Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-21 / 17. szám, szombat
M/vw.ujszo.com I 2017.]anuár21. SZOMBATI VENDÉG 19 Díva, kilencvenegy évesen is Soňa Červená: „Nem panaszkodom. Megbékéltem a sorsommal. írok, rakosgatok, rendezgetem a dolgaimat..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Fájdalmas emlékekkel, világraszóló sikerekkel telített lletút az övé. Jiŕí Voskovec ás Jan Werich színésznőiéként kezdett Prágában. De a Nemzeti Színházban, amelynek Soňa Červená ma megbecsült művésze, csak a rendszerváltás után léphetett közönség elé. Brünnben lett elismert operaénekesnő, Kelet-Berlinben díva, 1962- ben a szabadságát kockáztatva szökött át a város nyugati részébe, ahonnan a világ legrangosabb operaházaiba kapott meghívást. Soňa Červená mindent elért a pályán, amit egy operaénekesnő elérhet. Legkedvesebb szerepét, a Carment százötvenhatszor énekelte szerte a világon. Bécs, Milánó, Amszterdam, Barcelona, Lisszabon, Bayreuth, Edinburgh, Hamburg, Frankfurt, Salzburg, München a lábai előtt hevert. A San Franciscoi Operában tizenegy évadot töltött. Énekelt Mario dél Monacóval, Domingóval, Pa- varottival, Carrerasszal, vezényelte Herbert von Karajan, Pierre Boulez, dolgozott Tom Waitsszel és Lou Reddel. Prágába 1992-ben tért vissza, s legutóbb Robert Wilson rendezésében, az 1914-ben láthatta a közönség. Ezzel a darabbal eljutott Pozsonyba és Budapestre is. Nehéz szerepet kapott az amerikai színházi mágustól. Magát az Időt kellett megformálnia. Szavak nélkül, szuggesz- tív jelenléttel, rendhagyó mozgással. Odaadásával, szakmai alázatával, színészetének intenzitásával mindenkit lenyűgözött. Kilencvenéve- sen New Yorkban lépett közönség elé, tavaly nyáron elkezdte írni em-. lékeinek újabb kötetét, pár hét múlva ismét próbálni kezd a prágai Nemzetiben. 0 lesz a Hold Lorca Vémá- szában. Élete kilencvenegyedik esztendejében! Igaz, csak a születési dátuma árulkodik erről. Balerina alkata, tartása, fiatalos lendülete egészen másról beszél. Folyamatos önfegyelemről, energikus lényéről, egészséges életviteléről, szabályokhoz kötött étkezésről. Mindent a színpadért tesz. A szerepeiért. Az illúzióért. „A színpadon az életem - fogalmaz nemes egyszerűséggel. - Ha nem ott vagyok, akkor oda készülök. Amíg élek, amíg mozdulni tudok.” De ezt is kacagva mondja. Mély, bársonyos hangjával, derűsen és mégis halálos komolysággal. Ugye, nem tévedek, harmincnégy évet töltött külföldön? Igen, így volt. És hetvenhét évesen lépett először a Cseh Nemzeti Színház deszkáira. Ez is stimmel. Akkor kezdjük a legelején. Nehéz szívvel hagyta el Csehszlovákiát? Ellenkezőleg. Boldog voltam, hogy a németek szerződtettek. Apámat a nácik börtönözték be, anyámat, miután hazajött a ravensbrücki koncentrációs táborból, a kommunisták. Nem akartam ilyen országban élni. Azért mentem el, hogy hírül adhassam a világnak: a végsőkig elkeserít, ami itt történik. Nem akartam olyan ország polgára lenni, ahol a politikai hatalom kivégzi azokat, akik másképpen gondolkoznak. Igyekeztem tiszta lelkiismerettel élni. Számomra egyetlen hely létezik, ahol igazán jól érzem magam. A színpad. Az az én otthonom. Az a hazám. Berlinben nem kellett gyűlésekre, felvonulásokra járnom, ott elég volt, hogy jól énekeltem. Nem arra voltak kíváncsiak, hogy honnan jöttem, hanem a hangomra. Édesapja egy legendás irodalmi kabaré vezéralakja volt Prágában, a művészetek iránti vonzódását nyilván tőle örökölte. Apám diplomával a kezében ügyvédi irodában is dolgozhatott volna, de született művészlélek volt. Zongorázott, dalokat szerzett, szöveget írt. A fellegekben járt. A szigort, a rendmániát nem tőle örököltem. Azt anyám képviselte a családban. Vele elég kimért kapcsolatban voltam. Nem örült, hogy énekelni tanulok, lovagolni járok, teniszezem. Mindenáron meg akart változtatni, de nem sikerült neki. Ma már sajnálom, hogy annyira elidegenedtünk egymástól, hogy két, teljesen különböző alkat voltunk. Mégis az életét kockáztatta érte. Huszonhárom éves voltam, amikor ismeretlen körülmények között életét vesztette. Állítólag öngyilkos lett. A börtönben. Holtan szállították egy közeli kórház bonctermébe, onnan kaptam titokban a hívást, hogy másnap tömegsírba temetik. Az éj leple alatt mentem érte kocsival, hogy elhozzuk a patológiáról, és pár nappal később a családi kriptánkban helyezhessem örök nyugalomra. Volt egy nővére is, akiről ritkán nyilatkozik. Öt évvel volt idősebb nálam. Anyámhoz hasonlóan őt sem vonzotta a színház, a művészet, így nagyon jól megértették egymást. Ok két lábbal álltak a földön, én szárnyaltam. Apámhoz hasonlóan fiatal korom óta bohém lélek voltam. Amíg apám velünk élt, anyámmal minden este mentek valahova. Színes társasági életet folytattak, bálokba jártak. Ez volt akkor a divat. Anyám révén nagyon szigorú neveltetésben részesültem. A könyököm például sosem érinthette az asztalt. Nem volt szabad tegeznem senkit. A szobában katonai rendet kellett tartanom. Sajnos mindent nagyon tragikusan fogtam fel. Talán azért, mert héthónaposán születtem. Keveset kaptam az anyai öl melegéből. De ennek is tudom az okát. Anyámat egyáltalán nem boldogította, hogy másodszor is gyereket vár. Novemberre le akarta tenni a terhet. Kezdődött a báli szezon. Most már értem, miért távolodtak el egymástól. Amikor elvitték őt a Gestapo emberei, rendszeresen írtam, és csomagot küldtem neki. Bár sok mindenben nem értettem egyet vele, szerettem őt. Ő csak arra várt, hogy jól menjek férjhez, és remek háziasszony legyek. Még főzőtanfolyamra is beíratott, ahol el kellett vágnom egy pulyka nyakát. Nekem, aki már akkor is imádta az állatokat! Csak ne látnám azóta is azt a kétségbeesett szempárt! Esküszöm, akkor lettem vegetáriánus. A szüleim aztán elváltak, apámnak új felesége lett, és már ritkábban találkoztunk. Nagyon jó ember volt, de az érzelmeit soha nem mutatta ki. Én is ilyen vagyok. Nem érzem szükségét a lelki kitárulkozásnak. Csokoládégyáros férjével jól megértették egymást? Ó mindenben támogatott. Büszke volt rám, hogy szépen énekelek, zongorázom, egy gyáros feleségéhez ez illett akkoriban. 1948-ban, amikor a kommunisták már készültek elkobozni tőle a gyárat, úgy döntött, elhagyja az országot. Hívott, hogy menjek vele, de nem akartam magára hagyni az anyámat, és akkoriban már Werichnél játszottam. Később találkozott még a férjével? Soha. Hallottam, hogy nagy nehe(Szkárossy Zsuzsa felvétele) zen eljutott Kanadába, ott le is telepedett, de nyomozni nem akartam utána. Elengedtük, és elfelejtettük egymást. A titkosrendőrséggel nem gyűlt meg a baja? Minden nap ott álltak az ablakom alatt, lesték, figyelték, mikor merre megyek. Máskor kihallgatásra vittek. Többször megtörtént az is, hogy behívattak, és órákon át várakoztattak, majd anélkül, hogy kérdéseket tettek volna fel, elengedtek. A legszömyűbb azonban nem ez volt. Miután hazaköltöztem Prágába, megtudtam, hogy ott a nevem a titkosrendőrségi aktákban, és vannak, akik azt hiszik, hogy nekik dolgoztam. Két évembe telt, míg hivatalos úton, bírósági eljárással tisztáztam a dolgokat. Kelet-Berlinben, gondolom, nagyot fordult az élete. Boldog voltam, hogy szerződtettek, de a gázsim hatvan százaléka jött haza. Tudtam, hogy amint felépül a fal Kelet- és Nyugat-Berlin között, engem „örök időkre” befalaznak. Apám, akivel később újra közelkerültünk egymáshoz, arra biztatott, menjek tovább, mentsem az életem, amíg lehet. Mikor hagyta el végül is Kelet- Berlint? * Az utolsó pillanatban. Eredetileg úgy terveztem, hogy januárban, 1962 januátjában, valamikor a hónap vége felé szököm át a határon, de aztán egy kolléganőm jelezte, hogy aznap, január 4-én lezárják az utolsó átjárót. Pár órám maradt csak, hogy átgondoljam a dolgokat. Taxit hívtam, fogtam a kutyámat és a ridikülömet, és mentem. Vakugrás volt? Nem tudtam, mit tartogat számomra az új élet. Egyszerre két lakást veszítettem el. Ä prágait és a kelet-berlinit. De amint híre ment Nyugat-Berlinben, hogy ott vagyok, azonnal szerződést ajánlott az Ope- ra. Csak éppen nulláról indultam. Ismét fel kellett építenem az életemet, hiszen mindenem odaveszett. Nem szenvedett a magány miatt? Aki színházban éli az életét, sosincs egyedül. Nem is akartam lekötni magam egy kapcsolatban. Nagy barátságokra sem volt időm. Állandóan szerepeket tanultam, próbákra j ártam, j átszottam. Hol élt a leghosszabb ideig, Nyugat-Berlinben? Frankfurtban. Onnan röpködtem a világba. Nyugat-Berlin veszélyes hely volt számomra. A keleti titkos ügynökök a legváratlanabb helyzetekben hurcolták el a „hazaáruló” emigránsokat. Vagy például, ha visszafelé repültem valahonnan, mindig azon izgultam, nehogy valamelyik kelet-európai nagyváros repülőterén kelljen kényszerleszáll- nunk, mert onnan engem már fogolyként vittek volna tovább. De a San Franciscóban töltött tizenegy év is gyönyörű volt. Érzelmi kötődés nélkül? Volt egy barátom. A világ legnagyobb szimfonikus zenekarait menedzselte. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. De őt is, akárcsak engem, mindig máshova vetett a sors. Havonta egyszer, jobb esetben kétszer találkoztunk, de naponta beszéltünk. Csak azért nem házasodtunk össze, mert mindketten attól tartottunk, hogy a közös háztartás megöli a szerelmünket. Amikor másállapotba kerültem, nem volt kérdés számomra a hogyan tovább? A gyerek mellett döntöttem. Fel akartam adni a pályát. Akkor, egyetlenegyszer. De volt még egy fellépésem, repülőre kellett ülnöm. Nem lett volna szabad. Elveszítettem a gyerekemet. A barátom évekkel később halt meg. Ezért maradtam egyedül. De nem panaszkodom. Megbékéltem a sorsommal, jól érzem magam. írok, rakosgatok, rendezgetem a dolgaimat. Amit kell, lezárok, amire nincs szükségem, kihajítom. Rendet akarok hagyni magam után. „Amit kell, lezárok, amire nincs szükségem, kihajítom..."
