Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)

2017-01-07 / 5. szám, szombat

Péterfy Gergely tárcája a Szalonban 2017. január 7., szombat, 11. évfolyam, 1. szám 1. Az az érzelmi gátlás, amely akadá­lyoz abban, hogy a magyarokról ír­jak, leginkább talán a szemérem és a viszolygás fogalmával ragadható meg. Martin M. Šimečka felkéré­sekor, hogy írjak a Denník N napi­lapnak valami személyeset Magyar- országról vagy a magyar-szlovák kapcsolatokról, szokadanul erősen tört elő ez a gádás. S bevallom: nem esik jól, ha még a legjobb ba­rátaim is etnikai azonosítójegyem alapján kínálnak lehetőséget néze­teim kifejtéséhez. 2. „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” Esterházy Péter Harmonia caelestis című regényének nyitómondatáról értekezéseket lehetne írni, de érjük be két utalással. Az egyik a tízpa­rancsolat intelme: a hazugság nem marad következmények nélkül. A másik, hogy az igazság ismerete nélkül hazugság sincs, s ha mégis megszólal, a kiüresedett lélek hang­ja szól általa. A digitális nyilvánosság terét ellep­te az igazságot ismerő, nem ismerő vagy csak részlegesen ismerő ha­zugságok kavalkádja. És az indu­latok, a prekoncepciók. S ahol az igazság és a hazugság, a remény és a reménytelenség az értékskála ugyanazon fokán helyezkedik el, ott minden az érvényességét veszti. Ott a lelketlenség alattomossága uralkodik. A második világháborút követően Adorno jut elsőként arra a követ­keztetésre, hogy a 20. században a kialakult modern információs társadalom révén hatalmassá nőtt kulturális ipar kirabolta az emberi lelket, s a kirabolt lélek minden háztartásba eljutó alakzatai révén felőrlődött a műveltség eszménye, s helyére a félműveltség tolult. A félműveltség mára az euroadanti világ politikai, mediális, egyházi, társadalmi és kulturális öntudatá­nak szerves része lett. Legitimáci­óját a tömegdemokrácia szelleme és a digitális társadalom egyaránt nyomatékosítja. S miközben az ember önmagáról való tudása és mások iránti érzékenysége nem tágult, a digitális tér alakzatai be­hálózták létezése univerzumát. Veszélyes adalékként a Hobbes-i mindenki harca mindenki ellen paradicsomát is megteremtette. Egy gyilkos paradicsomot, amely az emberiét törzsi, misszionárius, hűbéri gondolkozásformáinak fel- támasztásával a polgárháborúk, az etnikai és vallásháborúk szellemét is kiengedte a palackból. Alepvető aggodalom, hogy a mesterséges intelligencia uralmát preferáló digitalizált társadalom .az önépítés vagy az önrombolás irányába viszi majd a civilizációt. Vajon milyen életminőséget és sza­badságfelfogást, milyen jólétet és biztonságot teremhet az a szellem, amely önmaga ellen fordította az embert? A modernitás évszázados küzdelmeinek emberét, aki önnön szabadságától ittasultan elherdálta azt, ami őt szabaddá tette: a mű­veltség eszményét. 3. Tudom, hogy bizonytalan időkben a hallgatás luxusa alibizmus, de ho­„Esterházy Péter nemcsak nagy író, de a 21. század elejének nagy európai teológusa is" Egy eszmény alkonya gyan írhatnék valami személyeset a magyarokról, vagy akár a szlo­vákokról, amikor a nemzeti jelleg szerintem mérgező absztrakció? Mentális kultúránkat, jellemün­ket részben örököljük, részben szocalizációnk során sajátítjuk el. Anyanyelvűnket kapjuk, s bár nem mindegy, mekkora szókincs­csel, a gazdag szókincs sem teszi mindig átjárhatóvá a szubjektum és a nyelv közt húzódó szakadé­kot. E szakadék fenekeden mély­sége akkor válik igazán kínzóvá, amikor a dolgok megnevezéséhez nincsenek megfelelően objektív fogalmaink. Kamaszkoromban úgy gondol­tam, nemcsak létállapotaim, ha­nem a szlovák főhatalom fenye­getően asszimiláló kényszerei is alakították viszonyomat anyanyel­vemhez. Beilleszkedtem a szlovák társadalomba, mégis megtartot­tam egy bizonyos távolságot, lehe­letnyi elutasítást, amely nem enge­di elveszíteni az ún. magyar énem, és amely arra késztet, hogy szün­telenül kritikus szemmel nézzem őket és önmagam. Egész életem­ben pont annyira álltam szemben a szlovák világgal, mint amennyire benne éltem. Ezért nem lettem asszimiláns. De a magyar világgal is ugyanezt a viszonyt alakítottam ki. Ezért nem lettem nacionalista. A kétirányú kritikai gondolkodás öröme soha nem párosult bennem megvetéssel. A „körön belüli körön kívüliség” az empátiát és a toleran­ciát táplálta, s e kettős szemlélődés izgalmai állandó éberségben tar­tották intellektusomat. A szlovák asszimiláció és nacionalizmus fajta­lanságait szinte a szemérmem elle­ni erőszakként éltem meg. A ma­gyar védekező nacionalizmust és a lélekgyilkos revizionizmust nem kevésbé. A lényegembe hatoltak, hiheteden éberségre köteleztek. Mindez persze nem azt beszéli el, hogy ki vagyok, csupán abba enged bepillantást, hogy a nemzetálla­mi identitáspolitikák és a nemzeti provincializmusok fojtogató szorí­tásában milyen szerepeket kellett vállalnom önazonosságom épsége védelmében. dal médiája is alkalmazza az árulás vádját, ott természetes önigazolást nyer a másik oldal gyilkos prog­ramja. A szólás- és véleménysza­badság felelődén értelmezése és az igazságszolgáltató hatalom passzi­vitása mindkét oldalon elfogadot­tá tette a háborús nyelvet. Ahol a szabad véleménynyilvánítás jogán következmények nélkül lehet áru­lózni, illetve gyilkolásra uszítani, ott vesztésre áll az ember. Ahol a háborúskodásnak önkéntelenül A fotós áprilisban kattintottá len­csevégre őt Martin M. Šimečkával, amikor a legjelesebb magyar írók tették oda magukat, hogy súlyt adjanak a kortárs szlovák iroda­lom magyarországi bemutatkozá­sának. A magyar könyvszakma és a szlovák kulturális kormányzat jóvoltából négy napon át mintegy negyven magyarra fordított szlo­vák könyvet mutattak be jelentős számú szlovák szerző jelenlétében. És a halálosan beteg Esterházy Ahol az igazság és a hazugság a remény és a reménytelenség az értékskála ugyanazon fokán helyezkedik el, ott minden az érvényességét veszti. Ott a lelketlenség alattomossága uralkodik. 4. A minap egy újfasiszta fiatal Besz­tercebányán nyilvánosan szemébe mondta Martin M. Šimečkának, hogy hatalomra jutásuk esetén nagy valószínűséggel megölné őt. A szociális hálón rendszere­sen akasztással fenyegetik Martin Bútora szociológust. A szóbeli gyilkosság a magyar glóbusznak is velejárója. Ahol a demokratikus ol­(az indulat butaságából) hangot adók erkölcsi jogot vindikálnak az árulózásra, a háborúskodás mdatos hangadói pedig a nép választott politikai képviselői lehetnek, ott vesztésre áll a társadalom. Simečkát és Esterházyt nemegy­szer vádolták meg árulással. Es­terházy halála után többször is elmerültem a kettejük utolsó ta­lálkozásáról készült felvételekben. többször is ellátogatott a Buda­pesti Nemzetközi Könyvfeszti­válra, hogy megtisztelje 2016-os díszvendége, Szlovákia irodalmát. Számtalan könyvbemutatót ült végig. Tudta, hogy szlovák kollégá­inak mit jelent a jelenléte, s azt is, hogy mit üzen ezzel a magyarok­nak és a nagyvilágnak. A fotókon a lelki békesség és szel­lemi kiegyensúlyozottság köti őket bársonyos áramkörbe. A moralista nemzetféltőkkel szemben mind­ketten a mágikus és a mitikus sorsmodell megtagadásával töre­kedtek arra, hogy az európai szel­lem továbbra is az erkölcsi alapú kritikai gondolkodás pozíciójából alakítsa ki a maga mentális jövőké­pét. Legkeserűbb pillanataimban úgy érzem, a kelleténél kevesebben vannak azok, akik az igazság és a hazugság, a tisztesség és a tisztesi ségtelenség, a remény és a remény­telenség kínálataiból mindenkor az erkölcsileg kifogástalant válasz­tották. Ennyiben Szókratésztől Jézusig, Ján Hústól Václav Havelig ők is társai mindazoknak, akik az igazságban élni eszményének be­váltására törekedtek. 5. Mercedes Benz című darabjában — amelyet a pozsonyi Szlovák Nem­zeti Színház, egészen pontosan Roman Polák és Peter Kováé felké­résére írt, s amelynek ma este lesz az ősbemutatója -, Esterházy ezt adja Lucifer szájába: ,A közép-eu­rópai lét sine qua nonja: egy csipet­nyi félelem, egy kis adag rémület és egy leheletnyi rettegés - rázd össze, tégy hozzá kevéske nacionalizmust, szórd meg rasszizmussal, antisze­mitizmusból csak éppenhogy, az íze végett, kis nemzeti frusztráció, melyet természetesen nacionalista nagypofájúsággal kompenzálunk, és koktélunkat érteni fogják itt is, ott is, emitt is, amott is.” Esterházy Péter az élet és a halál, a béke és a háború, az ittlét és az ottlét geometriájának újramon- dásában sohasem az Ószövetség „szemet szemért, fogat fogért”, ha­nem következetesen az Újszövetség „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” parancsát tartja köve­tendőnek. Az ebből fakadó nyelv határozta meg írói és emberi lé­nyegét. 2016 nemcsak amiatt vált fenyegetőbbé, mert fölerősítette az Ószövetség pusztító parancsát, hanem azért is, mert nagyon sok értékes ember hagyott el minket, akik a modernitás uralkodó esz­ményének, a műveltségnek voltak utolsó mohikánjai. Cseh kollégája, Martin C. Putna szerint „Esterhá­zy Péter nemcsak nagy író, de a 21. század elejének nagy európai teo­lógusa is”. Halálával a magyar tár­sadalmat az elárvultság ugyanazon rettenete járta át, amely a csehek és a szlovákok többségét Václav Havel halálakor. A világ felfüggesztődik, amikor az emberre rátör a magára- hagyottság döbbeneté. Utolsó könyvéből: „Szóval odaju­tottunk, hogy (megint egyszer) nem értem, miért lett a Teremtés. Azt ttidom, vagy úgy emlékszem, hogy: mintha ez a szeretettel volna kapcso­latos. Uram, kétségkívül ez a legna­gyobb ötleted, a szeretet. Ennek nem lehet a végére járni. ” A szeretet és a szenvedés a teológiai gondolkodás, az éthosz és a szabad­ság a szekularizált világ kulcsfogal­mai. Több olyan silány korszaka volt az emberiségnek, amikor e fo€ galmak a látható intézmények útja­in kívülre kerültek. Mégis minden eredetibb, szabadabb, embersége­sebb gondolat belőlük fakad. S ez a jövőben is így lesz. Szigeti László

Next

/
Oldalképek
Tartalom