Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)

2017-02-11 / 35. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON ■ 2017. FEBRUAR 11. 17 TÁRCA A SZALONBAN Kukorelly Endre Cé cé P asztuh az osztálytár­sam volt, alacsony, puha gyerek. Puhány. Pásztor amúgy, már­mint a neve. Nem­igen barátkozott vele senki. Én se. Az Izabellában laktak, egyszer föl­mentem hozzájuk tévézni. Nem tévézni, hanem focimeccs miatt, a Győr játszott, már nem emlék­szem, kivel. Csak arra emlékszem, hogy kupameccs és Keglovics. A mamája egyszerű, jelentéktelen külsejű, korán öregedő asszony, nyilván réges-rég otthagyta a fér­je. Pásztornak az apja. Meghalt volna az apja? A Pasztuh faterja, mert nem tudom azt mondani, hogy Pásztor, ha eszembe jut a Pásztor. Igaz, nem is jut eszem­be. Most eszembe jutott. Men­tem föl Pasztuhhoz focit nézni, mert hívott, és nem egyszerűen csak hívott, hanem szépen meg­kért rá. Hogy ugye fölmegyek? Nekünk meg nem volt tévénk. A mamája nyitott ajtót, csúnya kis nő, látszott rajta, hogy örül a fia barátjának, és az volnék én. Barát­koznak a fiával! Mégiscsak! Gon­dolom. Valahogy ez van előttem, egy néni, csúf és örül. Pasztuh is örült, jó, legyen Pásztor, szóval csörtet kifelé a szobából élénk szevaszozással a Pásztor, vigyo­rog, fölemeli a karját, satöbbi, majd még mindjárt folytatom, de az azért érdekes, hogy miért jutott eszembe. Miről, és miért most. Nyilván Berlinről, arról az osztálykirándulásról. Mindegy, megnéztük a meccset, Győrből ce pe adták, Győrffi, Povázsai, Palotai, Korsós, és vagy Lokomotív Szófia, vagy Chemie Leipzig, vagy Amsz­terdam, vagy a Benfica Torresszel, Eusebióval és Jose Augustóval. Inkább a Lipcse volt amúgy, mert győztünk, és Pásztor anyukája hozott be két szelet vajas kenye­ret trappista sajttal. Nem nagyon szerettem a trappista sajtot, de ez a trappista jó volt. Jobb fajta. Volt íze. Ugyanolyan hosszú elő­szobájuk volt, mint nálunk. Égett a lámpa, belógott a villanykörte a képernyőbe, amitől csak rosszul lehetett látni a meccset. Meztelen villanykörte, savanyú konyhaszag. Zizegett a televíziójuk, Pásztor folyton állítgatta az antennát, az anyukája folyton ki-be járt, és ag­godalmas arccal jajkisfiamozott. Mert annyit kiabáltunk. Annyira kiabáltok, kisfiam! 6 gól, 6 kia­bálás. Többet nem mentem hoz­zájuk, nem tudom, miért. Azt se tudom, hogy akkor miért ezeknél a Pásztoréknál néztem a Győr- Kémia Lipcse-meccset. Pasztuh nálam is kisebb volt fél fejjel. Még a Szilvásinál is kisebb. Pásztor oroszul pasztuh, és az volt, hogy oroszórán Pasztuhnak kellett volna felelnie, mármint Pásztornak. Pásztor, mondja neki a Kirschnerné, vagy hogy is hívták az orosztanárnőt, föl­áll a Pásztor, tessék, mondja Kirschnerné, olvasd. Hogy olvas­sa föl a leckét. És Pásztor kezdte szép riadtan olvasni a könyvből, hogy cé cé cé pé. Abbahagyta, Kurt Günther: Egy fiú portréja (1928) fölpillantott. Kirschnerné az ab­laknál állt, a keretnek dőlve né­zett kifelé. Csönd. Sokáig tartó. Lassan megfordult, a Pásztor felé, de nem nézett rá. Nem ránézett, csak arrafelé, abba az irányba, és nem is nézett, hanem fordult, in­kább sehova se nézett, félig le volt engedve a szemhéja. Állandóan félig le volt engedve a Kirschnerné szemhéja, mintha félig aludna. Félig nem. Inkább aludt, de azért valahogy mégsem. Szép nő volt a Kirschnerné, ha oldalvást fordult, mindenki a mellét bámulta. És szemből. Oldalról is azt bámul­tuk, meg szemből is, és az, hogy de megbasznám, elég sokszor meg lett állapítva róla, anélkül, hogy hozzávetőleges fogalma lett volna bárkinek közülünk arról, mi az, hogy demegbaszni. És akkor Kirschnerné azt mondta a Pasztuhnak, vagy lehet, hogy nem neki, mindenesetre abba az irány­ba, hogy esz esz esz er. Mondjad, fiacskám, mondta a Kirschnerné. Esz esz esz er, ismételte a Pásztuh. Pásztor. Jól van, kisfiam, akkor ol­vasd. Cé cé cé pé, olvasta a Pásztor. Csöngetnek, kimegyek, és ott áll az ajtóban Pásztor. Nem nőtt meg, de nagyot változott. Széle­sen mosolyog. Baromira nem ér­tem rá a Pásztorra, meg semmire, egyáltalán nem értem rá, és erre a Pásztorra aztán végképp. Nem volt még mobiltelefon. Se sem­mi. Vigyorogva áll az ajtóban, nem kövér, nem kövérkés, hanem olyan szikár valahogy. Bejönne, mondja, hát, apám, gyere, de mindjárt sajnos nekem most el kell mennem, ne haragudj, igazán telefonálhattál volna, mondom. Előtte ha telefonálsz, tudod! El is mentem, jött velem egy darabig, a Körút felé. Fogalmam nincs, hova kellett mindjárt elmennem. Sehova. Semmire nem emlékszem ebből az egészből, csak Pásztorra, vagy Pasztuh, ahogy ül a fotelben, nem kér kávét, cselgáncsozik, me­séli, valamilyen öves, és ejtőernyős lett, katona. Altiszt. Akkortájt szereltem le, két év után, ez meg itt altiszt, bennmaradt. Ilyen kis kövérkés gyerek volt, zsírnudli, most meg dzsúdózik. Első gimná­ziumban kimaradt, nyolc tárgyból megbuktatták, azóta nem hal­lottam róla. Ez komoly, öregem, mondom neki, kérsz egy kávét? Kösz, válaszol, és rázza a fejét. És, na, szóval ugrasz? Ugrok. Utoljára húsz éve láttam a Pász­tort. Nagyjából minden mini­mum húsz évvel ezelőtt volt. Vagy negyven. Húsz és negyven. És tegnap. Jött szemben az Iza­belláról a Szondyba fordulva egy valaki, de kicsoda. Ez meg ki. Ez a Pasztuh, nem lehet, hogy ne, csak össze volt valahogy, nem is tudom, töpörödve. Egy darab töpörtyű. Veled meg mi van? Az volt vele, hogy egyszer nem nyílt ki az ejtőernyője, illetve, mondja nagyon lassan, kinyílt az ernyő, de nem rendesen, összegabalyodott, és a Pásztor kétszáz métert zuhant. Túlélte, összetákolták, ilyesmi, ér­dekes, nem emlékszem pontosan arra, hogy mi is történt vele. Hogy mit mondott, csak arra, ahogy mondja. Lassan és mosolyogva. Mosolygott. Mit olvas? Monika Kompaníková író Nagy kedvvel olvasom éppen Peter Pečonka könyvét, melynek címe Svätý mäsiar zo Šamorína a iné príbehy z čias Malej dunajskej vojny. Amikor az Artforumban még a kiadása előtt beszéltünk a könyvről, nem voltunk túl lelkesek, úgy éreztük, nagyon vékony jégen táncolunk. Képzeljék el Somorját, Szepsit vagy Érsekújvárt háborúban, a nem túl messzi jövőben. ENSZ-csapatok a demar­kációs vonalon valahol Magyarország és Szlovákia között, árvai-kiszucai zászlóalj, Spytihnev cseh század vagy a Fe­kete farkasok cigány gerillacsapat, Duna menti háború. Az így felállított történet talán valószí- nűdennek, mesterkéltnek tűnik, de emlékezzenek csak vissza az éveken át tartó magyar-szlovák viszályokra, a közös történelemre, és emlékezzenek a kilencvenes évek Balkánjára, és rögtön meg­fagy az ereikben a vér. A könyv viszont vicces és szaftos, tele bizarr helyzetekkel és alakokkal, akikkel a családjukban vagy a szomszéd­ban is találkozhatnának. Ami érdekes, hogy mostanáig nem sejtem, ki az a Peter Pečonka, az egyeden dolog, amit az álnév alatt író szerzőről tudok, hogy a tavalyi Poviedka verseny döntőse. SAROKPONT Égéstermék PT K ülönös nyugtalan­ság vett rajtam erőt mostanában. El­kezdtem magamra gyanakodni, nem is akárhogyan és nem is akármi­lyen tekintetben. Hogy miért? Rejtélyes egy ügy. Reggelente, ahelyett, hogy tea­főzéshez látnék, mint rendesen, reszkető kézzel kotorászom elő a születési anyakönyvi kivonato­mat, s szívdobogva nyugtázom: „národnosť maďarská”. Hál’ Isten­nek megmaradtam, pedig majd­nem hat órát aludtam. Hohó!, tör rám a gyanakvás újabb hulláma. Hát a nyelvtudás? Nél­küle egy magánjellegű okirat sem hiteles. Bekapcsolom a rádiót, mondja Pátriám a híreket - és én értem! Már nyúlnék a vízforra­lóért, de Őtanárságom megállít: ez csak hallás utáni szövegértés, alapszint. A B2-esért harcba száll­va próbálom Csenger Feri után formálni a szavakat. Hát, az arti­kulációt még gyakorolnom kell, de végül is nem a szép beszéd a fontosz, hanem az érthetőszég, viszont hadd mehesszek már végre piszilni, tankérem! És ez így megy már jó ideje, smasszerkedek magammal. Mi van velem? Nem magyarkodtam mostanában eleget? Bevallom, magyaroknak nem, mert akkor azzal is henceghetnék, hogy tudok levegőt venni. Persze amikor egy színmagyar házaspártól azt hal­lom, hogy szlovák iskolába íratja a gyerekét, akár egy titkos ügynök, előkapom virtuális kokárdámat, hátha meg tudom állítani őket a jó szándékkal kikövezett úton. Először egyetemistaként keve­redtem ilyen vitába. Előzőleg úgy volt, hogy elvisznek kocsival Kassára, de nem akarták 400 km­eň át hallgatni a dumámat. No proszím. Azóta se tanultam be­lőle. Legutóbb egy fodrásznő állt bosszút a frizurámon. Képtelen vagyok a nyelvembe harapni, ha egy gyereket két-félnyelvűvé akar­nak képezni. Szóval, eddig jól elvolt a nemzeti önazonosságom. Az ám, csakhogy időközben megtudtam, hogy rendkívüli intézkedések keretében (600 000 euró) is lehet őrizni! Egy teljes éven át. Virtuális tevékeny­séggel. Szellemi végtermék nélkül. Hát menten összezavarodtam. De hiszen akkor én elpocsékoltam az életemet! És rajtam kívül több tízezer közösségben gondolkodó honfitársam, akik nem a megma­radás szajkózásával keresik a ke­nyerüket. Nem járna nekünk kárpótlásul legalább egy hűtőmágnes, kedves Főnix PT? Vagy kulcstartó? (Az óriásplakátot csak a frizurám miatt nem említem.) Az egy dolog, hogy az össznemzeti mutyi parazsán tetszenek sütö­getni a pecsenyéjüket, de ha már lebuknak, könyörgöm, miért ége­tik azokat is, akik nem hisznek a mítoszokban, és nem a hamvaiból szeremék újjáéleszteni a közössé­güket? Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom