Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)

2017-02-04 / 29. szám, szombat

www.ujszo.com 12017. február 4

SZOMBATI VENDÉG

I 9

Woody Allent is megnyerte

Jirí Menzel: „Magamtól sosem forgattam volna, minden filmemet felkérésre készítettem, ezt szoktam meg..."

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Filmet is, operát is legutóbb három évvel ezelőtt rendezett. Munkaügyileg azóta inkább csak vergődik. Emlékiratainak második része foglalkoztatja. Vagy éppen két kislánya, akik közül csak az egyiknek vér szerinti apja. Jiŕí Menzel nemrég jött haza Indiából, ahová egy róla készült portráfilm bemutatójára kapott meghívást.

Rövid időn belül ez a második külföldi dokumentum, amely róla készült. Egy svájci rendező alkotásában jó barátja, Szabó István is megszólal, az indiaiban nagy kedvence, Woody Allen is méltatja. Magyar kollégájával évtizedek óta szoros kapcsolatban van, amerikai rendezőtársával előbb Bécsben, majd New Y orkban találkozott.

Kétéves kislánya, Evička nagyon hasonlít magára.

Remélem, később majd az édesanyjára fog hasonlítani. Szeretném, ha szép lány lenne. Amúgy angyali teremtés. Szelid gyermek. Bementünk múltkor egy üzletbe. Azonnal megtetszett neki valami. Kértem őt, tegye vissza a polcra. Szó nélkül visszatette. Nővére, Anna Karolina nem ilyen. Spanyolországban voltunk a nyáron. Még el sem foglaltuk a szállodai szobánkat, de ő már eltűnt a recepció mögötti ajándékboltban. Megmutatta, mire lenne szüksége. Azt hitte, mindent neki raktak ki.

Az ön édesapja milyen kapcsolatban volt a gyerekekkel? Ezt csak azért kérdezem, mert bár szerkesztőként dolgozott, mesekönyvet is írt, amely Gömböc Miska kalandjai címmel magyarul is megjelent. Magának való, zárkózott, vagy épp ellenkezőleg, nyitott, játékos ember volt?

Apám ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyben a férfi, az apa volt a családfő. Anyám a háztartást vezette, és nevelt bennünket, gyerekeket. A nővéremet, az ikertestvéremet és engem. Apám jó apa volt, de nem kényeztetett bennünket. Arra ott volt az édesanyánk. Apám nem igazán tudott mit kezdeni velünk. Néha én is ilyen vagyok. Úgy beszélek a gyerekeimmel, mintha már felnőttek lennének.

S az rossz?

Nem értenek. Felteszek nekik egy kérdést, amelyet úgy fogalmazok meg, hogy: Te valóban úgy gondolod, hogy... Ezzel zavarba lehet hozni a gyereket. Nem tud mit válaszolni. Igen, én is egyenrangú társként kezelem őket, ami nem mindig jó. Apámban egyébként két ember lakozott. Komoly, tekintélyes családfő, szerkesztő úr, Menzel úr, író úr volt az egyik, barátai, közeli ismerősei körében víg kedélyű, szórakoztató ember a másik. Amikor a főiskolán megtudták, hogy Josef Menzel fia vagyok, akit ők csak Pepik Menzelnek hívtak, mindig egy széles mosollyal közölték velem, hogy: „Príma papád van!” És olyannak festették le őt, amilyennek otthon én sosem láttam.

Szűk családi körben másnak mutatkozott?

Tartott anyámtól. Mint én Olinká- tól, a feleségemtől. Apámnak és anyámnak különböző humoruk volt. Anyám is szívesen nevetett, csak nem azon, amin apám.

Olinkának viszont hasonló a humora, mint az öné.

Nálunk ő a családfő, a vezéregyéniség. Vagy a kisebbik lányom, Evička. Sokszor ő dirigál. Egyre többször adja tudtunkra, hogy nincs más dolgunk, mint figyelni, hallgatni őt. A nővére kétévesen még visszahúzódó volt. Ma már egyáltalán nem az. Öntudatos, határozott egyéniség. Azt hiszi, övé a világ.

Rengeteg képet, házi videót készít róluk. A rendezőből fotós és operatőr lett. Egy jó mesefilmhez lenne kedve?

Lenne! De magamtól ez sem jutna eszembe. Én minden filmemet felkérésre forgattam. Ezt szoktam meg. Elsőre a Három mogyoró Hamupipőkének című népszerű cseh mesefilmet is nekem aj ánlották fel. Ez még azokban az években volt, amikor félreállítva vártam, hogy mikor engednek újra dolgozni. A barrandovi stúdióvezetők egyike aztán megkeresett egy ajánlattal. „Amíg nem rendezhetsz felnőtteknek, rendezz gyerekeknek!” És elém tette a Három mogyoró... forgatókönyvét. Amikor aztán kiderült, hogy a film cseh- szlovák-NDK koprodukció lesz, a filmgyár igazgatója visszavonta az engedélyt. Az indok úgy hangzott: „Nincs garancia arra, hogy megfelelő módon képviselné a csehszlovák filmművészetet.” így szállt át a lehetőség Václav Vorlíčekre, és ez lett aztán a legjobb filmje. Egyébként sok mesét olvastam gyerekkoromban, csak korán kezdtem el a regényeket, a felnőtt irodalmat.

Előfordul, hogy a lányai öntől kapják az esti mesét?

Szívesen olvasok nekik, csak soha nem jutok a mese végére. Vagy ők alszanak el, vagy én. A kisebbiket nem is érdeklik a mesék, a nagyobbikat meg csak akkor, ha éppen olyan kedve van. Amíg felolvasok nekik, rádiójátékká változtatom a mesét. Minden figurának más hangot adok. Apám volt nagy mesélő. Rengeteget anekdotázott. Baráti társasága is szívesen hallgatta őt. Egyszer eljött hozzánk Hrabal úr, be akartam mutatni őt a szüleimnek. Miután megismerkedett az édesanyámmal, s apám került volna sorra, Hrabal úr rámutatott, hogy: „Magát én ismerem!” És anyám döbbenetére elkezdte sorolni, mikor, hol, melyik kocsmában találkoztak Prága belvárosában. Ez abban az időben volt, amikor apám Jirí Tmka, a híres rajzfilmrendező stúdiójában dolgozott, és munka után beültek valamelyik vendéglőbe. Anyám persze tudott erről, csak előttünk, gyerekek előtt nem beszélt róla, hogy apám tekintélyén ne essen csorba. De apám is mindent jól átgondolt. Mielőtt hazajött volna a kocsmából, előbb elment a barátjához, egykori náchodi, gimnazista osztálytársához, s csak miután kijózanodott, indult el hazafelé. Illuminált állapotban sosem láttuk őt. Később, amikor már beteg volt, és nehezére esett a járás, megengedte, hogy elkísérjem őt a vendéglőbe, mert szerette a sört, az ottani asztal- társaságot. Ebben sem hasonlítok rá.

Sem a sört, sem a kocsmát nem szeretem.

Három éve nem forgatott, színházban sem dolgozott. Legutóbb Budapesten, a Magyar Állami Operaházban Mozart daljátékát, a Cosi fan tuttét vitte színre.

Most is operát fogok rendezni. Svájcban. Vígoperát. Bohuslav Martinu alkotását, A kés könnyeit. Értelmetlen cím, nem szellemes. A történet is bárgyú, de a zene nagyon szép. És azt csinálhatok belőle, amit akarok. Húsz perc az egész. Baselben, egy múzeumban lesz a bemutató. Az ott kiállított tárgyak alkotják majd a díszletet.

Moszkvában és Szentpéterváron járt nemrég. Ez meglepett. A Szovjetunió, Oroszország sosem vonzotta. Finoman fogalmazva.

Moszkvában legutóbb akkor jártam, amikor Medvegyev volt az elnök. Baráti meghívásra utaztam. Az ottani cseh nagykövet szerette volna, ha meglátogatom. Akkor azt mondtam, ide soha többé nem jövök. Most is csak azzal a feltétellel vállalkoztam az útra, hogy nem kell elhagynom a cseh nagykövetség épületét. Ezért aztán oda hívták meg vacsorára Nyikita Mihalkovot, másnap pedig Oleg Tabakovot, a két nagyszerű orosz színész-rendezőt. Mindkettőjükkel szoros baráti kapcsolatban vagyok. Mivel ők ketten nem beszélnek egymással, külön-külön kellett találkoznom velük. Mihalkov is, Tabakov is nagyon szórakoztató. Mihalkov el is játssza, amit mond, mindig élvezettel hallgatom. Moszkvában egyébként sétálni sem szeretek.

Nem szeretem sem az ottani utcákat, sem a helybélieket. Önteltek. Durvák. Barbárok. Nem tudnak mosolyogni. Úgy jámak-kelnek, mintha őket szolgálná az egész világ. Moszkva arculata nagyon megváltozott az utóbbi években, nyilván más orosz városok kárára. Mindenütt építkeznek. Kialakult egy egészen új réteg, amelyik már tudja, hogyan lehet ebben a gazdagságban gondtalanul élni. Most éppen arról olvasok könyvet, hogy Putyin elnöksége alatt valósággal széthullik Oroszország vagyona. Szentpétervárt sem szerettem meg. Tudom, hogyan lett belőle arannyal bevont díszletváros. Hogy rengeteg muzsikot nyelt el a mocsár, amíg a paloták, a hidak, a házsorok, a sugárutak felépültek. Hogy az emberi életen nekik soha nem múlott. Nincs baj, vagyunk elegen, gondolták. A háborúban is sokan elpusztultak. Rosszul voltak felfegyverkezve. Amerika és a Nyugat mindig figyelt arra, hogy ne legyen sok halottjuk. Az oroszoknak mindegy volt.

Mihalkovhoz régebbi kapcsolat fűzi, mint Tabakovhoz.

Nyikita elvitt az iskolájába, a növendékei körébe. Előadást tartottam. Okos, rokonszenves gyerekek voltak. Nyikita azt is elintézte, hogy bejussak a Kremlbe. Az első emeleten aztán olyan rosszullét fogott el, hirtelen annyira elgyengültem, hogy ott kellett hagynom az egészet. Még a szervezetem is tiltakozott az ottani légkör ellen.

Hol kezdődött kettőjük legendás barátsága?

Sok évvel ezelőtt zsűritagok voltunk Teheránban, még Khomeini ajatollah idején. Azóta sem ettem olyan finom gyümölcsöket és zöldségeket, mint ott, abban az országban, ahol olyan hatalmas a szárazság. Az egyik este elvittek a sivatagba. Nagy élményben volt részem. Pici kis lámpák jelölték az utat a homokdűnék között, az volt az egyetlen kijelölt szakasz a sivatagban. Egy óriási sátor felé vezetett, ahol mozi volt, bár volt, sőt még szálláshely is. Elképesztő látvány volt. Iráni találkozásunk óta Nyikita nagyon meggazdagodott, ezért irigyek rá az oroszok. Szuverén lett. Megváltozott. Már nem az az ember, aki volt. Nem is csinál már olyan remek filmeket, mint régen.

Hát nem tudom... címmel évekkel ezelőtt írt szösszeneteit most az oroszok is kiadták.

Egy moszkvai lány bukkant rá a könyvemre. Cseh nyelvet tanult az egyetemen, kereste, mit fordíthatna le, így döntött az én könyvem mellett.

Emlékiratainak vaskos kötetét, a Szeszélyes éveket a bolgárok jelentették meg. Ebbe nyilván az is közrejátszott, hogy Szófiában többször rendezett már, Őfelsége pincérét pedig egy ottani színész, Ivan Barnev játszotta a 2006-ban készült filmjében.

Felajánlottam az ottani kiadónak, hogy meghúzom a szöveget, s csak azokat a részeket hagyom meg, amelyek Bulgáriában is érdekesek lehetnek. Azt mondták, egy sort se húzzak ki. Van egy filmrendezőkről szóló sorozatuk, abban jelent meg az én könyvem is. Billy Wilder, Hitchcock, Chaplin és Woody Allen után. Felemelő névsor.

S a két portréfilm?

Egyik sem cseh produkció. Ez azért birizgálja a hiúságomat. Mindkét rendező nagyon komolyan vette a feladatát. A svájci még David Lynchet is megkereste, hogy nyilatkozzon rólam. Furcsa érzés. Az indiai dokumentumfilmes nyolc évig utazgatott a világban azért, hogy mindenkit megszólaltasson, akinek a véleményére kíváncsi volt. Elutazott Formánhoz is Connecticutbe, Bán Jánost elvitte Az én kis falum-beli házába, ott faggatta forgatási emlékeiről. Woody Allen azt nyilatkozta neki, hogy a Szigorúan ellenőrzött vonatok nemcsak rá, hanem az egész nemzedékére nagy hatással volt Amerikában. Ezzel engem is meglepett, és nagyon boldoggá tett.

Ön kiről forgatna hasonló portréfilmet?

Nekem ehhez nem lenne energiám. Én lusta vagyok ilyen munkához. Rengeteg anyagot kellene keresni hozzá, amire nem tudnám rászánni magam.

Akkor maradnak a házi videók? Két kislányáról naponta készít újabb és újabb felvételeket.

Az más. Ahhoz csak elő kell kapni a mobilomat.

Aztán lehet büszkélkedni...

...gátlástalanul! Néha azért izgulok, nehogy ellopják a mobilomat. Nagyon sok nyári felvétel van benne, amelyen mezítelenül pancsolnak a lányok. Még rám fognák, hogy pedofil vagyok.

Emlékiratainak a folytatásán dolgozik (RCižena Pohanova felvétele)