ez vele is hasonlóan le­hetett. Az, hogy hiszek, lelkileg iszonyatosan nagy segítség a szín­padon. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ott van velem valaki vagy valami. Rómeót is igy játszottam el, ezzel a tudattal. Nemcsak Júliát éreztem magam mellett, hanem a Jó­istent is. Volt egy előadás, amikor a reflektor, amely mindig égett, abban a pillanatban, hogy kiittam a mérget, elaludt. Addig sosem. És itt is van egy reflektor, a Mondjad, Atikám!-ban. Felnézek rá, és egyből van partne­rem. A fényforrás. Hiszem, hogy az is isteni fény. „Mindent félre kellett tennem a próbák során, hogy csak a szerepre koncentrálhassak..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom