Új Szó, 2017. május (70. évfolyam, 100-124. szám)
2017-05-20 / 115. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. MÁJUS 20. 21 TARCA A SZALONBAN Pénzes Tímea: A bőség zavara, avagy óvodai hercehurca Az élet minden területére beszűrődik a bőség zavara, jut eszembe a napokban a cseh szociológus, Jan Keller egyik kedvenc szókapcsolata, aki szórakoztatóan mesél és ír erről a mérheteden bőségről, ami körbevesz bennünket. Nap mint nap döntéseket kell hoznunk, fontos és kevésbé fontos, rövid távú és hosszú távú döntéseket, ám egy kevésbé fontosnak vagy rövid távúnak tűnő döntésről is kiderülhet később, hogy az egész életünkre hatással van. Azt már megszoktam, hogy tömérdek mosópor vagy fogkrém közül választhatunk a hiperszupermarketekben, sőt a legkisebb boltokban is, de a napokban az óvoda felől kell döntenünk, ami valamivel nagyobb kaliberű döntésnek tűnik. Az óvoda gyermekeim számára szó szerint a rendszerrel való ismerkedésüket jelend. Nem mintha itthon nem lenne rendszer, mert egyfajta rendszerünk - nekik köszönhetően - kialakult, amibe nekem csekély a beleszólásom (szerencsés módon szinte óramű pontossággal, mindig ugyanakkor és egyszerre alszanak el és éheznek meg), most azonban egy külsőleg meghatározott rendszerrel ismerkedhetnek meg, ami nem feltédenül esik egybe az általuk kialakítottál. Kevesebb helyet kap az egyéni akarat és többet az alkalmazkodás. Nyakunkba vettük hát kerületünk óvodáit, ahol az egyikbe kötelezően fel kell venniük a porontyaimat, de a többiben is akadnak szabad helyek „külsősöknek”. A nyílt napok lehetőséget kínálnak egy kis kóstolgatásra, így nap mint nap más-más óvodában és más-más gyerekekkel játszunk, hogy felmérjük, melyik óvoda felelne meg a legjobban... Az én igényemnek? Vagy gyerekeim igényeinek? Közös nevezőre hozhatók az igényeink? Az óvodákban figyelemmel követem gyerekeim viselkedését, feloldódnak-e vagy sem, de rá kell jönnöm, hogy mindenütt jól érzik magukat, a „nagyok” azonnal bevonják őket a játékba, örülnek új játszópajtásaiknak. Szóval ez alapján nem jutunk dűlőre, pedig már abban bíztam, hogy átruházhatom rájuk a döntést, átháríthatom rájuk a felelősséget, döntsenek ők maguk a saját sorsuk felől - gyermeki intuíciójuk alapján. Ha már a nevüket nem választhatták meg, legalább az ovitémába lehessen beleszólásuk. A mai óvodák ugyanis felkínálják, hogy a döntésnek a gyerek is legyen részese, sőt aktív résztvevője, ő választhat óvodát, csoportot és óvónénit. De az én gyermekeim leginkább játékot választanak. Ezért más taktikához kell folyamodnom: átböngészem az óvodai ismertetőket, hátha az óvoda arculata, hitvallása több támponttal szolgál. Fel kell mérnem alaposan a terepet, nehogy úgy járjunk, mint az egyik ismerősünk, aki szerint még egy kétszáz kilós malacot is könnyebb levágni, mint a lányát felöltöztetni és elcibálni oviba. Nyilván nem szeretném, ha disznóölést - tulajdonképpen dupla disznóölést — idéző küzdelemmel kezdődne minden egyes reggelünk. Ovijárásaink során rá kellett jönnöm arra, amit valójában már tudtam: minden ovi más, és mégis mind egyforma. Mindenhol játszanak, rajzolnak, gyurmáznak, verseket és mondókákat tanulnak, futkosnak, tornáznak, csúszdáz- nak, homokoznak, alvás előtt mesét hallgatnak. Egyiknek azonban kisebb, másiknak nagyobb az udvara, vagy egyáltalán nincs udvara és a közeli játszótérre hordják ki az ovisokat. Az egyik ovi felszereltsége jobb, mint a másiké, az egyikben használtabbak a játékok, mint a másikban. Na de ami talán lényegesebb, felRónai Péter: Az ismeretlen festő emlékműterve 2010 fogásban is különböznek, mindegyiknek más az elképzelése a gyereknevelésről: az egyikben mindent szabad, a másikban korlátokat szabnak. Ezen kívül mindegyikben más programokat és foglalkozásokat kínálnak, és más elfoglaltságokra helyezik a hangsúlyt. Egyikben a kömyezettudatosság, a szelektív hulladékgyűjtés és a veteményeskert pátyolgatása a cél, a sok mozgás és a matematikai ismeretek bővítése, a másikban a kézműveskészségek fejlesztése, a harmadikban a gyerek köteden fejlődése. Az egyik oviban bábszínházba, cirkuszba és a reptérre hordják a gyerekeket, a másikban állatkertbe és múzeumokba, vagy a Balatonnál nyaralhatnak kedvezményes áron. Az egyikben életkor szerint alakították ki a csoportokat, a másikban vegyesen játszanak kicsik és nagyok, és jót-rosszat elleshetnek egymástól. Van, ahol legfeljebb húsz fő lehet, és van, ahol huszonöt. Az egyik oviban bármit magával hozhat otthonról a gyerek, még anyuka hálóingjét is, ha megnyugvást jelent számára. Valahol engedélyezik a cumit, máshol viszont nem, mert fokozatosan azok is visszaszoktak rá, akik végre leszoktak, vagy rászoktak, aki sosem cumiztak. Van, ahova fél kilencig be kell érni, hogy játszhassanak egy jót a csoportos foglalkozások előtt, nehogy elvonja figyelmüket a játék, a másik helyre délben is érkezhetnek, ha szeret heverészni a gyerek és a szülők is megtehetik. Egyikben hittanra, néptáncra, angoltanulásra, zenés foglalkozásra és úszásra is lehetőség van, a másikban nincsenek foglalkozások, egész nap kötedenül játszanak, mert a játék mindennél fontosabb, és jobb, mintha kötelező foglalkozásokkal terhelnék a gyereket. Máshol úgy gondolják, hogy a csöppségek elméje igencsak fogékony, ilyenkor kell elkezdeni ismerkedni a nyelvvel, zenével és minden egyébbel. Egyikben lehetőség van anyás és fokozatos beszoktatásra, a másikban a harmadik napon már kötelező az ottalvás, tehát nem ücsöröghet az anyuka hetekig a folyosón egy pádon, hogy bármikor kifuthasson hozzá a csemetéje, hanem hipp-hopp bedobják a mélyvízbe. Miközben az egyik óvónő a tornaterem fontosságára hívja fel a figyelmet, visszakalandozom a gyerekkoromba. A tornateremre egyébként minden oviban kiemelt hangsúlyt fektetnek. Pedig érdekelt is engem egykoron, van-e tornatermünk, modern-e vagy sem, vannak-e benne fejlesztő játékok, és ha igen, milyenek, ha jókat futkoshattunk és bújócskázhattunk és fogócskázhat- tunk a szabadban vagy egy nagyobb teremben? Az én szüleim nem jártak nyílt napokra és nem választhattak számos ovi közül. Mennyivel könnyebb volt a dolguk, gondolom, mégis mennyivel nehezebb. A szoci időkében nem hánykolódtunk a lehetőségek végtelen tengerén. Legfeljebb ábrándozhattunk. A faluban, ahol tízéves koromig éltem, csak egy ovi volt, tőlünk ötven méterre. A szüleim valószínűleg nem filozofálták túl a kérdést, hogy milyen oviba vigyenek bennünket. A szomszéd faluba vagy városba hordani elég nonszensz megoldás lett volna. Ovinknak tavasszal zöldbe borult az udvara, és a Vág felől érkező friss szellőknek köszönhetően mindig harapnivaló volt a levegője. A folyóparti ártérben falevelet szedtünk, a gallyakból bunkert építettünk, rohangáltunk, dalolgattunk és vígan gurultunk le a töltésről. Nem tudom, milyen foglalkozásokat és programokat kínált az ovim, nem is volt lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy volt gyerekkorom. Es szeretnék az enyémhez hasonló gyerekkort biztosítani a gyerekeim- , nek is, csak éppen egy nagyváros kellős közepén. Ahol bármelyik óvodát választom is, olyan ártadan óvodát, mint az én kis gyermekkori óvodám, nem találok Lehet bármilyen hitvallása és bármennyire felszerelt, kínálhat bármilyen gazdag programot és foglalkozást. Mit olvas? hogy bizonyos helyzetekben a társadalom a kommunista rendszerben, a klerikális Franco- rezsimben ugyanúgy elvárta a cenzúrát, szinte kiáltott azért, hogy legyen cenzúra és ennek a különböző fokozatai. Hogy a színházban ezt hogyan oldották meg, hogyan loptak be gondolatokat az előadásokba, az öncenzúra hogyan működött, milyen repertoárbeli problémákat vetett fel, mit lehetett színpadra vinni, mit nem, melyek voltak azok a technikák, Hégli Dusán Színház és diktatúra a 20. században, szerkesztette Lengyel György Corvina Kiadó, 2011 Az Ifjú Szivek művészeti vezetője Három könyvet olvasok egyszerre, közülük a Színház és diktatúra a 20. században címűt emelném ki, amelynek a témáját pontosan fedi a címe. Érdekel a téma, mert én is színházcsináló ember vagyok, meg azért is, mert nem kimondottan csak a színházról és a diktatúra viszonyáról szól, hanem általában a diktatúráról. Különböző emberek írtak különböző rezsimekről egy-egy fejezetet. Arról, hogyan működött a párizsi színházi világ a német megszállás alatt, hogyan szóltak bele a repertoárba, mit játszhattak és mit nem. Érdekes volt, hogy az ötvenes évek Amerikájában hogyan szóltak bele a művészetbe, amikor mindenütt kommunistákat kerestek. És hát a szovjet rezsim, a kelet-közép- európai államok, Csehszlovákia, Románia, Lengyelország, a Franco-rezsim idejében Spanyolország. Megdöbbentő, amelyekkel kikerülték a cenzúrát, a szocializmusban miként lehetett átvinni rendszerellenes gondolatokat, hogy átcsússzanak a szűrőn. A cenzúra legdurvább foka azonban az öncenzúra. Amikor már nem kell leszólni, amikor már mindenki magától tudja, mit nem lehet, mert az egzisztenciájával, a karrierjével vagy akár a színház bezárásával játszik. És ennek eléréséhez nem kellett fegyver. SAROKPONT Fertályok találta ki a fehér lovon érkező herceget? És főleg ki rakta alá a lovat? Akárki is a tettes, szaunában még sose járt. Élénkebb fantáziával megáldott férfiolvasóim kedvéért mondom (vajon melyik nem az?), hogy ne a Playboy széttárt pumáiból merítsenek inspirációt a vizualizációhoz - női napokon főként az élet viharaiban megtépázott vászoncselédek szaunáznak. És azt is jó előre közlöm, hogy semminemű információt nem vagyok hajlandó kiszivárogtatni alkalmi társaságom külcsínét illetően, csupán a belbecsre szorítkozom. Egy női szauna diszkrét, akár egy angol férfiklub. Persze, ha jobban körülnézek, van is miért diszkrémek lennünk. Illetve csak lenne. Külső szemlélő híján könnyebb szembenézni a meztelen igazsággal. És pont ez a szauna varázsa: néhány perces ücsörgés után a közel 100 fokban elolvadnak a belső és külső világok közti határok, és közösségileg is megélhető az, amit az egyén a realitás poklának érez. Közben persze megy a tereiére: habtortarecept, visszérpanaszok, párkapcsolati drámák és egyéb csacskaságok. De viszont. Az említett női belbecs egyik lényegi vonása, hogy sose pletykálja ki a szeretett férfi külcsínét. Valójában azét se, akit már nem szeret. Hogy miért? Egyszerűen rossz fényt vetne rá: tiszta udvar, rendes ház. Nem hiába dobáljuk mi annyit azt a gyűrűt a tenger fenekére! Strapás dolog a próbatételek köreit kitalálni, no de minket terhel a felelősség a genetikai szaporítóanyag kiválasztásáért. Hova degenerálódna világunk, ha a csak szemünknek hinnénk? Olykor azért előfordul, hogy egyes klubtagok, megsértve az íratlan szabályt, licitálásba fognak. Ilyenkor egy asszonyként hallgat el a szauna. Pihen a habverő, és a visszér se tágul mindaddig tovább, amíg a sarokban sutyorgó két pírszinges-tetkós - hát, izé, popsinak már nem nevezhető - ülep tulajdonosai észbe nem kapnak, hogy önmagukat blamálják. Elbal- tázták, pancserek! Nemileg polarizált világunk női fertályán a vágyak ösvénye előbb- utóbb rákanyarodik a realitás talajára. Itt pedig könnyűszerrel felismerhető egy herceg akkor is, ha drótszamáron érkezik. Rangját kopaszon, pocakot eresztve sem veszti el, sőt, a korona is csak akkor inog meg a fején, ha kocsmából hazafelé jövet elhagyja a kivehetős fogsorát. Mi történik a her- vadásnak indult Csipkerózsikákkal? A szirmok hullásával egyre lejjebb adják az igényeiket? Hát, ha a valóság lejjebb kerül a hierarchiában, akkor igen. Régi szaunás vagyok, jó kis bestsellert tudnék írni kezdő hercegeknek a szeméremtestek retusálását érintő divathullámokról, s egyéb szemfényvesztő trükkökrök De talán jobban teszem, ha kipletykálom: ideát sokkal nagyobb az igény a szembenézésre, mint gondolnák. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szaion@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
