Új Szó, 2017. szeptember (70. évfolyam, 202-225. szám)
2017-09-02 / 202. szám, szombat
www.ujszo.com | 2017. szeptember 2. SZOMBATI VENDÉG I 7 Mindörökké és Az Ur hangja Pálfi György: „Olyan voltam, mint egy artista, akit megijesztettek, és hirtelen nem tudja, mit tegyen..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Minimális összegekből készít maximálisan jó filmeket. Hukkle, Taxidermia, Nem vagyok a barátod. Final cut: Hölgyeim és uraim. Legutóbbi rendezése, a 2014-ben bemutatott Szabadesés, amellyel Karlovy Varyban nyert, délkoreai pénzből készült. Pálfi György most két filmen dolgozik. A Stanislaw Lem azonos című regénye alapján forgatott, most még csak a vágóasztalon futó Az Úr hangján és a Tar Sándor novellája nyomán készülő Mindörökkén. Tervezett gi- gafilmje, a Toldi, amely minden idők legdrágább magyar filmje lett volna, meghiúsult. Állítólag az utóbbi húsz év legjobb forgatókönyvét tette le a Filmalap vezetőinek az asztalára, s bár ezt ők is kimondták, kérését elutasították. A Magyar Nemzeti Filmalapban Andy Vájná dönt. S amíg ő ott, addig ön a másik oldalon? Volt egy vitánk. Én azt mondtam, csinálok egy jó filmet, ő meg azt felelte: erre neki nincs szüksége tőlem. A Toldira szüksége lett volna, csak abban nem bízott, hogy én meg tudom jól rendezni. Nem látta egyetlen filmjét sem? Ha látta is valamelyiket, egyik sem tetszett neki. Korábbi munkáim a Vájná előtti korszak filmjeinek számítanak. Miközben én soha nem voltam elkötelezett. A Szabadesés akkor készült, amikor Andyék nem adtak pénzt. Nagyon letörte a helyzet? Ahhoz, hogy kiszámoljuk a Toldi költségvetését, ki kellett dolgozni az egész filmet, meg kellett találni a helyszíneket. Pontosan tudtuk, hogy egy év múlva hol, mit fogunk forgatni. Ekkor mondták azt, hogy nem. Hogy aztán ez mennyire tört össze engem? Gondolkodom, hogy menynyit lehet ebből elmondani. Legyen elég annyi, hogy nagyon-nagyon összetört. A Filmalapot persze ez egyáltalán nem érdekelte. Pedig én pont akkor nagyon jó formában voltam. Egy bokszoló, akinek akkor kellett volna megkapnia a tétmérkőzést. De megjelent az új szövetségi kapitány, és azt mondta, menjek a sor végére. A csalódottság lecsengése hosszú ideig tartott. Mivel a Toldi bennem maradt, a mostani filmem, a Filmalap által támogatott Az Úr hangja forgatása közben végig azt éreztem: nem itt kellene tartanom a pályán, nem ezt a filmet kellene csinálnom, hanem páncélos vitézeket küldeni a csatába. Ehelyett egy kis családi drámát építek, aminek a filmben ugyan komoly tétje lehet, agyban mégsem voltam ott. Elsősorban tehát szakmailag voltam sérült. Mintha kiestem volna a ritmusból. Olyan voltam, mint egy artista, akit megijesztettek, és hirtelen nem tudja, mit tegyen. Én ugrottam, csak késve, vagyis közben figyelmeztettek, hogy nem oda érek, ahová szeretnék. Stanislaw Lemnél hogyan kötött ki? Már kamaszkoromban nagyon szerettem őt. Majdnem mindent elolvastam tőle. Murányi Beatrix szakértő módon fordította Lemet, akit én szellemi példaképemnek tekintek. Nem is feltétlenül a stílusa miatt, hanem amiről beszél, amilyen témákba belecsap, ahogy kifejezi magát. Bátran gondolkodik a világról. Azért épít sci-fit, jövőképet, mert a mi világunkról gondol valamit. Az Úr hangjának már az előszava is nagyon kemény ön- és származásismereti ügy. Elemezgetés, amivel nagyon jó eljátszani. Lem az igazi, mély baráti beszélgetések ízét hozza. Ezért szeret az ember a haverjával társalogni, s a végén eljut oda, hogy honnan jöttünk, és merrefelé tartunk. A leglényegesebbről tud nagyon jól mesélni. Bármelyik regényét szívesen megfilmesíteném. Az Úr hangjához praktikus okok vezettek. Olyan anyagot kerestem, amelyet meg tudok valósítani, s a költségvetése sem fog elszállni. Nem kell hozzá űrhajót építeni, nem kellenek hozzá korabeli kosztümök, hanem mai emberek, mai ruhákban. Végül 600 millió forintot kaptunk a Filmalaptól, ahhoz jöttek még a különböző koprodukciós partneri befizetések, kedvezmények. A Toldi mennyi is lett volna? Két és fél, hárommilliárd forint. Többe került volna, mint a Kincsem? A Kincsem fillérre ugyanazt a pénzt költötte el, amelyet a Toldira tettek félre. A Toldit visszadobták, a. Kincsemet elkezdték, és áttolták az összeget. Ez így volt praktikus nekik. Stanislav Lemnek egyébként ez a legkevésbé megfilmesíthető regénye, ez váltotta ki belőlem azt az izgalmat, hogy miképpen lehet adaptálni egy tulajdonképpen csak gondolatiságra épülő katartikus történetet. S bár ebben a történetben a világ és az emberiség, az univerzum legnagyobb kérdései mozognak, mégis csak pár tudóst látunk egy titkos amerikai laboratóriumban. Izgalmas regény A hang, nagy szellemi utazás, de történésben nem sokat mutat. Rendezőként azonban éppen ez fogott meg benne. Hogy milyen módon tudom közel hozni a nézőkhöz úgy, hogy érthető legyen. S akkor kitaláltuk a professzor fiát, mint karaktert, aki annyi idős lehet, mint én. A harmincas éveinek végén járó Péter, a film hőse, egy titokzatos balesetekről szóló dokumentumfilmben felismerni véli a rég disszidált, s azóta nem látott apját. Megpróbálja felkeresni őt Amerikában, s ez a találkozás új fordulatot, új felismerést hoz mindkettőjük életébe. Ennyi a történet dióhéjban. A könyvben a hetvenes, nálunk a nyolcvanas évek elején hagyja el a tudós, ez a nagyon képzett matematikus az országot, majd Svédországban hoz egy újabb döntést. A családja helyett a munkáját választva ugyanis* Amerikába kerül, ahol egy titkos projekten dolgozik. Két, itthon hagyott fia nélküle nő fel, s az idősebbik, már felnőtt fejjel, egyszer csak úgy dönt, hogy elmegy és felkutatja őt. S miközben keresi, kibontakozik a tudós múltja, ami konkrétan a regény története és gondolatisága. Az idősebbik fiút Polgár Csaba, az Örkény Színház tagja, a tolószékes fiatalabbat a Tiszta szívvel egyik főszereplője, Fekete Ádám, az apát a kanadai Eric Peterson alakítja. Kanadai-magyar koprodukcióról lévén szó, nyilván kellett egy ottani színész. Forgattunk Las Vegasban és New Yorkban is, de csak pár napot. A legtöbbet Kanadában, Ottawában. Díszletben, környezetben Amerika kellett a filmhez, de mivel Kanadában is van a filmeknél adó-visszatérítés, mint nálunk, jobban megérte itt forgatni Amerikát. A városok nagyon hasonlók. Ottawában simán lehetett forgatni Chicago bel- és külvárosát. Azt akartam, hogy az ajtók is úgy nyíljanak, sőt a zárok is olyanok legyenek, mint Amerikában. Megépíthetem ezt itthon, de a zsanérral le fogok bukni. Mindennek valósághűnek kellett lennie a filmben. Eric Peterson véletlenül kapcsolódott a stábhoz. Egy neves kanadai színésszel tárgyaltunk, meg is kötöttük vele a szerződést, ám amint közeledett a forgatás ideje, közölte, benne van egy másik filmben is, egy Oscar-díjas amerikai rendezőnél, aki éppen Montrealban forgat. De legyünk nyugodtak, ő addigra végez, amikor mi kezdünk. Nem így lett. Teljesen felborították az én fogatási rendemet. Az elcsúsztatott időpont előtt egy héttel közölték: az amerikai rendező azt találta ki, hogy fokozatosan kopaszra vágják a szereplőm haját, de állják a költségeket, majd parókával játszik nálam. En, aki kilincsekért, zsanérokért Kanadába megyek forgatni, majd parókát adok a színész fejére? Két napig dühöngtem, aztán átírtuk kicsit a forgatókönyvet, hogy a szereplőnk, Péter öregen és kopaszon találja meg az édesapját, aki valószínűleg rákos kezelésen van túl. Négy nappal a velem való forgatás elkezdése előtt közölte az amerikai stáb, hogy csúsznak. Hogy csináljunk, amit akarunk, várnunk kell. Két lehetőségünk volt: leállítjuk a filmet és perelünk, de ki tudja, mikor indulhatunk be újra, vagy találunk egy másik főszereplőt. Négy ajánlott színész közül választottam ki Eric Petersont, aki nagyon jó színész, és nagyon akarta a szerepet. Nálajobban senkivel sem jártam volna. Lehet, hogy a sors akarta így? Ma már én is ezt mondom. Jött Eric, beállt a jelenetbe, és elámul- tunk, mennyire jó. Még hasonlít is arcban Polgár Csabára. Egymás mellett fényképezve: apa és fia. Most zaj lanak az utómunkálatok, még nem zártam le magamban a filmet. A Tar Sándor novellája alapján készülő Mindörökké, bár Az Úr hangja előtt forgatta, még nem jutott el a nézőkhöz. Azt még nem fejeztük be. A nyolcvan százaléka van leforgatva. A Toldi elutasítása után azt éreztem, mindenképpen filmet kell csinálnom. A sokk legyőzésével nem állhatok le, gondoltam, s megnyugodva visszajöttem, és dolgozni kezdtem. A Filmalap pedig akkor úgy döntött, hogy mégis ad pénzt Az Úr hangjára. Félbehagytuk a Mindörökkét, és belevágtunk az új filmbe. Werner Herzog, a Fitzcarraldo neves német al- kotójamondta:,Annál nagyobb bűne nincs egy rendezőnek, mint amikor nem fejez be egy filmet.” Nem biztos, hogy igaz az állítás, mi most mégis folytatjuk, amit eddig nem tudtunk befejezni. Tar Sándor El, valahová című novellája a kilencvenes években játszódik, megmutatva egy alföldi falu kilátástalan életét. Mi áthoztuk az egészet egy elképzelt közeljövőbe. Posztapokaliptikus történet lesz. Elképzelésünk szerint az orosz hadsereg már letarolta Ukrajnát és Kelet-Európát. Kelet és Nyugat háborújának hátországa vagyunk, Bécs és Berlin között húzódik a frontvonal. Az írott mű súlyos alkoholisták, munkanélküli segélyen és kis nyugdíjon tengődő emberek arcképét rajzolja meg. A filmben már telj esen összedőlt az infrastruktúra, nincs már sem áram, se gáz, mindenki fegyverrel jár az utcán, eldurvultak a viszonyok, kiéleződtek a politikai ellentétek. A közelmúlt eseményeire reflektál a film —a jövőből. Ocsenást, a történet főszereplőjét az a Polgár Tamás játssza, akit Mundruczó Kornél az Aftával fedezett fel a magyar filmnek, s azóta több rendezésében szerepeltette, sőt már Hajdú Szabolcsnál is játszott. Ahogy a szerző írja: „Ocsenás művelt ember volt, az idők folyamán négyszer lopták el a biciklijét, és mindannyiszor visz- szalopta, pedig egyszer át is festették. Nem csinált ügyet a dologból, de a kocsmában alkalmas időben elejtett néhány csípős megjegyzést egyes emberekről, akik azt hiszik, hogy.” Tamás remek filmszínésszé nőtte ki magát az évek során. Ocsenás szerepével is remekül megbirkózott. Öröm volt dolgozni vele. Mintha minden filmjével más vizeken evezne. Másról szól a Hukkle, másról a Taxidermia, másról a Nem vagyok a barátod, megint másról a Szabadesés... ... én meg úgy látom, csak formailag különböznek a filmjeim. A végén mindegyik ugyanarról szól. Mindig ugyanoda találok vissza, ösztönösen ugyanaz érdekel. Ha el is döntöm, hogy valami másról fogok mesélni, mindig ugyanahhoz a nézőponthoz térek vissza, ami én vagyok, amit már negyven éve hordozok magamban, és nem tudok szabadulni tőle. Egyszerűen nem sikerül másnak lennem. „Mindig ugyanoda találok vissza, ösztönösen ugyanaz érdekel..." (Képarchívum)
