Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)
2016-12-17 / 292. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. DECEMBER 17. 21 Csobánka Zsuzsa Emese Áramszünet A szentjánoskenyér terméseitől édeskés szag terjeng a házak között. Ha rálép az ember, úgy ropog, mintha cserebogarakat taposna el. Ahogy a férfi befordul a sarkon, a szemetes mellett mozgásra lesz figyelmes, mögötte az éppen üresben álló autó, hamarabb indult el a zebrán, mint hogy zöldre váltott volna a lámpa, már a túloldalra ért, amikor fékezett, aztán tette üresbe a sofőr a sebváltót. A zsebében a celofánba csomagolt mogyoró, vagy húsz szem. Hideg az este, a híd alatt a galambok ellen kiszögeit töviseknek hála néma az átjáró, a karácsonyi fények is csak odébb vannak, ezek a házak söté- • tek, se csillag, se villogó jégcsapok, csönd van, a bekötőút csöndje. A fémrombuszok alatt motoz, lyukas nejlonban kotorászik, most borul ki valami fehér apró bogyóhegy, pattogatott kukorica vagy savanyú túró, azt eszi. Szaporán szaglászik, éhes lehet. A férfi megáll, áll odébb az autó is. Eszébe jut az idős nő az utcából, bevásárlókocsiszerű keretet tol maga előtt, aztán ahhoz lép jobbal, a háta görnyedt, a kapucnitól egyenesedik ki, különben szabályos 45 fok, tol és lép, mindig jobbal, a balt bénán húzza maga után: A fején nincs sapka, ősz haja kócosán borítja be, néha izzadtabb, máskor selymes a friss mosás után. Előtte és utána jönnek az állatok. Minden lépésnél szólongatja, hol az egyiket, hol a másikat, a kezével erősen kapaszkodik a fogantyúba. Ahogy egyre hosszabb a tél, mind hamarabb indul a macskákkal, egyszer megleste, egy bozótos kerttel szegélyezett házban lakik. A férfi még mindig áll, menni kellene, nem hajolni le a macskához, hagyni, hogy túrja a savanyú szagú fehér gömböket, ehelyett elkezd beszélni hozzá. Minden itt dől el, a megszólítás tanult betűsorain. Hagyd már, formed rá, magában teszi, azt is hihetnénk, magának mondja, ki tudja, nem ő-e a macska vagy a puha gömb, jön a karácsony, időben kellene lazítani a szíven is, olyan legyen, mint a házi krémeš, nem pedig, mint szokott, a fagyos föld. Megsimogatja, az állat dorombol. Elindul, vissza-visszanéz, köve- ti-e. Belül ujjong, és hazudik, jó, legyen így, hagyom, ahogy akarja, úgy legyen, és keresi maga felett a fényeket, legyen az a Hold vagy bármely csillagok. Az első sarkon megáll, úgy fordul vissza. A másodiknál sincs mögötte senki. Elszomorodik. Erősebb, mint az érzés, ami azt súgja, nem szabad visszafordulni, előre nézz, előre, de elhessegeti. Gyere. A macska a semmiből szalad elő, az éjjeli lámpa bekapcsol, felderül a férfi arca, láthatóvá válik a macska pofája is. Szép cirmos, homokszín keveredik benne a földdel. A fejtetőn egy amorf jel, a férfi szeretné, ha csillag lenne, a fehér csillagos sün meséjére emlékezteti. Ritmust váltanak, az út egyenes, a férfi megelőzi, aztán bevárja, ismételgeti, gyere, gyere, táncol az aszfalt az árnyékokkal. A kerítés mellett szalad, sietnie kell, hogy tartani tudja a lépést az emberrel, ropog a szentjánoskenyér a talpuk alatt, aztán ahol a kerítések találkoznak két ház között, a férfi lehajol, és kézzel emeli meg a kemény drótot, hogy kiférjen alatta. Ez valahogy közel hozza, most ijed meg igazán először. Át az úttesten, keresztbe a fucsonkokon a fák körül hullámoznak. A lépcső alján megtorpan, nézik a fokok, melyikük bizonytalanabb. A spájzból konzervet vesz elő, tőkehalmájat, később heringet, aranykarimás a tányér, amiről eszik a macska, van három családra való, 18 személyes étkészlet, de csak egyet használ. Inni nem kér, hálás, legalábbis folyamatosan dorombol, a férfi az asztalra teszi a hozott csomagot, minden később lesz, mint tervezte. Leszokhatna erről. A macska szeme villan, a híd alatt sárgára vált a lámpa, elég, formed magára, és becsukja az ajtót, behúzza magára a rácsot is. Hosszú percekig ül a sötétben. Kintről hallani, ahogy szuszog, a lakásban meleg van, lehetne hűvösebb, hogy ne égjen úgy az arcán a bőr, forró minden, ami kint van, és ami belül is. A szomszédnál lámpa gyullad, a kislány csöndben szólongatja, ő cicának nevezi, a férfi arra gondol, rendben van akkor, minden a helyére kerül, elrendezi az ég. Hallja, tejföllel etetik, ettől ingerült lesz, attól a macskája fosni fog. Kinek a macskája, mondja a sötémek, a lámpa lekapcsol. Gyanúsan nagy a csönd, a férfi kimegy. Felkapcsolja a lámpát, lenéz a korláton keresztül, a hidegbe karcol egy megkönnyebbült „az isten verjen meg”-et, és felnevet, ahogy meglátja összegömbölyödve a lépcső alatt az állatot. Az ágy mindkét oldalon megvetve, az ágyneműtartóból pokrócot vesz elő, leteríti a radiátor elé, a macska szódanul megy utána, a lába között sündörög, mintha évszázados tölgy lenne, aztán lefekszik. Selymes a szőre és jóltáplált. Talán valaki várja. Nem riad, emberhez szokott. Ahogy leül mellé a férfi, a karjára teszi a lábait. Ekkor kezd kibírha- tadan lenni. Minden sokkal élesebb lesz, a fények, a meleg, a kinti hideg és a csönd, ahogy ketten vannak újra a rács mögött. Nézi, és arra gondol, ezt nem lehet. Magához édesgetni, lekenyerezni, aztán itthon hagyni naphosszat, hogy őt várja. Hogy ő ne legyen egyedül, ezért tenni magányossá a másikat. Összekötni a szabad lelkeket egy láthatadan fonállal, és a végén azon himbálózni majd esedenül, vagy rángatni egymást unalomból. Nézi a felesége hűlt helyét az ágyon, a párnából élesen kikandikáló utolsó hajszálak egyikét. Maradni fog. A macska akkor alszik el. A feje lebukik, abbamarad a duruzsolás, mozduladan, mintha nem is élne. Hosszan kinyújtva mindkét mellső lába, a férfi a saját kezét nézi, hátha szemmel leválasztható magáról az érintés. De mint a forrasztott acél. Velinger Ábel lassan tápászkodik fel. Reggel arra ébred, a macska a rácson keresztül nézi. Eltelt négy óra az után, hogy hajnalban felriadt, és megint kirakta. Szigorú vagy magadhoz. Ezt mondaná a felesége. Nézi a macska Velinger Ábelt, és álmodik. Velinger Ábel álomból ébred, és nem érti, hova lett, akit az éjjel befogadott. Sárgán villog a lámpa, elfelejtett elindulni az autóban ülő, talán elaludt, vagy meghalt, mintha szünetelne az idő, nem mozdul semmi, csak a cserebogarak zörögnek. Belül ujjong, és hazudik, jó, legyen így, hagyom, ahogy akarja, úgy legyen és keresi maga felett a fényeket. n Mit olvas? Deák Renáta műfordító Először az előadást láttam. Tasnádi István írta át színpadra, és Tenki Réka adja elő Péterfy-Novák Éva Egyasszony című szövegét. Egyértelmű volt, hogy az előadás után, amit lélekelállítva néztem, a könyvet is megszerzőn. A szöveg egy visszaemlékezés. Minden sora az elbeszélő őszinte vallomása, nem stilizál, nem alkalmaz bonyolult narrációs módszereket összetett kompozícióban. Ez nem egy regény, mégis irodalmi értékei vannak. Péterfy-Novák Éva pár éve blogbejegyzéseket kezdett írni, hogy megpróbálja elfogadni és feldolgozni saját élettörténetét. Egy idő után a bejegyzéseinek több ezer követője lett. Csak aztán jelent meg a könyv, Egyasszony címmel, amely egy nő meghökkentően autentikus vallomása saját, nem könnyű életéről, terhességéről és az első gyermeke születéséről. A várandóság időszakában mindig van valami megható, különleges, felemelő és varázslatos. A háttérben azonban észleljük az egészségügyi veszélyek feszültségének démonát. Hasonló tehetedenséget mindenki tapasztalt már. Az egyén kétségbeesése a rendszerrel vagy hatalommal bíró személyek önkényével szemben, akiknek nem egyszer kezükben a sorsunk. Péterfy-Novák Éva sokkolóan őszintén és merészen meséli el, hogy jött világra súlyosan fogyatékos kislánya az orvos hibája és önző érdekei miatt. A szerző nyíltan beszél a férjével való kapcsolatáról, házassági kríziseikről, bántalmazásokról, nehézségekről, melyekkel küszködtek, megbocsátásról és a továbbélés lehetőségeinek kereséséről. A szöveg tele van szeretettel és reménnyel. Ami különösen értékes és ritka, a komoly téma ellenére nem hiányzik belőle a humor, az V önirónia, melyek a legnehezebb pillanatokban is segítenek. Ez a szöveg olyan emberekről mesél hitelesen, pátosz nélkül, akik itt vannak közöttünk, mégis láthatadanok. Más, elzárt világban élnek. És mesél rólunk is, akik inkább nem veszünk róluk tudomást. Péterfy-Novák Évának sikerült a szövegével elérni azt, amit csak a legjobb irodalom tud. A megtisztulás katarzisát. A könyv 2014 óta öt kiadást ért meg. Péterfy-Novák Éva: Egyasszony Libri, 2014 SAROKPONT Képtelenség? H át, hogy baj van a nőkkel, mert nem akarunk vezetői posztot betölteni, kicsinek érezzük magunkat, átadjuk a terepet a férfiaknak. És hogy mindez összefügg az önmagunkról alkotott képpel, merthogy nem hiszünk a képességeinkben. Támogatom a nők társadalmi szerepvállalását, és magam is szeretnék statisztikailag jobban kimutatható nő lenni. Ám rögtön le kell szögeznem azt is, hogy velem csak százalékosan van baj, egyénileg úgy szolgálom a közjót, hogy nem vagyqk főnök. Már voltam, a legrosszabb énemet hozta ki belőlem. A felelősségvállalás viszont továbbra is munkálkodik bennem, úgyhogy egy gyors felmérést végeztem a környezetemben. Boldog-boldogtalant azért mégsem kérdeztem meg, mert a nagy izgatottságban azt se felejtsük, hogy vannak közöttünk sorsukkal elégedett egyedek is, ami statisztikailag kimutathatadan, viszont szintén a közjót szolgálja. Nyilván senkit sem lep meg, hogy a hadra fogható nők mind a privát szférára hivatkoztak: a kisgyerekre, a nagybetegre, a támogatandó férjre, a süllyedő családi hajóra. Ha nagyban nem siklik a hajó, legalább privátban evickéljünk. Szerény mintavételemből viszont egy válasz fennakadt kíváncsiságom rostáján: szívesen igazgatna, ugyanakkor beosztottként magával hozhatja szoptatott kislányát is, mert a kolléganőinek ez normális. Hoppá, normális! Engem nem zavarna, ha egy igazgatónő tárgyalás közben szoptatna, büfiztetne, s a tűsarkam se törne le, ha az elgurult cumién kéne lehajolnom. Sőt, akkor érzem magam sci-fiben, amikor egy plázapipi- titkárnő koturnusain imbolyogva ezüsttálcán szervírozza a caffét. Nem buggyantok. Tényleg ismerek a magánszférában olyan sikeres vállalkozást, ahol az igazgatói iroda szerves tartozéka a gyerekágy, és az irodavezető kisasszony nemcsak a telefonokat emelgeti, hanem a babapopsit is, ha éppen nyűgös a gazdája. A főnökasz- szony pedig vezetői allűröket nélkülözve nyomja meg a presz- szógépen a gombot, ha kávézni óhajt. Most nem azt mondom, hogy minden igazgatónő irodájába babasarkot, de azonnal, mert ez is alkat kérdése. Azt viszont senki sem állíthatja erről a nőről, hogy nincs vezetői önképe. Csak az ügyfelek felől szemlélve kicsit sajátos. Pedig mennyit rizsázunk a mezőn hajlongó nagyanyáinkról, hátukon a kisded szüléinkkel. És ha konvertálnánk ezt a képet? Hát, izé. Mentális állapotunkat felmérve ez egy zöldmezős beruházás. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
