Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-21 / 17. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON 2017. JANUAR 21. S TÁRCA A SZALONBAN Alan Feltus: La Nostalgia Del Figlio Csobánka Zsuzsa Emese Értékleltár A mentőautó kerekei lustán forgatták a hólevet, a sofőr ráérősen vette be a kanyart, amikor jelzett a telefon. Az üzenet feladóját évek óta ismerte, de sokéves kihagyással találkoztak csak, ádag ötévenként, olyankor sorsfordító változásokat eszközölve egymás életén. A gyerekkori tartozás leróhatadan- nak tűnt. Önmagán állt bosszút minden alkalommal azért, mert egyszer felgyújtotta a lány haját. A szeme sarkából nyugtázta, hogy megint ő írt. A gyomrában bizsergő izgalom, kicsit erősebben szorított rá a kormányra. Szemben vele a szürke égbolt, az alkonyat a háta mögött hasította ketté a horizontot, rózsaszínes, narancsos élek választották el egymástól a nappalt és az éjszakát. A lobos határsávban egy férfi kuporgott, a visszapillantóból pihent meg az idős férfin a tekintete. Az ölében egy Centrum feliratú nejlonszatyor, a fején koszosfehér kibolyhosodott sapka, a kabátja elnyűtt homokszín, sálat nem talált a fogason, összeszorult a szíve, ahogy meglátta a petyhüdt nyakat az előszobatükörben. A VII. kerületi garzonban erősködtek, hogy hozzon magával mást is, ki tudja, mennyi ideig marad. De mintha nem értette volna. Vladimir Storm Pomáz felé azon gondolkodott, vajon tudatánál van-e, és vajon helyesen jártak-e el, vagy pontos volt a diagnózis, és okkal viszik a pszichiátriára. Zavarodott volt, a szeme üveges. A bő fél óra alatt, amit a társaságában töltöttek, a nappallal együtt emelkedett el a földtől a férfi, szürkéből szurokfeketévé mélyült, mint a leghűségesebb állatok bogártekintete. A szatyor tartalma a bejelentőlap egyeden rubrikájában elfért, két db spirálozott asztali naptár, futotta át a sofőr újra, mielőtt beindította a motort. Rosszallással vegyes értetlenséggel dobta le maga mellé az ülésre. Csöndes úrnak ígérkezett. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és a felszálló fényben maga elé képzelte a két nőt. Az egyik csöndes volt, reggelente kiflit készített neki a kávé mellé. A másik szódanságától merevedni kezdett, éveken át üres gyomorra itta a feketét, csak utána nyúlt a vajért, sóért, hátha csillapodik a test láza. Az idős férfi alig hallhatóan motyogni kezdett, vagy a motor zaja zavarta meg a képet, a hídon haladtak, maga sem tudta eldönteni. Végig a budai oldalon a folyó mellett, az egyik megszokott hűvössége, a murvás part a lába alatt, a másik egy régebbi folyó, örökös deltatorkolat, és a belőle kifiitó tenger, aminek rajongásig szerette a szagát. Arra a kamaszkori belga őszre emlékeztette, amikor Schüller Magdával együtt cserediákként vettek részt egy utazáson. A buszút hosszú volt. Bár jutott mindenkinek két ülés, ő Velinger mellett ült, hogy Schüller Magdát jobban lássa, mert Schüller Magda szerelmes volt a barátjába, és úgy helyezkedett, hogy minden pillanatban láthassa a fiút. A barátságot a szerelem mérte, ki gondolta, hogy Schüller Magda azóta őriz egy képet, amin két alvó férfi látható, Velinger és Storm, az egyik, aki mindent megadott volna érte, és a másik, akiért mindent megadott volna a nő. A mentős közben unottan lapozgatta a naptárakat. Jó lett volna találni benne valami érdekeset, életmentés híján gyakran szórakoztatták egymást kitalált történetekkel, szociotrip minden műszak, pötyögte be a telefonján. Muszáj volt oldani a belső feszültséget, míg az értéklista készült, de most fásultan peregtek a napok és a hónapok a kezében, szinte üres volt mindkét esztendő. Mindkettő ugyanaz az év. Nem maradt semmi, ami ellensúlyozhatta volna a nyers valóságot, így telt el az a hét Belgiumban. Álmodó fiúk a buszon, és egy őket figyelő lány, állandó fénytörés az ablaküvegen. Schüller Magdában az ég hagyott nyomot, a hosz- szú belga sztrádákon érezte meg először, ahogy a felhők süllyedni kezdenek, és kimossák a testét mint homokos partokat szokta a víz. Magda rajongott a fényekért. Velinger is ezért vakíthatta el, pedig árnyékként Storm nehezedett kettejük közé, egy lélekugráshoz szükséges kötél tartópilléreiként. Végre Pomázra értek. A kaput jelző két kőbástya sorompója nyűgösen mordult, a kar, mint valaha Schüller Magda, hittel emelkedett a fák lombja fölé. Storm azt érezte, megoldhatatlan helyzetbe sodorta magát, a két nőből az egyiket választani egy részének a feladását is jelenti, önmagával szemben pedig gyűlölt veszíteni. De egy élethez két naptár is kevés. Már nem volt szomorú, csak fáradt. Belefárad az ember a szerelembe. Felszisszent, ennyire egyszerű az egész. A hosszú évek alatt voltak napok, olykor hetek is, amikor csapzottan riadt fel az ágyon, fejfájással és a szemében égő fájdalommal ébredt, mert újra Magdával álmodott. Magda, amint a tengerbe hatol, és ő ettől bátor lesz, és vetkőzni kezd, alStorm azt érezte, megoldhatatlan helyzetbe sodorta magát, a két nőből az egyiket választani egy részének a feladását is jelenti, önmagával szemben pedig gyűlölt veszíteni sógatyában szalad a jeges vízbe. Ha nincs Magda mosolyában annyi levegő, ő biztosan elsüllyed a sós habok között. így viszont belülről figyelte, ahogy a lány vaskos bokáját nyaldossa a hullám, örömében két karját V alakban maga fölé tartja, és rikoltozni kezd, szevasz, Magda, ide nézz, és hirtelen veti magát a mélybe, az ívben Magdát képzelve maga elé, mintha Magda testében merítkezne meg, Magda ízét érezné a fogai között, az orrában, a szemét csípő só is Magda kikristályosodott hangja lenne. A telefon megint jelzett. Van valami? - szólt hátra a sofőr, de nem jött válasz, mire megismételte a kérdést. A naptárok fölé görnyedve csak a fejével intett. Egyeden hirtelen biccentés, egy félbe hagyott hullám, aminek a vége visszafordult a gubbasztó testbe, önmaga farkába harapó kígyó ez is, futott át Stormon a gondolat, és hogy Velinger, talán Velinger meg sem érdemelte Magdát. Ingerült lett, ugyan. Mi a fenét érdemelhet ki az ember? Szemben a kék alapra festett kórháztérkép, az épület ismerősen hosszúkás vízszintesei. Mégis így volt. Tehát így volt rendben. Az ügyeletes orvosra várni kellett. Storm némán meredt maga elé, kezébe vette a telefont. Irt, törölt. Megint írt, megint törölt. Nem tudom, segítünk-e bárkinek is. Magda arca, ahogy a lift kinyílt, felragyogott a neonban. Szabad? - kérdezte az idős férfit, az tétován átnyújtotta a szatyrot és a naptárakat. Az elsőből a januárt tépkedte ki. A földre hópelyhekként hullottak az apró papírdarabok, ahogy elengedték a spirált. Magda arca, ahogy Storm árnyékként alá húzódik, kiemelve a nő fényét, és a bőr lobosodik, nézi Stormot, és narancsszín az éle, a szeme kék, mint a tenger, hullámzik. Az idős férfi felköhög, a naptárat Storm hirtelen csukja be, érzi csak, hogy valaki felülről fölé nehezedik, egy árnyék zuhog rá fehér köpenyben, mond is neki valamit, látja mozogni a száját, de olyan homályos innen minden él, felszáradnak a test körvonalai, mintha verőfényben állna. Tiszta kék az ég, nincs egyeden felhő sem. Mit olvas? Laco Oravec a Milan Šimecka Alapítvány igazgatója Jelenleg éppen Tony Judt Balsors ül e tájon című könyvét fejezem be. Leginkább úgy tudnám jellemezni a könyvet, mint az elismert történész valamiféle szimbolikus politológiai testamentumát, amelyben nagyon tömören és hangsúlyosan foglalja össze nézeteit és baljóslatait a kudarcot valló világról és a politikai baloldal bénultságáról. Lenyűgözőnek tartom, hogy hat évvel a szerző halála után szavai mintha még aktuálisabbak és frusztrálóbbak lennének. Emellett lassan rágom végig magam Alan Moore és Eddie Campbell hatszáz oldalas képregényén, A pokolból című opuson. Ebben a szerzőpáros nagyon hatásosan fejti ki saját, sötét verzióját a Hasfelmetsző Jack-históriá- ról, a korabeli viktoriánus London szélesebb társadalmi tükrében. Karácsonyi olvasmányaim közül mindenkinek ajánlanám Julian Barnes az Idő zaja című remek Sosztakovics-életrajzát. Ez nem csupán tisztelgés a fenomenális zeneszerző előtt, hanem a totalitárius rendszerrel szembenálló egyén teheteden- ségéről szóló szomorú történet. SAROKPONT Kérdések órája N incs reménytelen diák, nincsenek buta kérdések - szoktam mondogami elsőéveseimnek a legelső órán. És komolyan is gondolom, végül is egy tanárnak tudnia kell, hogy miből gazdálkodik, honnan kell kezdenie emelni a szintet, napról napra. Mert ekkor még a bizalom megszerzése a lényeg, hogy merjenek kérdezni. Hisz közös érdekünk, hogy őszintén fogalmazzuk meg kérdéseinket a közös cél érdekében. Az ösztönző pedagógia csodákra képes. Mert a diákok tényleg elkezdenek kérdezni. És ilyenkor, jaj annak, aki szelet vetett, mert bizony, a vihart is neki kell learatnia. Egyik növendékecském emlékezetes tornádót idézett elő bennem, amikor egy stílustörténeti szemináriumon Ady szimbolizmusa kapcsán felvetette, hogy ugye a pozsonyi Ifjú Szivek volt annak a bizonyos poémának az ihletője? Nyugi!- utasította egyik agyféltekém a másikat. Nézzük a dolog jó oldalát! A tévedés iránya is számít: ismeri az összefüggéseket, még ha fordított irányban is. De vajon hol fordulhatott meg? Nyilván valahol a régiségben, tehát a születése előtt, ami azt jelenti, hogy Kr. u. izében. Az időbeli fordulatot pedig vélhetően a közösségi értékrend által generált mágneses pólusváltás követte. Magyarán: sokat hallott az Ifjú Szivekről. Egykori Szives táncosként nem is csodálkozom rajta. Aki az elmúlt több mint hatvan év alatt diákként megfordult Pozsonyban, az mind kötődött valamilyen módon az Ifjú Szivekhez. Amit az is bizonyít, hogy a tavalyelőtti jubileumi gálán a teljes honi politikai spektrum megfért a világot jelentő deszkákon. Mielőtt örvendezni kezdenénk: a mi világunk deszkáin, amely interkulturális vonatkozásban behatárolt. Bajban lennék, ha most egy magyarországi olvasónak kellene elmagyaráznom, hogy mitől vagyunk mi ilyen össznépi táncos-dalos hangulatban, mert nem vagyunk. Mint ahogy bajban volt a honi közrádióban megkérdezett odaáti interjúalany is, aki a kérdésre viszontkérdéssel válaszolt: „És mi az az Ifjú Szivek, egy tánccsoport?” Hát, nem. Ahogy az Ady- versben sem csak egy jelzős szerkezet az „ifjú szivek”, úgy a mi kulturális szótárunkban sem az. Hanem mi? Egy többgenerációs palimpszeszt? Egy olyan közösségi egységet prezentáló brand, amelybe csak a rövid „i” és a hosszú „í” pártosai képesek éket verni? Nem tudom. De ami legjobban aggaszt: hogy adhatnék ezek után a múlt homályában tévelygő nebulómnak elégtelent? Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
