Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)

2017-01-14 / 11. szám, szombat

www.ujszo.com | 2017. január 14.

SZOMBATI VENDÉG

I 9

Együtt táncolták körbe a világot

Jiŕí Bubeníček: „Édesapánk azt sulykolta belénk, hogy igazán boldog csak az lehet, aki becsületesen dolgozik..."

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Ritka az ilyen páros balettszínpadon. Jiŕí és Otto Bubeníček ugyanis nem pusztán fivérek. Ikertestvérek. Bér arcvonásaikban, testalkatukban nagyon hasonlóak, nem egymás tükörképei. Ám ha együtt táncolnak, páratlan élményben részesül a közönség.

Tizenhét évesek voltak, amikor először álltak nemzetközi zsűri előtt. Díjat nyertek a lausanne-i balettversenyen. Ezzel meg is nyílt előttük az egyik legnagyobb nyugat-európai balett-társulat kapuja: John Neumei- er, a világszerte ismert és elismert koreográfus mindkettőjüket szerződtette a Hamburg Balletthez. Otto nemsokára meg is kapta Rómeó szerepét, majd Desirét a Csipkerózsiká- ban, Solort a Bajadérban, Albert herceget a Giselle-ben. Mercutiót és Ty- baltot is eltáncolta, majd Jágót az Othellóban, Puckot a Szentivánéji álomban. John Neumeier az ő testére szabta a Sirály Trigorinját, a Faustot és Orfeuszt. Ugyanakkor Jifí a Makrancos hölgy Petrucchiója volt, II. Lajos bajor király, Trepljov a Sirályban, Armand Duval A kaméliás hölgyben és Nizsinszkij. Voltak szerepek, amelyeket felváltva formáltak meg. Jifí Bubeníček a balettszakma legrangosabb elismerésével, a Beno- is de la Danse-szal 2006-ban hagyta el a hamburgi társulatot, és a drezdai Semperoper első szólistája és koreográfusa lett, Otto 2009-ben a tekintélyes német Tanz magazin legjobb táncosaként, de már zeneszerzőként és díszlettervezőként is Hamburgban folytatta pályáját. Huszonnégy év után most újabb közös döntést hoztak. Táncosként ezentúl ritkábban lépnek közönség elé, alkotóként azonban továbbra is jelen lesznek a nemzetközi táncéletben.

Kezdjük azzal, amivel sokakat megleptek: erejük s tudásuk teljében kevesebb fellépést vállalnak a jövőben?

Jin: Csaknem huszonöt telített év után mindkettőnk számára nehéz volt meghozni ezt a döntést, de ennek a napnak is el kellett jönnie. Nem állítom, hogy minden felkérést visszautasítunk majd, de már nem ugrunk minden lehetőségre. Véget ért egy szakasz az életünkben, egy közös szakasz, ezzel együtt viszont elkezdődött egy új, amely külön utakra is vihet majd bennünket. Tavaly november óta különböző társulatoknál dolgoztunk együtt. Tokióban, Hannoverben, Ljubljanában, Párizsban. Engem koreografálni hívtak meg, Ottót díszlet- és jelmeztervezőként. Prózai oka is van annak, hogy táncosként szép lassan visszavonulunk. Negyvenkét évesen már sokkal több energiánkba kerül eltáncolni bármilyen szerepet, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Többet kell dolgoznunk a testünkkel, hosszabb gyakorlatokat kell végeznünk, miközben érdekesnél érdekesebb felkéréseket kapunk. Azzal, hogy ketten hozunk létre egy előadást, új perspektívák nyíltak meg előttünk, s ezt mindketten nagy örömmel vállaljuk.

A váltás tehát megtörtént.

Otto: Az első impulzust Prágából

kaptuk. Jirkának felajánlották a Nemzeti balettigazgatói állását, engem pedig különböző alkotómunkára kértek fel. Akkor éreztem először, hogy nem szeretnék már szerepekkel küszködni, amúgy is mindent százszor eltáncoltam már. Új kihívásokra vágytam, amely ek még meg is fiatalítj ák az embert. S ahogy mindketten kaptuk a más országokból érkező lehetőségeket, dolgoztunk Új-Zélandon, San Franciscóban, Japánban, az igazgatónk meg is kérdezte, hogy akkor táncosként már ne nagyon számoljon velünk? Ezután hoztuk meg a döntést, hogy ha folytami akaijuk ezt a pályát, márpedig igen, akkor mostantól más minőségben.

Prágában, a Nemzetiben sokáig nem táncoltak, csak amióta Les Ballets Bubeníček néven létrehozták önálló társulatukat.

„Mi a múlttal sosem foglalkozunk...”

Otto: Korábban ugyanis nem hívtak bennünket. Tudtak rólunk, de ha egy táncos rögtön a pályája elején külföldre szerződik, otthon már nem számolnak vele. Jó neki ott, ahol van, gondolják. A cseh közönség húsz évig nem is nagyon tudott rólunk, most pedig, amikor már a váltásról beszélünk, balettsztárként kezelnek mindkettőnket.

Miközben szerte a világon nagy elismerésben volt részük már az elmúlt két és fél évtized során is. Ha csak a nyarakat vesszük... Roberto Bolle, az olasz sztártáncos csapatának például állandó vendégei voltak, Itália legrangosabb táncszínpadain léptek közönség elé. Cirkuszművész szüleikkel már gyerekként is rengeteget utaztak a világban, nyilván ezek az élmények is a segítségükre voltak abban, hogy már táncosként, felnőtt fejjel még nagyobb utakra vállalkozzanak.

Jin: Szüléink a vándorcirkuszosok tipikus életét élték. Egyszer itt, máskor ott. Mindig mentek tovább. Mi Lengyelországban születtünk, mert éppen akkor ott lépett fel az édesapánk. A társulat következő állomása a Szovjetunió volt, ahol aztán majdnem meghaltunk, mivel nem kaptunk kellő orvosi ellátást. Gyerekkorunk jelentős részét külföldön töltöttük, de az akkori előírások nem engedélyezték, hogy mi is dolgozzunk, így csak alkalomszerűen léptünk ki a manézsba. Igazán otthonosan azonban a háttérben mozogtunk. Vagy például, amikor a szüléink Svédországban és Dániában vendégszerepeitek, a cirkusz mellett az ottani vidámparkban is vállaltak munkát. Bohócnak öltöztek, és vittek minket is magukkal, mint bohócpalántákat. Ezek mind csodálatos élmények.

Mégsem lett cirkuszművész egyikükből sem. Pedig kiváló légtornászok is lehettek volna, hiszen a fizikai adottságaik megvoltak hozzá.

Jifí: Mivel kiskorunktól fogva jól mozogtunk, tele voltunk energiával, és örökké csintalankodtunk, a szüléink úgy gondolták, próbáljuk meg a prágai tánckonzervatóriumot. Fel is vettek bennünket rögtön. A fizikai adottságokon kívül, erő, hajlékonyság, a művészi hajlam is érezhető volt bennünk. A cirkusz is egyfajta színház, ott is szól a zene, különböző mutatványokon szórakozik a közönség, az öltözőben ott a sminktükör, a púderillat... ez mind belénk ivódott. A spárga, a szaltó, a cigánykerék nekünk nem okozott gondot, hiszen naponta gyakoroltunk. A balett-teremben sem volt gond velünk soha. Édesapánk mindig azt sulykolta belénk, hogy igazán boldog csak az lehet, aki szorgalommal, becsületesen, mindent beleadva dolgozik. Még akkor is, ha olykor halálosan fáradtnak érzi magát, vagy egyszerűen nincs kedve ezerhuszonhatodszor megcsinálni ugyanazt a lépéskombinációt.

A kihagyott gyakorlatok gyorsan megbosszulják magukat.

Otto: A balett mellett zongoraórára is jártunk a konzervatóriumban. Engem az is érdekelt. Nem kellett noszogatni. De tizenöt évesen már nem érdekelt, hogy mi van a kottában. A magam szerzeményeit akartam játszani. A gitárral is ugyanígy voltam. Unalmassá váltak az akkordok, saját dallamokat komponáltam. Szeretek kreatív lenni. Számítógéppel is tudok már zenét szerezni. A teljes színpadkép kialakítása díszlettel, fényekkel, effektekkel ugyanúgy érdekel. Kreativitásunkat a nagypapánktól örököltük. Rengeteg szerszám volt a fészerében, mérnöki aggyal kisvasutat épített és repülőket fabrikált, akkor még nem ismertük a távirányítót, a repülője mégis felemelkedett, a játékvonat pedig körbejárta a szobát. Mindent megjavított, ami elromlott a házban. Édesapánk is ilyen ezermester. Jirkával sok mindent ellestünk tőle. Amikor elkészítem egy díszlet makettjét, abban az ő tudása is benne van. Nagy örömet jelent, amikor a színpadon megvalósulni látom egy- egy elképzelésemet.

Ha kettőjük közül csak az egyiküket látta volna Neumeier azon a bizonyos lausanne-i balettversenyen, akkor is felkínálta volna a szerződést, vagy kimondottan az ragadta meg a fantáziáját, hogy „megkettőzve” látta ugyanazt?

Otto: Azzal, hogy ikrek vagyunk, nem nagyon foglalkozott. Látott két tehetséges fiút, és mind a kettőt akarta. Lausanne után ugyanis még egyszer találkoztunk. Egy másik versenyen. Japánban. Ott már arra is figyelt, hogy nemcsak a táncban vagyunk pontosak, hanem a színészi játékban is.

Hamburgban milyen nyelven kellett aztán helytállniuk? Németül?

Jirí: Igazából semmilyen idegen nyelvet nem beszéltünk. A tánckonzervatóriumban, Prágában, franciául tanultunk, de egyikünknek sem volt kitartása hozzá. Lusták voltunk szavakat magolni. Hamburgban voltaképpen nulláról indultunk. Először angolul tanultunk meg, hiszen egy nemzetközi balett-társulatban ez az első nyelv. A németet később sajátítottuk el. Német táncosból egyébként kettő-három volt csak a társulatban. A többiek külföldről, más nyelvterületről jöttek.

Otto: Tizennyolc évesen érkeztünk meg Hamburgba, és emlékszem, az első örömöm az volt, hogy nem kell többé fizikát és matematikát tanulnom. Boldog voltam, hogy végre azzal foglalkozhatok, ami igazán érdekel. A tánc. Mindjárt az első évadban az egész repertoárt meg kellett tanulni, ami tizenhárom darabot jelentett. Feladatokban persze még többet is, hiszen a második szerep- osztást is tudnunk kellett. A balett nem sport. Fizikai munka. Güri. Ha főszerepet kap az ember, az még nem azt jelenti, hogy jól fogja eltáncolni. Azért keményen meg kell küzdeni. Ha már vakon, zene nélkül is képes eltáncolni a szerepet, akkor mondhatja csak, hogy a vérévé vált a koreográfia.

Dorian Gray, Doktor Zsivágó, Orfeusz... évente nő a közös alkotásaik száma. Nyilván külön-külön is képesek koreografálni.

Otto: Engem már jobban izgat a történet megírása és a darab színpadi kivitelezése, a forma megkeresése. A mozgásanyag összeállítását szívesen meghagyom Jirkának.

Szerencsések, hogy ennyire egyezik az ízlésük.

Jin: Csak ami a nőket illeti, ott nem. Abban nagyon is különböző. Bár arra is volt már példa, hogy átvettem Otto barátnőjét. Amerikai lány volt. Nagyon szép. Nekem is tetszett. Sokáig voltunk egymásba szerelmesek. Nadina, a mostani párom moldáviai. Nemrég házasodtunk össze, mindjárt apa leszek. Ebben most megelőztem Ottót.

Otto: Négy éve nekem is komoly kapcsolatom van. Annabelle hegedűművész, de mi még várunk a családalapítással.

Felléptek az osztrák televízió újévi koncertműsorában, a tokiói Orchard Hall újévi gáláján, Otto a londoni Royal Ballet, Jirka a Párizsi Opera vendégtáncosa volt, Neumeier híres balettje, a Halál Velencében mindkettőjük számára emlékezetes előadás marad. Gazdag éveket tudhatnak maguk mögött.

Jin: Mi a múlttal sosem foglalkozunk. A jelenben élünk, és a jövőbe tekintünk. Orfeusz hátranézett, és örökre elveszítette Euridikét. Igen, tartalmas, értékes évekről beszélhetünk, mégsem akarunk az emlékeinkből élni. Ha valami véget ér, valami új is elkezdődik. S mi mindig ennek az újnak az értelmét keressük.

(Petr Kozlfk felvétele)