Új Szó, 2017. augusztus (70. évfolyam, 176-201. szám)

2017-08-19 / 192. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON ■ 2017. AUGUSZTUS 19. _______________1 3 T ényleg mintha egy pincében éltem vol­na eddig. A fénynek valami olyan inten­zitása, amely alig el­viselhető egy olyan ember számára, aki a kontinens belsejében él. Meg­semmisít, ha sokáig fekszem moz- duladanul a kikötő mészkőből kira­kott járdáján. A térnek egy egészen más szemléletét kell magamévá tennem, hogy egyáltalán mozdulni tudjak. Mintha hirtelen minden feltárná rejtett, belső tartalmait. Előre nézek, és nem látok mást, csak valami felmérheteden tágas­ságot, ami ragyog. Lenézek a parti szikla pereméről, és legalább tizen­öt méter mélyre látok. Aztán már csak egyre sötétülő, kék derengés, amelyben halvány fénynyalábok remegnek. És mintha zene szólna folyamatosan. Mintha énekelne ez a roppant tengeri tér. Fent a sziklán város. Itthon még falunak is alig lenne nevezhető a maga száznégy lakójával. Egy város persze nem attól város, hogy meny­nyien élnek benne. Ez a szikla tete­jén álló középkori település sokkal inkább urbs, mint mondjuk Mis­kolc. A város elsősorban szellem. Kassa, Selmecbánya, Kolozsvár. A mai Magyarország területén nincs igazi város. Az öbölből kanyargós, meredek út vezet fel. Az út mellett birkák legelnek, az olajfák között feltűnik az erődtemplom magas tornya. Lehetnénk Umbriában, Toszkánában, Szicíliában is akár. Útszéli kegyhely, a térdeplőkövön gyertyák égnek. Dél. Most értem meg. Mi az, hogy dél, mit jelent az, hogy mediterráneum. Eddig azt hittem, csak északon tudnék élni. Ezer méter magasan, fenyvesben, vagy sűrű bükkösben, patak part­ján. Jól meghúzódni a félhomály­ban, a sápadt ég alatt, november, sűrű ködök bolyonganak a völgy­ben heteken át, és abban tűnni el. Ez a ligetes, kabócáktól zengő árkádiai mező most mégis az elve­szett otthont juttatja eszembe. Ilyen lehetett. Ilyen mezőkön élhetett az ember az első időkben. Abbázia. Horthy és József Attila, Győrffy Ákos Feljegyzések a Kvarner-öbölből Ferenc József, Andrássy Gyula és a sok ismeretien úrhölgy és arisz­tokrata, hivatalnok és lelencgye­rek, akiket valamilyen alapítvány küldött ide néhány hétre, hogy nyomortól elgyengült testük va­lamelyest megerősödjék. Abbáziát leheteden úgy szemlélnünk, hogy ne a Monarchia jusson eszünkbe minden pillanatban. A partmenti nyaralók ilyen nevekkel, hogy. Villa Filomena, Villa Istria, Villa Julia. És egy talányos feliratú is köztük: Villa Nirvána. Egy hely­beli ingadanügynök mesélte, hogy mostanában orosz üzletemberek érdeklődnek intenzíven az eladó villák iránt. A pénz nem számít, van, aki egyszerre hármat vesz. Egy-egy ilyen villa négy-ötszáz miihó forintba kerül. Abbáziában a rothadás szele füjdogál. Alvilági figurák üldögélnek az ízléstelen bárok és éttermek teraszán. Min­dent eláraszt a kritikán aluli aján­déktárgyak tömege, a Kínában készült rózsaszín és világoskék műanyag delfinek. A hajdani bi­rodalom nagyvilági fürdőhelye ma leginkább Disneyland és Siófok bizarr kevercsének tűnik. A legna­gyobb szálló, a 19. század utolsó éveiben épült Hotel Quarnero teraszán trottyos német üzletem­berek üldögélnek napbarnította, felékszerezett barátnőikkel. Vagy épp nyugdíjasok, akik életükben egyszer úgy akarnak élni egy hétig, mint Brinkmann professzor a té­vésorozatban. Az egész látványban van valami kisszerű és nevetséges. Jól láthatóan nem ezeknek az em­bereknek épült ez a szálló, nem ezeknek az embereknek épültek ezek a villák a parton és a hegy­oldalakon. Abbázia nem ennek a világnak épült, hanem egy másik­nak. Egy olyan világnak, amelynek végérvényesen vége. A szomszéd városka, Lovran, ugyanez kicsiben. Lovran egyik szerelmese, a nagy osztrák író, Thomas Bernhard, ha látná a mai állapotokat, egészen biztosan kétszáz oldalnyi jól meg­érdemelt szitokáradatot szentelne a témának. A mai minősíthetetlen ízlésvilág rohamosan a saját képé­re formálja Magyarország hajdani tengerpartját. Az egész üzem a német kispolgári réteg elvárásaira és szórakoztatására épül. Szól­jon a sramli a sétahajón, lehessen vásárolni bulvárújságot minden utcasarkon, és lehetőleg minden este legyen egy Oktoberfesthez hasonló népünnepély, minél több sörsátorral. Egy háromszáz éves kapualjban éktelenkedő újságos­standon Győzike mosolyog a meg­rettent utazóra, alatta a szalagcím tudatja velünk, hogy szegény még mindig teljesen ki van készülve. Nincs mit tenni, ahogy lehet, el kell menekülni innen. Irány az elhagyatott öböl a középkori vá­roska alatt. Milyen jó távcsővel figyelni a nyílt tengert. Azt a lassú járású hajót pél­dául, a Stellar Voyagert Nassauból, ahogy hosszú tülkölések közepette áthalad a szoroson. Egész napokat el lehetne tölteni így, a távcsővel, végigpásztázni a sziklás partokat, vagy csak a vizet nézni, a repülő­halak megcsillanó rajait odakint, a szoroson túl, ahol a tulajdonképpe­ni Quarnero kezdődik. Az az öböl, amely egyeden tengeri kijárata volt Magyarországnak évszázadokon keresztül. A helyet, ahová visz- szajártunk később, véledenül fe­deztük fel. A szikla tetejére épült középkori városka, Brsec kikötője ez a két kiugró szírt között megbú­jó aprócska öböl. A vízen néhány színes csónak, és egy nagyobb, kopott halászbárka. A parton, egé­szemben Cres szigetcsoportja, régebbi nevén Cherso, még ré­gebbi, görög nevén Apszürtidák Apszürtosz királyfi húgával, Mé- deával a sziget partjain kereste az aranygyapjút, majd miután meg­találta, megölte őt Médea szerel­mese, Jászón. A görögség nélkül ezt a vidéket nehéz megérteni. A hellén szellem nem tűnt el innen. A könnyű, világos, áttetsző tér még mindig az isteneket rejti. Görög szerzőket kéne itt olvasni, eredeti­ben, töredékeket a napon, szőlőt enni, olajbogyót, sajtot, száraz vö­rösborral. A mediterrán vüág északi határán vagyunk A gondolatoknak ezt a könnyű, világos, áttetsző szer­kezetét csak itt, ehben az öbölben tapasztaltam. Úgy tűnik, a földrajzi elhelyezkedés valamiképp determi­nálja a gondolkozást, behatárolja a lehetőségeket, megszabja a főbb csapásirányokat, amelyekről nem lehet letérni. Nem véleden, hogy Hamvas Béla a tenger mellé vá­gyott oly sokáig. Fényre van szük­ség, erre a tengeri fényre ahhoz, hogy a szellem kiszabadulhasson a kötött sémákból, és végre elkezdjen élni. A szellem igazi otthona ebben Abbáziában a rothadás szele fújdogál Alvilági figurák üldögélnek az ízléstelen bárok és éttermek teraszán. » szén a sziklához tapadva a halászok szállásai. Egyszerű kunyhók kőből, piros cseréptetővel. A kunyhók falán kiszáradt tengericsillagok, kagylóhéjak, az ablakpárkányokon régi fazekakban virágzó leander. Elképzelem, milyen lenne itt élni. A hullámok zaján kívül mást nem hallani. Az embernek nem kéne több egy ekkora kőházikónál. Ta­lán még egy csónak, amivel olykor kievezne a nyílt vízre, nézné a tá­voli szigeteket, vagy csak lefeküd­ne a csónak aljába, és megpróbálna nem gondolni semmire. a közegben van, nem bírja a deren­gést, a kopárságot, a hideget. Ott alszik, vagy félálomban bolyong, itt betölt mindent, minden irányba határtalanul mozoghat. Azzal, hogy Magyarország el lett vágva ettől a szellemi kijárattól, a félhomály kárhozatába esett vissza. Eszembe jut az a szlovén férfi, aki egyszer, egy gyorsvonat ablakánál állva azt mondta nekem: a tenger nélküli ország szomorú. Akkor magamban tiltakoztam a kijelentés ellen, most már tudom, hogy igaza volt. A ten­ger nélküli ország tényleg szomorú. Nincs kapcsolata azzal az elemmel, amely a bolygó felszínének nagy ré­szét borítja. Kiesett a körforgásból, magára maradt a derengésben, táv- lattalanul. Odaát a szigeten keselyűk köröz­nek fölöttünk. Griffonkeselyűk, amelyek csak ezen a vidéken honosak. A sziget legmagasabb pontja felé vitorláznak, meg sem mozdítják a szárnyukat, vitetik magukat az áramlatokkal. Óriási madarak lehemek, mén még ilyen távolságból is háromszor akkorá­nak tűnnek, mint egy egerészölyv. Egy hágó tetején állunk, ahonnan belátni a környező szigetvilágot, és a partmenti Ucka-hegység ezerhá­romszáz méteres csúcsait. A komp­jegy ára annyi, mint otthon, ha átmegyek Visegrádra, a különbség csak az, hogy itt nem ötszáz métert, hanem négy kilométert tesz meg a hajó. Fiatal spanyol férfi visz el bennünket a sziget fővárosába, ahol első utunk a kis kápolnához vezet, ahol jártunk már egyszer. A kápol­nához, amely tele van zsúfolva am­forákkal. Az oltáron is fekszik né­hány törött darab, a padlón százával hevernek, egymásnak támasztva. Vastagon beborítva kagylóhéjakkal, korallal. Egy hajóroncs kiemelése után maradhattak itt, talán elfeled­keztek róluk. A tenger szentélye ez a városszéli kápolna, nem jelzik sem táblák, sem az útikönyvek. Az abla­kon árad kifelé a tenger illata Az az illat, amit a hazahozott kagylókon, csigaházakon érzünk még hóna­pokkal később is. A visszatérés mindig nehéz, és mindig búskomorrá tesz. A határt ádépve, ha mondjuk éjszaka van épp, és az utazó alszik, biztosan fel fog ébredni. Ha másra nem, arra mindenképp felriad, hogy a busz egyszerre elviselhetedenül dobálni kezdi. Sötét mellékutakon járunk, teljes sötétben, a kátyúkat pedig leheteden elkerülni. A fényszórók útmenti kockaházak homlokzatain siklanak át, elhagyott téeszépülete- ken, gaztól felvert földeken. Hely­ben vagyunk. Ismerős képek között végre. A kieden vidék fölött lassan jön fel a nap. Mit olvas? Grendel Lajos író Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya - Újraolvasom ezt a regényt kb. negyven év után. Az újraolvasás más szempon­tokra világít rá. Két évszázad telt el Kemény Zsigmond születése óta, és ez a két évszázad még mindig nem volt elég Kemény írói nagyságának elismeréséhez. Pedig ő az igazi, Jókai csak má­sodik. Nehéz a nyelve? Ugyan már... Ha én tizenhét évesen el tudtam olvasni, nincs abban semmi nehézség. A Zord idő, a Rajon­gók és az Özvegy és leánya a csúcs a 19. században. „Hálát adok mennyei istenem - rikoltja Tarnócziné hogy az én leányomat választottad eszközül e hitetlen család semmivé tételére” - idézi Szegedy-Maszák Mihály az Özvegy és leányából azt a fejezetet, amikor Tarnóczyné tel­jesen megőrül. Kemény egyfajta vakhit buzgalmával áldja meg Tarnóczynét - a pápistákkal szembeni gyűlölet teljesen irracionális végletet ölt. Típust teremtett Kemény Zsigmond. Dosztojevszkijjel rokon voná­sokat mutat több regénye, így, tulajdonképpen a 20. századi regényírás legjobb előzménye a magyar irodalomban. Érdemes újra meg újra elolvasni. Nem fog rajta az idő. Holdórák N ehéz napokat élünk. Korra, nemre, val­lásra, nemzetiségre való tekintet nélkül egy emberként vár­juk a végkifejletet. Óránként meg­hallgatjuk a híreket, kétóránként megnézünk egy sajtótájékoztatót, megpróbáljuk követni a koalíciós partnerek hollétét, hogylétét. Or­szágos a baj. Korosztályom női zsargonjában azokat a bizonyos indiszponált napokat hívják nehéznek. Ami, ugyebár, nem beszédtéma. A női populáció ivarszerveinek rendel­tetésszerű működése egyes esetek­ben titkolandó tény, máskor pedig közszemlére bocsátott statisztikai adat. Ellentmondás, de meg lehet szokni. Pedig most - a ciklus közepi vál­ság idején - milyen jól jönnének politológusainknak a megfelelő szavak. Még nekem is puskáznom kell, úriasszonyok diskurzusai­ban lapozgatok: „baj látszik lenni fenyegetőig, holdórám késik” - írja Esterházy alakmása Hrabal alakmásának. Oké, akkor legyen SAROKPONT holdóra. Az egyik koalíciós part­nernek életében először ütött a holdórája. De ő nem akar felnő­ni - és most a teljes népesség az ő havibaját szívja. A tapasztaltabb partner anyáskodóan fujogatja a bibijét: csak a rendszeres holdórád jött el, gyermekem, ezentúl így lesz, nemzeted javát szolgálod vele. Az euroszkeptikus Madame pedig egyszeriben a mag-Európához akar tartozni. Szentséges szegfűszeg! A Női Szeszély receptje nem kéne? Uraim - sértődés ne essék! -, vezetik önök rendszeresen a cik­lusnaptárukat? Hőmérőznek reg­gelente, hogy döntéseik termé­kenységét kontroll alatt tartsák? Kortyolgatnak esténként herbateát az állami hormonháztartás felbo­rulását megelőzendő? Mozognak eleget a friss levegőn, hogy a kli- maxos hőhullámaik ne bukószél­ként söpörjenek végig a Tátrától a Dunáig? Csak segíteni próbálok. Kigugliz- tam egy új fejlesztésű hibrid kar­órát, aminek hagyományos analóg számlapja a holdfázisoknak meg­felelően elsötétedik. Hát nem egy Rolex! De állítólag segít megismer­ni váltakozó érzelmi állapotaink okát. Arra mindenesetre biztos jó, hogy viselőjét a nap minden órá­jában figyelmeztesse: van felettünk egy nagyobb erő - akármi is legyen a neve. Például egy olyan mágikus jelenség, mint a közjó. Amit szol­gálni kéne. Anélkül, hogy az EU-s pályázatok milliócskái a kezünk­höz tapadnának A millióban van egy zavaró ténye­ző: a hat nulla. Egyszer készpénz­ben is láttam, hát nem semmi. Az ablaktalan kis ügyvédi irodában vágni lehetett a feszültséget, mi­közben a gyanakvó ügyfél kezében hosszan, ritmikusan sustorogtak a bankjegyek. A felénél tarthatott a számlálásban, amikor megfordult velem a világ: elfehéredtem, hány­inger kerülgetett. Ki kellett kísér­niük a friss levegőre. Ha nem éreztem volna, magam se hinném: a pénznek igenis van szaga! Nekik persze csak annyit mondtam, hogy a holdórám ren- dedenkedik Azt különösebb ma­gyarázat nélkül is elhitték Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom