Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)

2017-06-17 / 139. szám, szombat

8 I KULTÚRA 2017. június 17. | www.ujszo.com Szörnyek a Jókai Napokon LAKATOS KRISZTINA Komárom. Nem kímélték a közönséget a diákszínjátszék: az 54. Jókai Napok verseny­programjának derekán súlyos vállalások, zsigerig ható témák jöttek egymás után. Wedekind nyomán volt itt szó a gyermeki szexuális fejlődés elfojtásáról, Horace McCoy után szabadon a fiatalok kilátástalanságárél, Ágota Kristóf alapján pedig arról, hogyan teremt szörnyeket a háború brutalitása. Frank Wedekind A tavasz ébre­dése című „gyermektragédiáját” a dunaszerdahelyi Novus Ortus Di­ákszínpad mutatta be a fesztiválon. Takács Tímea rendező jó érzékkel találta meg a darab kulcsjeleneteit, a dráma különleges, szecessziós nyelvezetéből jelzésszerű frag­mentumokat őrzött meg, a gyere­kek számára is kezelhetővé változ­tatva ezt a szépségében is szömye- tegszerű anyagot. Eszköztelen, fe­kete térben, pusztán a színjátszóira hagyatkozva keltette életre gyerek- hősei tragédiáját: a kispolgári világ fojtogató prűdségét, a szülő­gyermek viszony erőszakos aspek­tusait, a tudatlanságban hagyott gyerekek kiúttalanságát. Ha vala­mivel adós maradt az előadás, ak­kor az az értelmezésbeli mankó, milyen pozícióból hova nézve kel­lene a magunkénak, mainak érezni a jó száz évvel ezelőtt valóban for­radalminak számító dráma kérdés- felvetéseit. A komáromi ipari VISZTA szín­pada Horace McCoy A lovakat le­lövik, ugye? című drámájából me­rítette az ötletet „diák táncmaraton- jához”, amelyet a játszók saját va­lóságára tett utalásokkal spékelt meg: a nagy show mai tizenéves szereplőkkel az ipariban zajlik, a kókler szervezők Komáromból Kassára tartanak, a versenyzőket környékbeli vállalkozók szponzo­rálják stb. A legjobb pillanatokban Afüleki Apropó Kisszínpad A nagy füzet című, egységes, erős érzelmi töltetű előadásának egyik jelenete hitelesen szólal meg az az egzisz­tenciális kiszolgáltatottság és kilá- tástalanság, amelyet a játszók is ér­zékelhetnek. Összességében vi­szont az volt a benyomásunk, a le­bonyolítás mellett némiképpen háttérbe szorult a játék, és az alap­téma okán a tánckoreográfiák mel­lett „fizikaibb” színházi formák felbukkanásának is örültünk volna. A füleki Apropó Kisszínpad a Szász János filmjének köszönhető­en közkinccsé vált Ágota Kristof- regény, A nagy füzet színpadi adaptációjával némította el a kö­zönséget. Ne fussunk a dolgok elé­be, de az eddig látottak alapján úgy tűnik, az idei Jókai Napok legegy­A füleki Zsákszínház Csehov Medve című darabját mutatta be (Fotók Kádek Péter) ségesebb, legerősebb érzelmi töltetű előadását tették elénk. Szvorák Zsuzsa expresszív rende­zéseitől megszoktuk - évtizedek óta el is várjuk -, hogy profin hatnak minden érzékünkre, hogy a vizuális elemek, a zene, a koreográfia pre­cízen egy célért dolgozik. Az is a kézjegyéhez tartozik, ahogy alap­vetően a mindenkori csapatot ren­dezi: a dramaturgiát a főszereplő „kórushoz” igazítja, s ebből emel ki aztán egyéni arcokat, sorsvillaná­sokat, de úgy, hogy az exponált szereplők és a hatodik dobozhordó játéka is stílusegységben marad. Hagyott maga mögött értelmezés­beli, hangsúlybeli kérdéseket az apropós füzet - elmélkedhetünk azon, miért kettőzték meg a kulcs­figurákat, felülírva ezzel az ikrek „ikerségének” alapvető jelentését-, de az tény, hogy erős jelzésekkel, pontosan olvashatóan kommuni­kált a nézőkkel. Végül, de nem utolsósorban: lát­tuk a Jókai Napok kritikusan veszé­lyeztetett faja - a felnőtt színját­szók — második, itt és most utolsó képviselőjét is. Tavaly éppen itt, a fesztiválon hangzott el a füleki Zsákszínház címére, hogy a társulat két frontembere, Nagy Andrea és Gulyás László színészi képessége jól megmutatható lenne valamelyik Csehov-egyfelvonásosban. Mázik István rendező eleget is tett a „meg­rendelésnek” - idén a Medvét állí­totta színpadra. Az előadás értéke­lése alapvetően egy kérdés körül forgott: érdemes-e a kímélő játék­idő kedvéért csontra húzni Cseho- vot, ha ezzel a fokozatos karakter­építés lépcsőfokai csúsznak ki a két főszereplő lába alól. Ma a finisbe ér az 54. Jókai Na­pok versenye. Látjuk még a rozs- nyói G.I.K.SZ.E.R. Diákszínpad WINSTON című drámáját (az 1984 nyomán), a pozsonyi DunArts Di­ákszínpad a Szentivánéji álommal érkezik, a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad pedig (Ön)kontroll címmel mutat be színpadi játékot. Vasárnap pedig már a nagy finálé - az eredményhirdetés - vár ránk. Gene Simmons találta fel az „ördögvillát"? Los Angeles. Gene Simmons, a Kiss zenekar tagja meg van győ­ződve arról, hogy ő találta fel a metálkoncerteken gyakran muto­gatott ördögvillát. A magyar szár­mazású basszusgitáros-énekes le akarja védetni a népszerű kézjelet, amelyet szerinte a Kiss 1974-es Hotter Than Hell turnéjának egyik Simmons mutatja a helyes viliá­zást (Képarchívum) állomásán ő mutatott fel először a közönségnek, és azóta mindenki őt másolja, azaz illetéktelenül hasz­nálják a mozdulatát. Gene Simmons már be is adta az amerikai védjegyhivatalba a véd­jegykérelmet, amelyben ez a leírás szerepel: „A jel mutatásához a mutató- és a kisujjat függőlegesen felfelé kell kinyújtani, a nagyujj velük merőleges, de nem behajlí­tott, hanem kifelé mutat.” Vagyis mindazok rosszul mutatják, akik ráhelyezik a nagyujjukat a feltar­tott mutató- és kisujj között behaj­lított két középső ujjúkra. Ez a kézjel egyébként az ameri­kai siketnyelvben azt jelenti: sze­retlek, és John Lennon már 1966- ban ezt mutatta a Beatles Yellow Submarine/Eleanor Rigby kisle­mezének borítój án. Egy másik legenda szerint ez az ördög jele, és Ronnie James Dió nagyanyja ijesztgette vele a ra­koncátlan kisfiút, akiből később rocksztár lett, és aki 1979 óta mu­togatja koncerteken, amit otthon megtanult. (index, juk) MOZIJEGY Működik a Pixar-varázs Régóta tudjuk, hogy egy animációs film leginkább akkor működik, ha a gyerekek mellett a felnőttekhez is tud szólni. Ebből a szempontból a Pixar-alkotások mindig is ügyesen teljesítettek: nem kell minden idők legjobb meséjéig, a Toy Story-ig visszamenni, elég például a 2006-os Verdákra gondolni, amely beszélő autók segítségével szólt kitartásról, tiszteletről, szóval olyan témákról, amelyek miatt érdemes moziba jár­ni. Más kérdés, hogy a folytatás, a parodisztikus kémfilmként is fel­fogható Verdák 2. nem volt valami izgalmas próbálkozás, így most minden kocsirajongó gyerek és fel­nőtt örülhet, hiszen a harmadik részre szerencsére visszataláltak a készítők az alapokhoz. Azért jó film a Verdák 3., mert lát­szólag egyszerű, gyermeteg törté­netbe csomagol igazán fontos kérdé­seket: megint itt van a legendás ver­senyautó, Villám McQueen, aki im­már nem is annyira legendás, és egy csúnya baleset után felmerül, hogy talán a pályájának is vége. Könnyű ebből kitalálni, hogy az új Pixar-mozi akiöregedésről, az elmúlásról fog szólni, de okosan egyensúlyoz egy vékony mezsgyén, vagyis nem annyira komor, hogy a fiatalok szo- morkodva meneküljenek a teremből. Brian F ee rendező részint tehát visszatér a sikeres első részhez, csak míg akkor McQueen képviselte a modernséget, most valamennyire az ő hattyúdalát látjuk. Persze, nem ennyire sötét ez a mozi, amely még egy csodás új női karaktert is ad a franchise-nak, és közben viccesen reflektál arra, hogy a Pixar tulajdon­képpen degeszre keresi magát a Ver- dákhoz kapcsolódó ajándéktárgyak­ból, ruhákból, meg mindenféle ki­egészítőkből - éppen úgy, ahogy a film főhőse. Ha nagyon kekeckedni akarnánk, azt is mondhatnánk, hogy elkészült a Verdák 1. újratöltött változata, megint vannak autós poénok, ismét átéljük Villám jellemfejlődését, szó­val jelentős változásokra nem kell számítani. Tényleg nem kell, ám mégis: a Verdák 3. úgy beszél a min­denkit érintő kérdésekről, hogy ne­hezen tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. És ezt jó kimondani a középszerű második rész után. Gera Márton Verdák 3. (Cars 3). Amerikai családi animációs film, 2017,109 perc. Rendezte: Brian Fee. A Verdák 3-ban Villám McQueen már nem annyira legendás (Fotó: Satum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom