Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-24 / 145. szám, szombat
SZALON ■ 2017. JÚNIUS 24. ÍÍ8 www.ujszo.com K omplett emberéleteket lehet abban a hitben leélni, hogy a táblakép (legyen szó festményről, grafikai alkotásról vagy egyéb példányról) az valami virtuális izé, mondjuk, hogy egy fikciót közvetítő tükör vagy ablak a világra, mely mindent megtesz annak érdekében, hogy gondosan leplezze saját megcsináltságát, vászon- vagy éppen papírtestét, keretbe-szo- rultságát, pigmentrétegei kisebb- nagyobb horpadásait-repedéseit, a festékanyag szabálytalan tektonikáját - miközben mi, szemlélők, passzív és némileg pornográf módon, mintegy „beszkenneljük” a közvetített látványt, vizuálisan végigtapogatva az ún. mondanivalót, és ezzel lényegében vége is a dolognak, megtörtént a műélvezés. Hogy ez mennyire nem így van, illetve hogy a képpel, látvánnyal való találkozás, párbeszédbe-bonyoló- dás aktusa mennyivel összetettebb, rétegzettebb mentális folyamat (még ha ez rendszerint nem is tűnik így) - azt Varga Emőke alkotásai is rendkívül szépen, árnyaltan érzékeltetik. Miként csábít el? Varga Emőke munkáinak jelentős részét érezhetően áthatja az igény, hogy a felszíni motívumrétegek (az úgynevezett szüzsé) mellett, ám azzal szorosan összeszőve, témaként jelenjen meg a kép szerkezetisége, képként-való-léte, mondjuk így, hogy eredendő testbe-vetettsége, a mediális korlátái, lehetőségei, tekintetnek való kitettsége, egy szó mint száz, a műtárgy apparátus-jellege. Mindez alapvetően befolyásolja az „összhatást” — vagyis azt, hogyan és miként szólítja meg (csábítja el, ejti rabul) nézőjét a tekintet által belakott, játékba hozott kép. A „téma”, a mindenkori megmu- tatnivaló mellett a szerző mintha a megmutat(koz)ás, a becserkészés mikéntjét, alig észrevehető játékmenetét is jelezni, érzékeltetni szeretné. Az anyag szerkezetének vizsgálata mellett így a közvetítés aktusa, a nézés, a művel való kapcsolatteremtés mozzanata is témává lényegül. Mindez talán abból az alapvetésből fakad, hogy téma és anyag sosem választható el teljesen egymástól, vagyis hogy nincsenek értéksemleges „szűzi” matériák, minden anyag már eleve beszédes, hiszen ilyen-olyan érzelmi, kulturális, szociális, személyes stb. jelentésrétegekkel terhelt. Érzékiség és konceptualista szigor Lehet, hogy ezért is van az, hogy Varga Emőke igen gyakran dolgozik nem hagyományos, efemer anyagokkal — vagy éppen talált (környezetükből kiragadott) tárgyakkal. Egy korai, 1992-es sorozatában (Csicsói padlók) például az elhagyatott csicsói kastély padlózatának textúráját, a repedezett, hoportyagos iá-, kő- és csempefelületeket archiválja, vagyis „menti át” papírra - majd prezentálja egy önálló grafikai sorozat formájában. Ehhez az élményanyaghoz kapcsolódik a Presýpacie obrazy című lefordíthatadan nevű (és rendkívül érzékeny metaforikájú) széria is — a „képek” ádátszó fóliatesteiben a romos kastély beltereiben gondosan összegyűjtött por és finom törmelék szunnyad (a nosztalgiával átitatott, vanitas-ábrázolásokként is olvasható munkákat érezhetően áthatja az autentikus tárgyi lelet és Szakítás - a Puha képek és portrék sorozatból (1999) Sorozatunk a szlovákiai magyar képzőművészet kiemelt alkotóiról Varga Emőke Szabálytalanságok szépségei élményanyag átörökítésének, szub- limálásának igénye). Ahogy azt az iménti példák is szemléltetik, Varga Emőke gyakran egy archeológus érdeklődésével, precizitásával és megszállottságával vizsgál, fejt fel és rendszerez különféle (számára meghatározó fontosságú) leleteket, szedimentumokat, materiális és élményrétegeket. A képnek is teste van Varga Emőke objektjeit elnézve kulcsfontosságúnak tűnik a felismerés, hogy a képnek is teste van, amely (akárcsak emlékezetünk, énképünk, mentális tereink) különböző, egymásba játszó, egymást átíró-torzító-gazdagító, hol elfedő, hol pedig felerősítő héjakból, rétegekből áll össze. Képeit, asszamblázsait, objektjeit, relieijeit stb. lehetetlen (és tán felesleges is) műnemi-technikai-mediális korlátok közé szorítva rendszerezni - már csak azért is, mivel munkáinak túlnyomó része éppen a rafinált, ugyanakkor játékos (és nemritkán humoros) köztes-létből táplálkozik. Alkotásai tudatosan és reflektáltan műfajok, zsánerek és médiumok közt egyensúlyozgatnak, illetve épp az ezek közti határmezsgyék szerepét, meghatározó erejét és lét- jogosultságát feszegetik. Varga Emőke alkotásainak egy gyakran visszaköszönő kvalitása a transzparencia. Ez esetenként abban nyilvánul meg, hogy a vászon (a papír) helyét műanyag fólia vagy üveglap veszi át — vagy pedig egymást érik a membránszerű rétegek, úgy, hogy alap és „feltét”, háttér és előtér teljességgel megkülönböztethetetlenné válik. Több ciklusában találkozunk hártyavékony (vagy éppen párnaszerűen dagadó), sokszorosan rétegzett, pauszpapírból, celofánból, műanyag fóliából, viaszból, parafinból vagy éppen különféle textíliákból összeálló, többé-kevésbé áttetsző képtestekkel. Takarás és feltárulkozás A sokszor varratokkal átszőtt, fátyolosán sima - vagy éppen ráncokkal teli, valóságos odvakkal, hegekkel barázdált - képsík egy domború, sebezhető test képzetét kelti, melynek mélysége, kiterjedése, sok esetben űrtartalma is van. Közben érezzük, hogy az áttetszőség hangsúlyos szerepeltetése, a matt felületekkel és a transzparen- ciával való folyamatos kísérletezés sem csupán egy formai védjegy vagy külcsínbeli adottság, hanem éppen azt hivatott érzékeltetni, hogy a mondanivaló, a lényeg(iség) hez való közeledés mindig is rejtőzködés és megmutatkozás - takarás és feltárulkozás - dialektikus kettősségében, folyton újraíródó játékában domborodik ki. A képsík és a (kiállító)tér kapcsolatának elmélyült vizsgálata reliefszerű kompozíciókat, esetenként valóságos szobortesteket, kisplasztikákat eredményez - pl. a 33x33 c. sorozat harmonikaszerűen fodrozódó, élőlényszerű papírtestei esetében, melyek hol a padlóra helyezve, hol pedig a falból „kinőve” domborodnak a néző felé. Az üreges, szelvényezett, egyszerre növényszerű és némileg zoomorf kreációk mintha megunták volna a sík, keretbe szorított pannó-létet, valósággal teret követelnek maguknak: mindennek persze az az ára, hogy esetenként saját súlyukat is cipelni kényszerülnek, ill. dacolniuk kell a gravitáció erejével. De akadnak egyéb izgalmasan játékos „határesetek” is. Ilyenek
