Új Szó, 2017. április (70. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-29 / 99. szám, szombat
20 SZALON ■ 2017. ÁPRILIS 29. www.ujszo.com TARCA A SZALONBAN Győrffy Ákos: A hősök A nagyobbik fiam imád focizni. Már két-három évesen is állandóan a labdával játszón, aztán az évek múlásával egyre csak nőtt a fociszenvedélye. Egyre csak nőtt és folyamatosan nő, néha már- már ijesztő méreteket öltve. Mert az egy dolog, hogy ha focipályát lát valahol, akkor nem nyugszik addig, amíg oda nem mesterkedi magát valahogy, de az mégis csak rendhagyóbb talán, hogy már a kutyasétáltatásra vagy egy délutáni, erdei sétára is kizárólag labdával hajlandó eljönni. Én is szerettem focizni gyerekkoromban, de arra nem emlékszem, hogy folyamatosan labdával a hónom alatt jártam-keltem volna a világban. Persze más világ volt az, a nyolcvanas évek közepe táján, a Kádárkorszak végvonaglásai közepette. Először is nem voltak olyan tévé- csatornák, amelyek éjjel-nappal meccseket sugároztak. Nem lehetett focis kártyát kapni az élelmiszerboltokban, nem beszélve a mezekről, a bögrékről és a törölközőkről. Minden évben kaptam egy pár stoplis cipőt a szüleimtől, egyféle volt, nem nagyon lehetett válogatni, ezt az egy pár stoplist aztán egy év alatt szét is rúgtam. Plusz egy bőrfocit még húsvétkor, abból is egyféle volt, de a célnak tökéletesen megfelelt. Meg kell mondjam, rettenetesen idegesít ez az őrület, ami a futballra épült az utóbbi évtizedekben. A sportág külön iparággá fejlődött, a játé30 kosok autót, alsógatyát, tusfürdőt reklámoznak és egy hét alatt annyi pénzt keresnek, amennyit a mi tájainkon élő ember egész életében nem lát. Ezek az általában agyontetovált, nem igazán értelmes arcú futballisták ezer és ezer gyerek példaképeivé váltak. Fiamnak köszönhetően jó néhányat ismerek közülük én is, és akárhogy nézem, elvétve találok közöttük olyat, aki szimpatikus lenne. A többség öntelt, ostoba macsónak tűnik, aki kétségtelenül jól tud focizni, de a focizáson kívül a világon semmihez nem ért. Most persze csak a külföldiekről beszélek, mert a magyar focista más. Az ostoba macsóság náluk is követelménynek tűnik, csak éppen a kiugró tehetség nincs meg hozzá. Sőt. De nem is a lényeg, hanem az, hogy ezek az óhatadanul példaképpé váló futballisták milyen mértékben vannak tisztában azzal, hogy minden megmozdulásukat gyerekek ezrei követik árgus szemmel. Nyilván nem szeretnék általánosítani, nem is lenne helyes, pusztán arról számolhatok be, amit magam is megfigyelhettem. A szomszéd telken van egy hétvégi ház, ami mm(Fotó: TASR/AP) az év nagy részében üresen áll, de tavasszal és nyáron egy-egy hétvégére kijár a tulajdonos házaspár. Ennek a házaspárnak az egyik fia történetesen az egyik magyar első osztályú futballcsapat kapusa. Ez az ifjú sportember olykor szervez házibulikat a szomszédba, amely bulikra természetesen meghívja a haverjait is, akik közül jó né- hányan szintén ugyanannak a csapatnak a játékosai. Amikor a fiam először meglátta őket, alig hitt a szemének. Rohant hozzám és sorolta a nevüket, és hogy képzeljem el, ezek a játékosok mind itt vannak a szomszédban. Tényleg ott voltak. Alig tudtam visszatartani a gyereket attól, hogy át ne szaladjon hozzájuk labdával a hóna alatt. Közelről akarta csodálni őket. A fiúk hamar belelendültek a bulizásba, a kora esti órákban már üvöltött a legrosszabb lakossági diszkózene, de ami még szebb volt, hogy a zenét is túlüvöltötték a lehető legocsmányabb, folyamatos káromkodásaikkal. Nem vagyok egy prűd, karót nyelt nyárspolgár, de amit műveltek, az mesz- sze alulmúlta a Magyarországon egyébként népszokássá vált, végtelenül primitív bulizási szokásokat is. A legszomorúbb ebben az egészben mégis csak az volt, ahogy a fiam kezdeti lelkesültsé- ge rövid idő alatt semmivé lett, és átadta a helyét valami zavarodottságnak, amelybe egy idő után már némi félelem is vegyült. Mert ő is hallotta, mi folyik a szomszédban, nem lehetett nem hallani. A labdát begurította a szék alá, és ment lefeküdni, bár aludni nem nagyon lehetett a permanens üvöltéstől. Nem szólt semmit, de láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. A hősök - mert a számára ezek a fiúk eddig szinte héroszi státusban voltak - megmutatták, milyenek is valójában. Csalódott bennük és kicsit tartott is tőlük. A focis kártyák megelevenedtek, az addig őket istenítő gyerek szoron- gani kezdett. Az apja pedig, miután hasztalan próbált szót érteni velük, kihívta rendőrséget. SAROKPONT Nyomdokaimban Mit olvas? Michal Hvorecký író Mindenkinek melegen ajánlom Ralf Rothmann Tavasszal meghalni című regényét, melynek '' fordítási jogait már 20 országba adták el, s a siker megérdemelt. A szerző hazájában már elérte a kultusz-státust, noha szigorúan távol tartja magát az ottani élénk irodalmi szcénától. Rothmann évekig hétköznapi hivatásokban dolgozott, volt szakács, sofőr, nyomdász, beteg-gondozó. Meg- győződésem, hogy éppen ez az emberközelség ihlette a rendkívül hiteles és autentikus irodalmi szereplőit. A szerző beismeri, hogy frusztrálta és demotiválta a környezet, amelyben élt és dolgozott, ezért „ki kellett írnia” magából. Műveiben megmutatkozott a német gazdasági csoda- árnyoldala. Új regénye váratlanul történelmi ihletésű, a háború utolsó hónapjaiban, 1945 telén és tavaszán játszódik. A két 17 éves főszereplőnek egyszer csak be kell rukkolnia az SS-be. A két fiú, aki addig csak elbeszélésből ismerte a háborút, szinte felkészülés nélkül a fronton találja magát, ahol az utolsó emberig folyik a harc. A regény Pozsonytól nem messze, Győrnél és a Budapest és Bécs közötti védelmi zónában játszódik, ahol a visszavonuló németek hiába próbálják megállítani a győztes szovjet hadsereget. Bár a könyv rendkívül sötét és aggasztó eseményeket ír le, a szerző stílusa szokadanul lírai. Rég nem olvastam ilyen költői és autentikus háborúellenes regényt. Kis felületen sikerült a szerzőnek felvázolnia a náci birodalom végét, de azt is, milyen nehéz lesz mindezek után felépíteni egy szabad és demokratikus országot. Az apokalipszis képei a remény sugaraival váltakoznak. A főszereplő türelmedenül várja a háború végét, az olvasó pedig abban reménykedik, hogy a felejthetetlen könyv még nem ér véget. R ám tört egy múló szeszély. Tokió. Mi lenne, ha Tokióba repülnék, ahelyett, hogy itthon kuksolok? Hogy kuksolnék, az azért túlzás. Bár ha az ember ideje nagy részében ugyanazt csinálja, legalább a pozitúrákat váltogassa a laptopja előtt, mellett, alatt, -nál, -val stb. Szóval, az az igény, hogy szárnyakat adjak vágyaimnak, az adott munkafázisban teljesen jogosnak tűnt. És mivel az internet nonstop tárva-nyitva tartja kapuját a széles nagyvilág előtt, csak egy kattintás volt megtudni, mennyibe fáj egy repjegy. Sokba. Különben sem vagyok képes 12 órán át a felhőket bámulni, nagy valószínűséggel még a Kárpát-medence fölött bekapcsolnám a netbookot. Egyébként se gondoltam komolyan, csak belefutottam egy cikkbe, ami arról szólt, hogy ha Japánban valaki összeesik az utcán, tök idegenek gondjaikba veszik megetetik, megitatják, hazaviszik, adoptálják és ráíratják a vagyonukat. Vonzó ajánlatnak tűnt, instant megoldást kínált minden bajomra. Egyszerűbb volt a bécsi reptér oldalára kattintani, mint lemenni a boltba kifliért. Azóta persze szánom-bánom. Valamennyi kapcsolattartásra fenntartott eszközömön dúl a japán gerillamarketing: egyek sushit, tanuljak japánul, vegyek Toyotát. Kéretlen postai küldeményeimben egy büdös szó sem esik szamaritánus cselekedetről, pátyolgatásról, mesés örökségről. Egyre csak piszkálnak, hogy mit egyek, vegyek, mit dobjak el és vegyek helyette újat. Harakiribe hajszolnak a szorgalmukkal, így jár az, aki félrelép a cybertérben. Digitális lábnyomom kíméledenül kísért. Ha a Kis-Kárpátokban túrázom, bakancsom nyomát elmossa az eső, ha pedig utána végigtipegem a konyhát, sáros lépteimet felmossa egy mop. Nincs utólagos vegzálás, hogy igyák inkább bazini kékfrankost, sem pedig életfogytig tartó szemrehányás — legközelebb én fogom a felmosó nyelét, és kvittek vagyunk. És nemcsak a múltam pesiet örökké a nyomomban, a jövő- met is magam előtt taposom. Pár hónapja egy lábgomba elleni készítmény használati utasítását fordítottam, amihez ki kellett gugliznom egy összetevőt. Talán mondanom sem kell, hogy azóta a termék reklámjával ébredek és kelek. Memento lábgomba. Mégis otthon felejtettem uszodába menet a papucsot. Nem részletezem. Ma megvettem a szert. A fordítással elégedett vagyok, semmi elütés. De ez a beteljesült előkép megijesztett. Szinte már látom a sötét jövőt, ahogy a Toyotámban, Tokióban két pofára eszem a sushit. Vajon hány munkaóra ez még nekem? Hizsnyai Tóth Ildikó
