Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-14 / 136. szám, szerda
[ÍV KÖNYVESPOLC ■ 2017. JUNIUS 14. www.ujszo.com Hasítanak a szlovák írónők Az utóbbi években örömteli folyamat figyelhető meg a szlovák irodalomban: a nők egyre erőteljesebben vannak jelen, immár nemcsak helyet követelve maguknak, hanem izgalmas kötetekkel maguk mögött hagyva az erősebb nemhez tartozó bejáratott neveket. A legjobbak nem az úgynevezett „női témákat” favorizálják, nem lektűrjellegű műveket írnak, hanem olyan univerzális, aktuális problémákat feszegetnek, mint az elidegenedés, a nagyvárosi magány, a veszteségek feldolgozása, vagy éppen a sivár jelen és az élménygazdag múlt összevetése. Ami pedig több mint örömteli: számos friss kötet immár magyar fordításban is hozzáférhető. Incifinci kis világ Veronika Šikulovának három éven belül a harmadik könyve jelent meg magyarul Mészáros Tünde remek fordításában: a Tulipánból paprika (Domček jedným ťahom). A híres író, Vincent Šikula lányáról van szó, ami nem lenne any- nyira fontos információ, ha nem egy önéletrazi kötetről lenne szó, amelyben „Tatko” is komoly szerepet kap - ha úgy tetszik, a lány „kibeszéli” az öreget, alaposan megismerhetjük Vincent Šikulát, az embert. A gyermekkor, a kamaszévek, a nővé érés folyamata, majd pedig az anyaság jelenik meg ezekben a rövid elbeszélésekben, amelyek akár külön-külön is megállják a helyüket. Šikulová bevezet minket „incifinci kis világába”, és rácsodálkozunk az élet apró mozgatórugóira. Arra, milyen fontos egy kislány számára, hogy ribizlivel kirúzsozhatja a száját. Arra, hogy milyen öröm segíteni a felnőtteknek a ház körül. Mekkora hévvel lehet játszani, biciklizni, rosszalkodni és szeretni. Hogy micsoda mesebeli nyarakat töltött a kis Verona a magyar nagymamánál. És mekkora hatással voltak rá az őt körülvevők. „Vannak emberek, akik valahogy mindig ott tipegnek- topognak a közelben, egész életünkön át. Mások meg eltűnnek, mintha felvennék a láthatatlanná tévő köpenyt. Mint amikor tavasz- szal sorra tünedeznek el a templom padjaiból az öregasszonyok. Az ember látja őket, szállingóznak az utcákon, régimódi gyapjúkendőkbe burkolva, mint sötét kis babszemek, olyanok, találkozik velük a templomban, némelyikre rá is mosolyog, és megörül, ha az öregasz- szony visszamosolyog, ismerik egymást talán száz éve is. Aztán eltelik egy incifinci kis idő, és a néni nincs sehol. És nincs kit megkérdezni, hogy hova tűnt.” A mondatok máskor meglepően minimalisták: „Felszedtük a hagymát. Tatkó elköltözött tőlünk. Meg kell szöknöm. Szencre. De folyton esik” — meséli az első szerelméhez szökni vágyó tinilány, így, egy svunggal. Aztán, ahogy haladunk a könyvben, lassan felnő, és a végére olyan, mintha a barátunk lenne. A Tulipánból paprika az elbeszélés szabad áramlásának regénye, kis epizódokra bontva, melyekbe anekdotikusan lépnek be emberek, történetek, ízek, érzések. Van, ami csak felvillan, van, ami kitörölhetetlen. Veronika Sikulová: Tulipánból paprika. L‘Harmattan Kiadó, 2017. 190 oldal. Kinn is, benn is Ivana Dobrakovová külföldön élő kelet-európai nők, feleségek, anyák mindennapi történetein keresztül globális problémákról és megmagyarázhatatlan, titokzatos lelki kötődésekről beszél Toxo című novelláskötetében (György Norbert fordítása). A nézőpont folyton változik, a főszereplő gyakran egyszerre ábrázolja önmagát kívülről és belülről, azt a kérdést boncolgatva, hogy vajon benne van-e a hiba vagy a világban. A szerző kiváló megfigyelő, olyasmit is észrevesz, ami mellett a legtöbben elsiklanánk. Egyedi stílusának köszönhetően a látszólagos távolságtartás olyan érzéseket kelt az olvasóban, mint amikor térképen tanulmányozzuk saját lakhelyünket. A mellékszereplők gyakran kibillentik a főhőst az egyensúlyából, pedig csak egy-egy jelenet erejéig lépnek színre. És azt is sokan megtapasztalhatták már, milyen érzés magányosnak lenni egy párkapcsolatban. Vagy azt, mennyire meghatároznak minket hagyományaink, berögződéseink, vagy a hely, ahol felnőttünk. Még akkor is, ha minden porcikánk tiltakozik ez ellen. A szerző Olaszországba ment férjhez, francia-szlovák fordítóként dolgozik, amolyan „kinn is vagyok, benn is vagyok” helyzetben. Talán emiatt képes plasztikusan megjeleníteni az ember magára utaltságát, félelmeit, bizonytalanságát. A Rosa című történetben egy tenyeres-talpas, faragadan olasz házvezetőnő kezd egyre inkább rátelepedni a főszereplőre. A helybeli fölényével tesz-vesz a lakásban, tippjei, jó tanácsai fokozatosan parancsjelleget öltenek, pedig nem akar uralkodni a kelet-európai fiatalasszonyon, csak egyszerűen ő van otthon, hiába dolgozik más lakásában. Aki csak egy rövid ideig is élt már külföldön, érteni fogja, hogyan működik ez. Aki pedig most fontolgatja a kitelepülést, előtte mindenképp olvassa el ezt a könyvet. Ivana Dobrakovová: Toxo. Nórán Libro Kiadó, 2017. 140 oldal. Az elengedés nehézsége Svedana Žuchová Jelenetek M. életéből (Obrazy zo života M.) című, európai irodalmi díjas kötete is olvasható már magyarul Pénzes Tímea fordításában. A főhős úgy próbálja feldolgozni édesanyja halálát, hogy kényszertevékenységekbe menekül. Nem engedi közel magához az érzelmeket, futni jár, jókat főz, közben naplót ír. Az elengedés nehézsége, a lelkűnkben tátongó űr eltüntetésének igyekezete hatja át a regényt, amelynek stílusa egyszerre puritán és érzelmes. A legfontosabb gondolatok, érzések gyakran csak tőmondatokat kapnak, önmaga megtalálása viszont nehezen megy, hiába foglalkozik megszállott alapossággal bagatell dolgokkal az elbeszélő. A gyász különböző fázisait írja le a szerző, a világba vetettség érzésétől a továbblépés igyekezetén át a tompa szomorúságig. Zuchová egyébként diplomás pszichológus, szépirodalmat és szakirodalmat egyaránt ír és fordít (német nyelvből). Svetlana Zuchová: Jelenetek M. életéből. Nórán Libro Kiadó, 2017. 112 oldal. Juhász Katalin & to Äíľtaľg EGY FOTOGRÁFUS ÉLETREGÉNYE Egy élet fényből és szavakból A kilencvenes évek posztmodern rajzását követő periódus a cseheknél egyfajta menekülés volt a történelembe. Egyre több szerző dolgozott fel történelmi eseményt, egy-egy politikai döntés következményeit. A történelmi tapasztalatok, traumák és az emlékezet kérdései más, globális összefüggéseket is mutatnak. Olyan kérdéseket vetnek fel, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, fontos-e az emlékezés, mit jelent a feledés, mit kezdjünk a saját múltunkkal és közösségünk múltjával. Sokan úgy vélték, a legjobb történeteket még mindig az élet írja. Ennek a generációnak a legmarkánsabb tagja talán az 1981-es születésű Jan Némec, akinek A fény története című regénye nemrég jelent meg magyar fordításban. A kötet a cseh irodalom egy egész vonulatát reprezentálja: azt az igyekezetét, amely a nemzetük múltját megismerni vágyó fiatal szerzőkre jellemző. A fény története František Drtikol világhírű cseh fotográfus életének regénye. Lebilincselő olvasmány; megjelenésekor az év cseh könyvévé választották, majd Némec megkapta érte az Európai Unió Irodalmi Díját. A valós események mellett persze ki kell derülnie annak is, miért választotta a szerző ezt a főszereplőt. Jan Némec maga is gyakran vizsgálja a művészet és a közvetlen belső tapasztalás közötti határvonalat, valamint a fény kivetüléseit, szimbolikáját, amely František Drtikol életében több formában is felragyogott (a fotográfia külső fénye, a meditáció belső fénye). Érezhető, hogy inkább a főhős sorsa, gondolkodásmódja foglalkoztatja az írót, semmint a fényképei. Nem csak azoknak szól, akik szeretnek fényképezni, vagy szívesen olvasnak művészemberekről. Ez ugyanis egy fejlődésregény. Az események időrendi sorrendben haladnak, egy bányavárosban, Pnbramban kezdődnek, ahol a kilencéves František Drtikol végignézi a több mint háromszáz halálos áldozatot követelő 1892- es bányatűz mentési munkálatait. Aztán kiderül róla, hogy eredetileg festőnek készült, mert úgy gondolta, a fotográfia a tehetségteleneknek való. Sok kudarc és hosszú útkeresés után rátalál arra a zsánerre, amely világhírűvé teszi: az aktfotózásra. De vajon mi köze lehet egy fényképésznek a számmisztikához, vagy éppen a prágai színházi élethez? Vajon ki gondolná, hogy az az irigyelt férfi, akinek gépe előtt pucér széplányok hada hevert, boldogtalan volt a szerelemben? És ki gondolná, hogy idős korára egyszerre vált buddhistává és kommunistává? Ha hiszik, ha nem, erre a szürreális hitbéli mixtúrára is van logikus magyarázat a könyvben. Ami a tények feldolgozását illeti: Némec ahhoz az egyszerű alapelvhez igazodott, hogy nem változtat meg semmit, aminek utána lehet járni. Ugyanakkor a megtörtént események között biztos kézzel szelektál, a közéjük szőtt fiktív epizódok pedig ízig-vérig szépirodalmi művé teszik ezt a változatos nyelvezetű könyvet. Jan Némec úgy alkot képet szavakkal, ahogy a fotográfus komponálja a fényképet. Olyan könyv ez, amely tényleg alkalmas lehet arra, hogy viszonylag hosszú idő után újra felkeltse a magyar olvasók érdeklődését a cseh irodalom iránt, (juk) Jan Némec A fény története - Egy fotográfus életregénye. Hahn Zsuzsanna fordítása. Nórán Libro, 2017. 472 oldal. De vajon mi köze lehet egy fényképésznek a számmisztikához? Vajon kigondolná, hogy az az irigyeltférfi, akinek gépe előtt pucér széplányok hada hevert, boldogtalan volt a szerelemben?
