Új Szó, 2017. május (70. évfolyam, 100-124. szám)

2017-05-27 / 121. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ 2017. MÁJUS 27. INTERJÚ 13 Bőven van ellentmondás az életében. Van, amit eddig is felvállalt, másokra rácsodál­kozik. Magát szégyenlős extrovertáltnak jellemzi, s azt sem tagadja, hogy kolerikus, de egyébként lusta fickó, aki reggel tíz körül nehezen bújik ki az ágyból, s még jó ideig csak lézeng a szobában. Egyébként az em­ber a vele való találkozáskor úgy érzi, Ľuboš Kostelný, a Szlovák Nemzeti Színház művé­sze túlságosan is kritikus önmagához. P arádés szereposztás­ban készül a Földije­im című darab június eleji bemutatójára a Szlovák Nemzeti Szín­ház. Ugyanaz a szerzőpáros (Schulczová-Olekšák) írta a da­rabot, mint a nagy sikerű Lenit, s a kuriózum, hogy a szlovákiai realitásokat, az intoleranciát, a politikai és a gazdasági helyzetet, a bevándorlók problémáját tag­laló eredeti szlovák mű rendezé­sére az idei projekt keretében a német Tilmann Köhler rendezőt szerződtette a színház. Ennek a darabnak a próbája után találkoz­tam Ľuboš Kostelnývel a színház büféjében. Az első pillanatban nem tűnt túl lelkesnek.- Tolmácsok segítségével dolgo­zunk, s a társulat több tagja is jól beszéli a németet — magyarázza. — Sok függ attól, hogy a fordítók mennyire hűen adják vissza az eredeti szöveget. Mennyire szimpatikus a szerep? Nincsenek a darabban különöseb­ben főbb szerepek, a társulat min­den tagja egyformán kapcsolódik be, szinte mindannyian állandóan ott vagyunk a színpadon. Bár fiatal még, jó ideje színpadon áll. Mikor volt Ľuboš Kostelný először színházban? Tízéves lehettem, amikor Turóc- szentmártonban az iskolából elvit­tek színházba, de nem sok minden­re emlékszem. A szüleim azután lettek lelkes színházlátogatók, amikor játszani kezdtem. Előtte, bár a városban nagy hagyományai vannak a színháznak, nagyobbak, mint Zsolnának, nem nagyon járt a család előadásokra. Mikor tudatosították a szülei, hogy a fiukból komédiás lesz? Gyerekként hegedülni, majd zon­gorázni tanultam, de többet éne­keltem, még Peter Nagy egyik lemezén is közreműködtem, in­kább zenei irányba vezettek a szüleim. Tánciskolába is jártam, a Turiec gyermektáncegyüttesben táncoltam, egy csomó mindenbe bekapcsolódtam. Például a Ba­rát nevű együttesbe, s oda jött el Fero Výrostko a már elhunyt Peter Mankoveckývel, amikor az egyik előadáshoz kisfiút kerestek. Tizenegy éves voltam, s akkortól, ha kissrác kellett a színházban, en­gem hívtak. Amikor középiskolát kellett választani, automatikusan konzervatóriumba jelentkeztem, amit ma senkinek nem ajánlanék. Ötödik éve tanítok a színművé­szeti egyetemen, s az a vélemé­nyem, hogy az egész rendszer rosz- szul működik. Nem szüntetném meg a konzervatóriumokat, de csak alapiskolai szinten engedném működni őket, mert manapság egy csomó városban, ahol színház sincs, működik konzervatórium, és évente húsz gyereket enged­nek ki, akik aztán nem tudnak érvényesülni. Az az érzésem, hogy nem is gondolkodunk azon, mit is szolgálnak ezek a tanintézmények. Ön a konzervatórium után je­lentkezett az egyetemre, és si­mán be is jutott. Aztán meg az ország első színpadára került. 2011-ben mégis búcsút mondott a Nemzetinek. Elmentem Amerikába, s mivel nem kaptam fizetetlen szabadsá­got, hát azzal mondtam fel, hogy ha visszajövök, megújítjuk a szer­ződést. Akkor igazgatóváltás volt, Vladimír Strnisko jött, s az igazat megvallva akkor nem is akartam a társulat tagja lenni. Zuza Fialová, akivel nagyon jó barátságban va­gyok, ugyanakkor ment el a szín­háztól. Nem tetszett, ami akkor ott zajlott: az ember háta mögötti pusmogás és gáncsoskodás. Nem is ajánlottak szerződést, bár sze­repeltem azokban a darabokban, amelyekben elutazásom előtt ját­szottam. Miután Emil Horváth került a színház élére, azonnal szerződést ajánlott Zúzának és ne­kem is, s el is fogadtuk, amit nem sajnálok, mert egyrészt nagyon tisztelem Emilt, másrészt megtisz­teltetés számomra, hogy a Nemze­ti tagja vagyok. Még ha bizonyos dolgokkal nem is értek egyet. Van a szerepei között olyan, amely a szívének különösen kedves? Természetesen. Máris sorolhat­nám... Vannak, amelyek azonnal megragadják az embert, más da­raboknál az az érzése, hogy nincs mit játszani, mert vagy a színpadi konstelláció nem tetszik, vagy a rendezővel nem tud szót érteni. Az a legnehezebb, ha nem tetszik a munka olyan valakivel, akit kedvel. Úgy értendő, hogy nem felel meg a szerep? Bennünk is van önteltség, hiúság, meg tudunk sértődni. Főleg, ha az az érzésünk, hogy megtettünk egy utat, valami már van mögöt­tünk, s nem szeretnénk visszafelé lépkedni, s olyan feladatot kapni, amely szerintünk nem nekünk való. Próbáltunk egy darabot, amelyben csak épp megjelentem. Valamennyi diákom nagyobb szerepet kapott a színházban, mint jómagam, aki a tanáruk vagyok, s ezt nem tudtam megemészteni, visszaadtam a sze­repet. Ma viszont már úgy látom, el kellett volna fogadnom, s példát kellett volna statuálnom a diákja­imnak. Utólag mindig okosabbak va­gyunk. Egyébként is úgy tartják, hogy nincsenek kis és nagy szere­pek, csak jók vagy rosszak. Igen... De vannak olyanok, ame­lyek semmiről sem szólnak, csak éppen vannak. Ilyen a Hamlet Horatiója, amelyet ugyan eljátszot­tam, de nem voltam tőle meghat­va. Szerintem csak azért létezik, hogy Hamletnak legyen kihez in­tézni a monológját. Az a benyomásom, hogy túl szi­gorú önmagával. Talán még in­kább, mint a diákjaihoz. Kritikus vagyok magammal szem­ben, néha túlságosan is, mert nem akarom szégyellni magam. Kétféle szégyen van: az egyik visszahúz, a másik inkább arról szól, hogy ne járassam le magam. Én ugyanis lusta vagyok, főleg reggel, s nagy gondot jelent számomra a pontos­ság. De ha már beindulok, akkor megyek. Lusta, de egyben nagyon kriti­kus önmagával. Úgy érzem, több az ellentmondás az életében, egyrészt abban, hogy bravúro­sat alakít a tragikomédiákban, s talán nem is kell játszania, mert a személyiségéből kiindulva ön­magában hordozza ezt a műfajt. Ezt szeremém, mert ez az igazi színművészet. Tudja, mi a legfon­tosabb? Hogy érezzem, ott a he­lyem a színpadon... És érzi? Éreztem, de az utóbbi időben kezdtem kételkedni benne. Talán azért, mert most olyan semmilyen szerepeket alakítok, s nagyon fon­tos, hogy legalább néha érezzem a kihívást. Most viszont olyan feladatokat kapok, amelyekről úgy gondolom, hogy ezt már a múltban magam mögött hagy­tam. Ahhoz, hogy magam készít­sek projektet, nem vagyok eléggé dinamikus. Ügy érzem, hogy egy helyben toporgok. Amerikába a túl sok feladat elől menekült, nem akart kiégni. Előtte örömmel tettem a dolgom, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy folyton morgok a próbákon, ingerült vagyok, min­den idegesít. Zuza Fialová úgy hí­vott, hogy kis Labuda, mert ő volt az, aki mindig morgott. Nem túl impulzív néha a reak­ciója? De, kolerikus vagyok, ezt apámtól örököltem. Egyébként meg a logikát keresem, mindennek a végére aka­rok járni, tudnom kell, mi hogyan, milyen rendszer alapján működik Mihez kezdett Amerikában? Nyelvtanfolyamra jártam négy hónapig. Azért mentem, hogy a színészettől megpihenjek. Nagyon jól megtanultam az angol nyelvet, de azóta eltelt néhány év, s mivel nem nagyon beszéltem, sokat felej­tettem. Egyébként jól éreztem ma­gam New Yorkban, pedig az első órán a soccer hallatán azt hittem, hogy az zoknit jelent. A végére az egyik leggyengébb diákból a leg­jobb lettem, kimondottan élvez­tem a tanulást. A városban senkit sem ismertem, az interneten intéz­tem mindent, még a taxit is, ame­lyik várt a repülőtéren. Miután megérkeztem, három napig alud­tam, aztán kezdődött a kurzus, és mindjárt az első napon az egyik te­remből kifutott egy privigyei srác azt kiabálva, hogy »nem hiszem el, itt a Kostelný«, aztán sok minden­ben segített, összehozott az ott élő szlovákokkal, egy órás családdal, akiknél Andy Warhol is vásárolt. Csodálatos dolgokat éltem meg, s úgy gondolom, hogy ez csak New Yorkban történhet meg valakivel. A színházban, tévében látva is az volt az érzésem, nem okoz ön­nek gondot, hogy vásárra vigye a bőrét, bravúrosan tudja megfor­málni a szerep kínálta keraktert. A diákjaimnak is mindig hang­súlyozom, hogy egy jó színész nem ugorhatja át a saját árnyékát, de azonosulni kell az alakkal, a problémával. Ezt nekem meg kell oldanom, nemcsak eljátszanom. Közben elgondolkodhatom azon, milyen jellem az általam megfor­mált alak, és milyen a külseje. Bevallotta, hogy nem minden szerepet kedvel. Ennek ellenére azonosulnia kell azokkal is. Vitathatadan, mert én állok a szín­padon. Enyém a siker, de a szé­gyen is. Tudja, hogy a színpadon egy perc szégyenérzet örökkévaló­ságnak tűnik? Megélt már ilyet? Természetesen! Ezt nemcsak önmaga érezte így? Nem tudom megítélni. Ezt a szín­házba sokat járó néző tudja, s bár a kritikának léteznek objektív krité­riumai, mégis szubjektív, az egyén megítélésén alapszik, de azért lehet tudni, mi a jó és mi a rossz. Elképzelheteden, hogy egy szí­nész ne legyen extrovertált. Ön azt állítja magáról, hogy „egy szégyenlős extrovertált fickó”. Újabb ellentmondás? Lehet. Tény, hogy sokáig tart, míg nekibátorodom, de ha igen, aztán néha túlzásba viszem a dolgot. Már gyerekként is ez volt a jellem­ző, ha beindultam, nem tudtak megállítani. Mintha két világ lakozna önben. Egyik a sajátja, amelyik inkább zárt, titokzatos, a másik, ame­lyik a színpadon játszódik, tar­ka-barka. Ez benne a lényeg, s erre főleg Martin Huba, az egykori tanárom tanított, mert ez nem épp magá­tól értetődő. Ebben a szakmában minden arról szól, hogy ma épp mi tetszik, általános útmutatás nem létezik. Neki viszont volt. Nem tudom, hogy az osztálytársaim is így élték-e meg, de én mindent megértettem, amit mondott. O az elméletét az együttérzésre alapoz­za. Nem a negatív értelemben ven sajnálatra, hanem az empátiára. A tanár úr rendezőként is ezt teszi. Soha nem gondolt arra, hogy rendezzen? Eddig nem volt rá időm. Az egye­temen a diákjaim mellett akarva- akaradan is rákényszerülök, de egyelőre nem az előadást rendezem, hanem szöveget tanulok velük Annak idején rengeteget szere­pelt tévésorozatokban: Rendelő a Rózsakertben, Profik, Forr a bor, idén a Szünidő... Előfordult, hogy hármat is forgat­tam egyszerre. A Szünidő második szériáját most kezdjük. Ennél a sorozatnál kellemes volt a stáb, az egész munka, mégis van egy kis hi­ányérzetem: lehetne szellemesebb, kreatívabb. A gyerekeket viszont nagyon jól válogatták ki, bűbájo­sak. Filmet most nem forgatok, kettőre is felkértek, de mindket­tőt le kellett mondanom a színház miatt. Sokan ezért lesznek sza­badúszók, én viszont nem tudok lemondani a színházról. Ereznem kell, hogy tartozom valahová. Urbán Klára Nem tudok lemondani a színházról Éreznem kell, hogy tartozom valahová. „Mindennek a végére akarok járni, tudnom kell, mi hogyan, milyen rendszer alapján működik" (Fotó: JOJ) Ľuboš Kostelný két világa

Next

/
Oldalképek
Tartalom