Új Szó, 2017. április (70. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-15 / 88. szám, szombat
Í2Ö SZALON 2017. ÁPRILIS 15. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Babiczky Tibor: Midlife crisis mondják, az életnek tétje van. Azt mondják, az életnek mindig, minden pillanatban tétje van. Ez nem igaz. Az életnek negyven körül lesz tétje. Vagy húsz körül. Vagy soha. Erre, ahogyan szinte semmire, nincsen recept. Mondjunk negyvenet. Szép kerek szám. És csak ritkán megduplázható. Ha sikerül, legtöbbször annak sincs értelme. Szóval, negyven. Előtte csak haladsz, nyersz, aztán veszítesz, fölkelsz, mész tovább, és újra nyersz. És újra veszítesz, és újra fölkelsz, és újra nyersz. És veszítesz megint. Aztán észrevehetedenül jön az átmenet, mikor veszítesz ugyan, és fölkelsz, de már ezt a fölkelést veszed úgy, mintha nyertél volna. Végül egyszer csak rájössz, sosem akkor, amikor a földön heversz, leterítve, hanem jóval később, amikor már talpon vagy, hogy nincs több esély. Nem arról van szó, hogy berozsdásodtál vagy megöregedtél volna; talán csak jobban érzed a föld vonzását, talán csak jó feküdni, üres tekintettel a felhők felé, akarat és vágyak nélkül, talán csak elveszítetted a fonalat, hogyan is kezd- ted, miért indultál, merre tartasz. Mindegy. A lényeg, hogy van egy pillanat, amikor rádöbbensz, hogy ha legközelebb a földre kerülsz, nem fogsz tudni többé fölkelni. És ekkor, ebben az egyszerre szétfolyó és éles pillanatban lesz tétje az életednek. Mert onnantól - mostantól - kezdened kell vele valamit. Az elkerülhetedent elkerülni nem lehet. Az elkerülhetedent magad ellen hívni ideje korán ostobaság. .Akkor mi legyen?” - kérdezed. Ennek a szembesülésnek az elodázására találták ki a vallást. De ne legyenek illúzióid, az sem ment meg semmitől. És ne legyenek illúzióid, az ateizmus is vallás. Akkor most mi legyen? Hát, ez az. Hogyan is van A kis hercegben? „Szelíden dőlt el, ahogyan a fák.” És a vallás is szerelem, csak annak valamiféle csökött, gyáva torzképe, amely megkísérli kiküszöbölni az elkerülhetetlent. Aki ezt írta, jó eséllyel sosem látott fát kidőlni. Nem hallotta a recsegést, a csikorgást, a sikolyokat, a morajt. Nem látta, hogy a maga- tehetedenül dőlő test hogyan ránt magával más, egészséges fákat, hogyan pusztít el maga körül, dőlésirányban, mindent. Az életed tétje nem kívüled van, az életed tétje nem egy nő, egy akadémiai tagság vagy a gondoskodó utódok. Az életed tétje az egyensúlyod. És a belátás, hogy amikor kibillensz, majd dőlni kezdesz, akkor olyan terület felé fordulj, ahol nem lapítasz szét senkit és semmit. Hogy a halálod észrevéden legyen. Pedig mindannyian a figyelemre vágyunk, még a halálunkban is. Ki ne képzelgett volna kamaszként a saját temetéséről, amelyen ezrek vonulnak bűntudattal a koporsó mögött; bűntudattal, hogy elmulasztottak valamit. Később már - valódi halandóként - legszívesebben kivonulnál minden emberi kapcsolatodból, nehogy sérülést okozz. És itt jön a képbe a vallás. Mert Isten vagy szeret, vagy gyűlöl. De ez úgyszólván mindegy. Hiszen nincs eszköze, hogy ezt kimutassa. Vagy nekünk nincs értelmünk felfogni. Mert Isten vagy létezik, vagy nem létezik. De ez is úgyszólván mindegy. A lényeg a bizonyosság, akármelyik irányban. Semmi bonyodalom. Ha van, akkor szerethető (tét nélkül), ha nincs akkor gyűlölhető, vagy éppen szerethető a hiánya (tét nélkül). Az ember viszont csupa átmenet, csupa árnyalat. Mondj bármi bizonyosat, csak egyeden bizonyosságot, arról az emberről, akit a világon a legjobban szeretsz, és akit ismerni vélsz. Határozz meg egy ilyen egyszerű viszonyt - szeretet« vagy gyűlöletet - bárkivel kapcsolatban. Egyedül a szerelem képes így egyértelműsíteni a világot. És a vallás is szerelem, csak annak valamiféle csökön, gyáva torzképe, amely megkísérli kiküszöbölni az elkerülhetedent. A veszteséget. A bizonytalanságot. A változást. Az aszimmetriát. Mindazt, amit egy másik ember jelenléte előhívhat az életünkből. Mit olvas? SAROKPONT Molnár Miriam New Yorkban élő publicista Önkritikával kezdem: amikor először hallottam Chimamanda Ngozi Adichie Americanah című könyvéről, úgy gondoltam, nem nekem való. Az utóbbi években csak ritkán fordul már elő, hogy egy regény olyan irodalmi élményt nyújt, hogy ne érezném elpocsékoltnak a rá szánt értékes időt. Kivételek persze vannak. Ann Patchen vagy Elizabeth Gilbert legutóbbi regényeit örömmel olvastam, és ajánlottam másoknak is. Az Americanah megjelenése utáni pozitív kritikák ellenére, évekkel később, idén döntöttem úgy, hogy itt az ideje közelebbről is szemügyre venni ezt a szöveget, egyrészt mert bekerült polgármesteri hivatalunk egy olvasásra buzdító kampánya öt könyve közé, és mert Chimamanda Ngozi Adichie fel-fel bukkant rádióműsorokban vicces és provokálóan igazmondó stílusával. Egy márciusi csütörtök este kézbe vettem, és amíg be nem fejeztem, csak akkor tettem le, ha tényleg nem volt más választásom. A könyv érzelmi-szerelmi vonala kicsit csiszoladan. Nem egészen hiteles számomra, hogy hősünk, egy fiatal hölgy, aki Nigériából indul el az USA-ba, hosszú megpróbáltatások árán megszerzett státuszát, jól fizető munkáját, szerető barátját, saját lakását stb. egyszer csak - különösebb ok nélkül - elcserélné, egy bizonytalan nigériai magányos életre. De nem ez a könyv lényege. Mint ahogy néha a fokhagyma miatt esszük a lángost, ez a regény a humora, sajátos kétnyelvűsége, briliáns megfigyelései miatt lett közkedvelt. Sokat tanultam belőle, sokat nevettem rajta, és sokat gondolkodtam általa. Ennél jobb időtöltés nem is kell. Verve jó erekkoromban felfoghatatlan rejtély volt a húsvéthétfő. Mintha ezen a napon mindenki megbolondult volna, még a felnőttek is. Sőt, leginkább ők. Egy csomó kérdésem lett volna, amit senki se tudott megválaszolni. Miért a nyuszi hozza a tojást? Miért hímes? A kakas tojja? Miért kell az egész napot ünneplőbe öltözve szobafogságban töltenem? És a legfontosabb: miért kell egyáltalán azokat a debil srácokat beengedni? Az iskolaudvaron, játszótéren nem volt nagy vaszizdasz a nemek közötti kényes egyensúlyt megtartani: a copfhúzogatásért csattant a vonalzó, gáncsolásért gáncs volt a fizetség. Csakhogy minden évben eljött a húsvéti locsolkodás ideje, amit nálunk suprálásnak hívnak. A supra, szerencsés esetben, egy vesszőből font fenyítőeszköz, amit a kortárs népművészek műanyaggal bevont vékonyka drótszálakból fontak. Végül is haladni kell a korral. Rendben, haladjunk, de a lányok miért nem haladhatnak? Ha például Öcsi háromágú, csomóban végződő kivégzőeszközzel korbácsolja percekig a lábszáramat, akkor én miért nem vághatom a fejéhez a hímes tojást? Én őrizzem a hagyományt, ő meg majd legközelebb lézerkarddal suhogtat végig? És mi a következő lépés? A ballisztikus rakéta? Az ilyesmit nem kéne csírájában elfojtani? Talán mondanom sem kell, hogy nem rajtam múlott. Ha a rítust nem őrizte volna szigorú anyai tekintet, akkor én menten elfojtom - ott helyben. Időközben azért mégis lehetőségem nyílt haladni a korral. Négy évtizedet. A néniket már nem így bántalmazzák az Öcsi bácsik. Ahogy az Isten se ver bottal, úgy az emberek is feltalálják magukat ezen a téren. Mert igény, az van, bőven. És nem csak az év egyeden napján. A verbális termékenységi rímsoknak mintha újabban egyre nagyobb keletje lenne a virtuális köztereken. Mivel ez egy olyan terep, ahol anyáink még nem jártak, hagyománya sincs annak, mit kell egy középkorú családanyának csinálnia, ha úgy beszélnek vele, mint egy strichelő utcalánnyal. Ok nélkül. Csak mert aki nem bír a vesz- szejével, annak a virtuális placcon minden nő kurva. Nem szeretném kihívni magam ellen a sorsot, inkább csak felvetem: mi lenne, ha a fizikai térben mondanátok ugyanezt, szájkaratés Troli Öcsik? Gyertek el hozzánk korbácsolni, suprálni - a mi vidékünkön a fehérnép üdegelése egy szép hagyomány. Piros tojás jár érte. De hogy mitől lesz piros a tojásotok, az maradjon az én titkom. Valami kis rejtély a férfinépnek is kell, ha már egyszer hímes az a tojás. Hizsnyai Tóth Ildikó a mellékletet tóerkesíö: Ccajük Katalin. Telefon; 02 $9233449. E-mail: s.:alonéíujs.ro.com, levélcím- Szalon, LazareCská 1.2. 814 64 Bratislava 1.
