Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)

2017-06-29 / 149. szám, csütörtök

Aktív szenior I WWW.UJSZO.COM ■ UJSZO@UJSZO.COM Luna Klub - segítség az időseknek Eredeti szakmáját tekintve pszichológus. 17 évig tanított, majd megalapította az ország első munkaközvetítő ügynökségét. Ma már nyugdíjas, de saját bevallása szerint most még többet dolgozik, mint a nyugállományba vonulása előtt: egyfolytában alkot, projekteket ír, előadásokat szervez. A szeniorokat foglalkoztató nonprofit Luna Klub vezetőjével, Lívia Matulová Osvaldovával beszélgettünk. Meséljen egy kicsit a szak­mai előéletéről! A Comenius Egyetem Böl­csészkarán pszichológiát végeztem, majd az akkori gazdasági minisztérium keretében egy kutatásban vettem részt. Munkaerő-fej­lesztéssel, az alkalmazottak továbbképzésével foglal­koztam, főleg az iparban dolgozó nők munkájának pszichológiai vetületeit vizs­gáltam. Egy másik munkám a munkahelyek esztetizálá- sáról szólt, például, hogyan legyen a tér beosztva, be­rendezve, milyen színeket alkalmazzunk. A szocializ­mus alatt ez nagy kihívás volt. Később a Közgazda- sági Főiskolán pszichológiát és szociológiát tanítottam. Nagyon szerettem, 17 évig voltam az oktatásügyben, de közben már a kreati­vitás és a menedzseri ké­pességek fejlesztésének a kérdésköre is érdekelt. Kidolgoztam a diákok krea­tivitásfejlesztésének a mód­szereit, s a szemináriumo­kon elkezdtem alkalmazni. A diákok imádták, ha reggel tartottam órát, akkor is telt ház volt. Közben továbbra is foglalkoztam az alkalma­zottak továbbképzésével. Mikor kezdett vállalkoz­ni? Nem sokkal a bársonyos forradalom után kaptam egy ajánlatot, hogy nem szeretnék-e Szlovákiában létrehozni egy munkaköz­vetítő céget. Abban az idő­ben az embereket különféle ajánlások vagy szakvélemé­nyek alapján alkalmazták, és az elképzelés az volt, hogy a mi cégünk az álláskeresők képességei és tudása alap­ján közvetíti majd a cégek­nek a jelölteteket az egyes pozíciókra, és ezért a cégek fizetnek nekünk. Abban az időben ez elképzelhetetlen volt, de én ki akartam pró­bálni. A miénk volt tehát az első, ilyen ügynökség Szlo­vákiában. Nyugati mintára indult, egyre bővült, végül az ország legnagyobb mun­kaközvetítő ügynökségévé vált. Nemcsak állásközvetí­téssel foglalkoztunk, hanem menedzserképző tréninge­Szenior wmmmmmmmmmmi két is szerveztünk. Csodála­tos tapasztalat volt. Miért hagyta abba? A férjem súlyosan megbe­tegedett, és éppen akkor­tájt kaptam egy ajánlatot külföldről, hogy adjam el a részesedésemet. Elfogad­tam, és visszavonultam az aktív üzleti életből. Akkor a családomnak volt rám nagy szüksége, úgyhogy olyan tevékenységet kerestem, hogy minél többet lehessek otthon. Mivel az aktív öre­gedés témakörével is évekig foglalkoztam, úgy döntöt­tem, összekapcsolom két szakmai szívügyemet: a ké­zimunkák iránti szeretetet és a pszichológiát. így jött létre a Luna Klub? Pontosan. A barátaimmal és a testvéremmel kialakí­tottunk egy kis zugot, ahol különböző tevékenységeket szervezünk a látogatóknak, miközben a handmade al­kotásokon van a hangsúly. 3 éve sikeresen működünk, te­vékenységünk folyamatosan bővül. A célunk: helyet és teret biztosítani a szeniorok­nak, illetve a különböző ge­nerációk találkozásának. Ez azt jelenti, hogy az időseket és a fiatalokat, a középkorú- akat egyaránt szívesen látjuk, például az édesanyát elkíséri a lánya, vagy a nagymamát az unokája, és együtt alkot­nak, egy kicsit pletykálnak, kávézgatnak, örülnek egy­másnak, majd lemegyünk a műhelybe, ahol alkotunk. Egyszer selyemkendőket, máskor ékszereket, bábu­kat, szappant, képeslapo­kat csinálunk, vagy festünk, szobrászkodunk. Mindent újrahasznosítunk. Ez van hetente kétszer. Havonta egyszer pedig szervezünk egy tanfolyamot, ahol job­ban el lehet sajátítani bizo­nyos technikákat. Ezenkívül workshopokat és neves szakemberek részvételével előadásokat szervezünk mindenféle témáról, példá­ul a divatról, az egészséges étkezésről, a betegségek­ről, a művészetről, az iro­dalomról. A Luna egyik küldetése, hogy megváltoztassa a szeniorokról kialakult negatív képet. Pontosan mire gondol? Sokan a szeniorokra csak problémaként tekintenek - a társadalom elöregszik, a nyugdíjrendszer majd ösz- szeomlik, úgyhogy pénzt kell biztosítani a nyugdí­jakra, segélyekre, egész­ségügyi segédeszközökre, szociális juttatásokra... Ezen a hozzáálláson próbálunk változtatni. Hogyan? Különböző projektekkel, versenyekkel, melyek révén az egyes nemzedékeket próbáljuk összekapcsol­ni. Olyan társadalomban élünk, ahol nagyon erős a fiatalságkultusz. Az embe­rek nem akarják bevallani maguknak, hogy egyszer mindenki megöregszik. Az meg teljesen elképzelhetet­len, hogy valaki felkészüljön az öregkorra. A közelmúlt­ban az egyik ismerősöm az 52. születésnapját ün­nepelte, s megkérdeztem, már készül-e a nyugdíjas éveire. Nagyon meglepő­dött, mondván: ez soha nem jutott volna az eszébe! Pedig 45-ön túl már erre is gondolni kellene! Amikor az ember tele van életerővel, de már lassan közeledik a nyugdíjkorhatár felé, fonto­lóra kellene venni, hogy a lakása megfelelő-e, például van-e lift, hogy pár év múl­va a negyedik emeletre ne kelljen majd a bevásárló­szatyorral feljárni. De még ennél is fontosabb, hogy legyen hobbink, legyenek barátaink, hogy amikor va­laki nyugállományba vonul, legyen szociális háttere, és nyugdíjasként se maradjon magára. Sajnos a társada­lomból eltűnt a háromge­nerációs együttélés. Ezzel többen nem értené­nek egyet, hiszen sokan egy fedél alatt élnek a szü­leikkel. Igen, a szülői fészek egy­fajta mamahotelként műkö­dik, de ez lakásprobléma. Lehet, hogy kényszerből a különböző generációk ma is össze vannak zárva, ám a fiatalok hozzáállása sokszor szégyenletes. Éppen ezért tavaly elindítottuk a Senior friendly projektünket, mely révén pozitív példákat pró­bálunk bemutatni. Lénye­gében egy versenyről van szó, ahová olyan cégeket, társaságokat, önkormány­zatokat, de egyéneket is be lehet nevezni, akik tettek valamit a szeniorokért. Ta­valy a legtöbb nevezés az önkormányzatoktól érke­zett, de csak azokat fogad­tuk el, melyek intézkedései, programjai túlmutattak a hatályos törvényeken, és önként további idősbarát intézkedéseket foganatosí­tottak. Szeptemberig várjuk a nevezéseket, októberben lesz az eredményhirdetés. Az ősszel indul egy másik projekt is a kulturális mi­nisztérium támogatásával, a címe: nemzedékek közötti arteterápia. Itt tanköteles gyerekeket hozunk össze aktív szeniorokkal, és ta­nulmányozni fogjuk, hogy milyen hatással vannak egy­másra. Pszichológusként ez nagyon izgalmas lesz szá­momra. Egy sajtótájékoztatón ne­hezményezte, hogy ha a szeniorokról van szó, a sajtóban gyakran ráncos arcú, elhanyagolt külsejű nénikéket, bácsikákat mu­togatnak, miközben a sze­niorok is lehetnek szépek. Tudja, húszévesen az em­ber arca egészen más, üde, ezzel szemben az ötvene­sek, hatvanasok arcáról már leolvasható az egész életük és a jellemük, hacsak nem járnak plasztikai műtétek­re... Ön is nagyon jól néz ki... ...pedig már elértem a nyugdíjkorhatárt, és nem voltam plasztikai műtéten, a kozmetikát sem viszem túlzásba, pihenésre pedig alig van időm. Néha az az érzésem, most még többet dolgozom, mint az ún. aktív éveim alatt. De az a fontos, hogy azt csinálom, amit szeretek. Ez felszabadító ér­zés. Az embernek minden életkorban törődnie kell magával. Az, hogy valaki hogyan néz ki, elsősorban a jellemétől, a belső tulaj­donságaitól és az életked­vétől függ. A legfontosabb, hogy soha ne veszítsük el a mások iránti érdeklődést és a tanulni akarást. A klu­bunkba azért jönnek a sze­niorok, mert örülnek a talál­kozásnak, jól érzik magukat, érdeklődnek egymás iránt, és számukra ez társadalmi esemény. Vagyis senki nem jön ápolatlanul, hanem szép ruhát vesznek, frizurát csináltatnak, és alkotnak. Az egyik legsikeresebb lekto­runk 73 éves, de mindenki csak hatvanra tippeli, sokat utazgat a világban, ért a számítógéphez, egyszóval nem hagyja el magát, (sza) 2OI7. JÚNIUS

Next

/
Oldalképek
Tartalom