Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)

2017-01-21 / 17. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON 2017. JANUAR 21. S TÁRCA A SZALONBAN Alan Feltus: La Nostalgia Del Figlio Csobánka Zsuzsa Emese Értékleltár A mentőautó kerekei lustán forgatták a hólevet, a sofőr rá­érősen vette be a ka­nyart, amikor jelzett a telefon. Az üzenet feladóját évek óta ismerte, de sokéves kihagyással találkoztak csak, ádag ötévenként, olyankor sorsfordító változáso­kat eszközölve egymás életén. A gyerekkori tartozás leróhatadan- nak tűnt. Önmagán állt bosszút minden alkalommal azért, mert egyszer felgyújtotta a lány ha­ját. A szeme sarkából nyugtázta, hogy megint ő írt. A gyomrában bizsergő izgalom, kicsit erősebben szorított rá a kormányra. Szemben vele a szürke égbolt, az alkonyat a háta mögött hasította ketté a hori­zontot, rózsaszínes, narancsos élek választották el egymástól a nappalt és az éjszakát. A lobos határsávban egy férfi ku­porgott, a visszapillantóból pihent meg az idős férfin a tekintete. Az ölében egy Centrum feliratú nej­lonszatyor, a fején koszosfehér kibolyhosodott sapka, a kabátja el­nyűtt homokszín, sálat nem talált a fogason, összeszorult a szíve, ahogy meglátta a petyhüdt nyakat az elő­szobatükörben. A VII. kerületi gar­zonban erősködtek, hogy hozzon magával mást is, ki tudja, mennyi ideig marad. De mintha nem ér­tette volna. Vladimir Storm Pomáz felé azon gondolkodott, vajon tu­datánál van-e, és vajon helyesen jár­tak-e el, vagy pontos volt a diagnó­zis, és okkal viszik a pszichiátriára. Zavarodott volt, a szeme üveges. A bő fél óra alatt, amit a társaságában töltöttek, a nappallal együtt emel­kedett el a földtől a férfi, szürkéből szurokfeketévé mélyült, mint a leg­hűségesebb állatok bogártekintete. A szatyor tartalma a bejelentőlap egyeden rubrikájában elfért, két db spirálozott asztali naptár, futotta át a sofőr újra, mielőtt beindította a motort. Rosszallással vegyes értet­lenséggel dobta le maga mellé az ülésre. Csöndes úrnak ígérkezett. Kényelmesen elhelyezkedett az ülé­sen, és a felszálló fényben maga elé képzelte a két nőt. Az egyik csöndes volt, reggelente kiflit készített neki a kávé mellé. A másik szódanságától merevedni kezdett, éveken át üres gyomorra itta a feketét, csak utána nyúlt a va­jért, sóért, hátha csillapodik a test láza. Az idős férfi alig hallhatóan motyogni kezdett, vagy a motor zaja zavarta meg a képet, a hídon haladtak, maga sem tudta eldön­teni. Végig a budai oldalon a folyó mellett, az egyik megszokott hű­vössége, a murvás part a lába alatt, a másik egy régebbi folyó, örökös deltatorkolat, és a belőle kifiitó tenger, aminek rajongásig szerette a szagát. Arra a kamaszkori belga őszre emlékeztette, amikor Schüller Magdával együtt cserediákként vettek részt egy utazáson. A buszút hosszú volt. Bár jutott mindenki­nek két ülés, ő Velinger mellett ült, hogy Schüller Magdát jobban lássa, mert Schüller Magda szerelmes volt a barátjába, és úgy helyezkedett, hogy minden pillanatban láthassa a fiút. A barátságot a szerelem mérte, ki gondolta, hogy Schüller Magda azóta őriz egy képet, amin két alvó férfi látható, Velinger és Storm, az egyik, aki mindent megadott vol­na érte, és a másik, akiért mindent megadott volna a nő. A mentős közben unottan lapoz­gatta a naptárakat. Jó lett volna találni benne valami érdekeset, életmentés híján gyakran szóra­koztatták egymást kitalált történe­tekkel, szociotrip minden műszak, pötyögte be a telefonján. Muszáj volt oldani a belső feszültséget, míg az értéklista készült, de most fásul­tan peregtek a napok és a hónapok a kezében, szinte üres volt mindkét esztendő. Mindkettő ugyanaz az év. Nem maradt semmi, ami ellensú­lyozhatta volna a nyers valóságot, így telt el az a hét Belgiumban. Ál­modó fiúk a buszon, és egy őket figyelő lány, állandó fénytörés az ablaküvegen. Schüller Magdában az ég hagyott nyomot, a hosz- szú belga sztrádákon érezte meg először, ahogy a felhők süllyedni kezdenek, és kimossák a testét mint homokos partokat szokta a víz. Magda rajongott a fényekért. Velinger is ezért vakíthatta el, pe­dig árnyékként Storm nehezedett kettejük közé, egy lélekugráshoz szükséges kötél tartópilléreiként. Végre Pomázra értek. A kaput jelző két kőbástya sorompója nyű­gösen mordult, a kar, mint valaha Schüller Magda, hittel emelkedett a fák lombja fölé. Storm azt érezte, megoldhatatlan helyzetbe sodorta magát, a két nőből az egyiket vá­lasztani egy részének a feladását is jelenti, önmagával szemben pedig gyűlölt veszíteni. De egy élethez két naptár is kevés. Már nem volt szomorú, csak fáradt. Belefárad az ember a szerelembe. Felszisszent, ennyire egyszerű az egész. A hosszú évek alatt voltak napok, olykor hetek is, amikor csapzottan riadt fel az ágyon, fejfájással és a szemében égő fájdalommal ébredt, mert újra Magdával álmodott. Magda, amint a tengerbe hatol, és ő ettől bátor lesz, és vetkőzni kezd, al­Storm azt érezte, megoldhatatlan helyzetbe sodorta magát, a két nőből az egyiket választani egy részének a feladását is jelenti, önmagával szemben pedig gyűlölt veszíteni sógatyában szalad a jeges vízbe. Ha nincs Magda mosolyában annyi le­vegő, ő biztosan elsüllyed a sós ha­bok között. így viszont belülről fi­gyelte, ahogy a lány vaskos bokáját nyaldossa a hullám, örömében két karját V alakban maga fölé tartja, és rikoltozni kezd, szevasz, Magda, ide nézz, és hirtelen veti magát a mélybe, az ívben Magdát képzelve maga elé, mintha Magda testében merítkezne meg, Magda ízét érezné a fogai között, az orrában, a szemét csípő só is Magda kikristályosodott hangja lenne. A telefon megint jelzett. Van vala­mi? - szólt hátra a sofőr, de nem jött válasz, mire megismételte a kérdést. A naptárok fölé görnyedve csak a fejével intett. Egyeden hirtelen bic­centés, egy félbe hagyott hullám, aminek a vége visszafordult a gub­basztó testbe, önmaga farkába ha­rapó kígyó ez is, futott át Stormon a gondolat, és hogy Velinger, talán Velinger meg sem érdemelte Mag­dát. Ingerült lett, ugyan. Mi a fenét érdemelhet ki az ember? Szemben a kék alapra festett kórháztérkép, az épület ismerősen hosszúkás vízszin­tesei. Mégis így volt. Tehát így volt rendben. Az ügyeletes orvosra várni kellett. Storm némán meredt maga elé, kezébe vette a telefont. Irt, törölt. Megint írt, megint törölt. Nem tu­dom, segítünk-e bárkinek is. Magda arca, ahogy a lift kinyílt, felragyo­gott a neonban. Szabad? - kérdezte az idős férfit, az tétován átnyújtotta a szatyrot és a naptárakat. Az első­ből a januárt tépkedte ki. A földre hópelyhekként hullottak az apró papírdarabok, ahogy elengedték a spirált. Magda arca, ahogy Storm árnyékként alá húzódik, kiemelve a nő fényét, és a bőr lobosodik, nézi Stormot, és narancsszín az éle, a szeme kék, mint a tenger, hullám­zik. Az idős férfi felköhög, a nap­tárat Storm hirtelen csukja be, érzi csak, hogy valaki felülről fölé ne­hezedik, egy árnyék zuhog rá fehér köpenyben, mond is neki valamit, látja mozogni a száját, de olyan homályos innen minden él, felszá­radnak a test körvonalai, mintha verőfényben állna. Tiszta kék az ég, nincs egyeden felhő sem. Mit olvas? Laco Oravec a Milan Šimecka Alapítvány igazgatója Jelenleg éppen Tony Judt Balsors ül e tájon című könyvét fejezem be. Leginkább úgy tudnám jellemezni a könyvet, mint az elismert történész valamiféle szimbolikus politológiai testamentu­mát, amely­ben nagyon tömören és hangsúlyosan foglalja össze nézeteit és bal­jóslatait a kudarcot valló világról és a politikai baloldal bénultságá­ról. Lenyűgözőnek tartom, hogy hat évvel a szerző halála után szavai mintha még aktuálisabbak és frusztrálóbbak lennének. Emellett lassan rágom végig magam Alan Moore és Eddie Campbell hatszáz oldalas képregényén, A pokolból című opuson. Ebben a szerzőpá­ros nagyon hatásosan fejti ki saját, sötét verzióját a Hasfelmetsző Jack-históriá- ról, a korabeli viktoriánus London szélesebb társadalmi tükrében. Karácsonyi olvasmányaim közül mindenkinek ajánlanám Julian Barnes az Idő zaja című remek Sosztakovics-életrajzát. Ez nem csupán tisztelgés a fenomenális zeneszerző előtt, hanem a totalitárius rendszerrel szembenálló egyén teheteden- ségéről szóló szomorú történet. SAROKPONT Kérdések órája N incs reménytelen diák, nincsenek buta kérdé­sek - szoktam mondogami elsőéveseimnek a legelső órán. És komolyan is gondolom, végül is egy tanárnak tudnia kell, hogy miből gazdálkodik, honnan kell kezdenie emelni a szintet, napról napra. Mert ekkor még a bizalom megszerzése a lényeg, hogy merjenek kérdezni. Hisz közös érdekünk, hogy őszintén fogalmazzuk meg kérdéseinket a közös cél érdekében. Az ösztönző pedagógia csodákra képes. Mert a diákok tényleg el­kezdenek kérdezni. És ilyenkor, jaj annak, aki szelet vetett, mert bizony, a vihart is neki kell le­aratnia. Egyik növendékecském emlékezetes tornádót idézett elő bennem, amikor egy stílus­történeti szemináriumon Ady szimbolizmusa kapcsán felve­tette, hogy ugye a pozsonyi Ifjú Szivek volt annak a bizonyos poémának az ihletője? Nyugi!- utasította egyik agyféltekém a másikat. Nézzük a dolog jó oldalát! A tévedés iránya is szá­mít: ismeri az összefüggéseket, még ha fordított irányban is. De vajon hol fordulhatott meg? Nyilván valahol a régiségben, tehát a születése előtt, ami azt jelenti, hogy Kr. u. izében. Az időbeli fordulatot pedig vélhe­tően a közösségi értékrend által generált mágneses pólusváltás követte. Magyarán: sokat hallott az Ifjú Szivekről. Egykori Szives táncosként nem is csodálkozom rajta. Aki az elmúlt több mint hatvan év alatt diákként megfordult Pozsonyban, az mind kötő­dött valamilyen módon az Ifjú Szivekhez. Amit az is bizonyít, hogy a tavalyelőtti jubileumi gálán a teljes honi politikai spektrum megfért a világot jelentő deszkákon. Mielőtt örvendezni kezdenénk: a mi világunk deszkáin, amely interkulturális vonatkozásban behatárolt. Bajban lennék, ha most egy magyarországi olva­sónak kellene elmagyaráznom, hogy mitől vagyunk mi ilyen össznépi táncos-dalos hangu­latban, mert nem vagyunk. Mint ahogy bajban volt a honi közrádióban megkérdezett odaáti interjúalany is, aki a kér­désre viszontkérdéssel válaszolt: „És mi az az Ifjú Szivek, egy tánccsoport?” Hát, nem. Ahogy az Ady- versben sem csak egy jelzős szerkezet az „ifjú szivek”, úgy a mi kulturális szótárunkban sem az. Hanem mi? Egy többgene­rációs palimpszeszt? Egy olyan közösségi egységet prezentáló brand, amelybe csak a rövid „i” és a hosszú „í” pártosai képesek éket verni? Nem tudom. De ami legjobban aggaszt: hogy adhatnék ezek után a múlt ho­mályában tévelygő nebulómnak elégtelent? Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
Oldalképek
Tartalom