Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)

2016-12-08 / 284. szám, csütörtök

www.ujszo.com UTAZAS 2016. DECEMBER 8. 131 Madagaszkár — meglepő és lenyűgöző Benyovszky utca Elérhetetlennek tűnt számomra, ezért nem is tartozott a dédel­getett vágyálmaim közé. A sors ajándé­kának tartom, hogy megadatott. Mióta hazaérkeztem 17 napos madagaszkári körutamról, teljesen másként látom ezt a szigetországot, amely a világ 45. legna­gyobb országa és negyedik legnagyobb szigete Grönland, Borneó és Új-Guinea után. Igen, és a Föld legfejletlenebb és leg­szegényebb államai közé is besorolták. E zentúl, ha azt hal­lom, Madagaszkár, elsőként a következő gondolatok cikáznak majd az agyamban: semmihez sem hasonlítható a majomkenyérfák tiszteletre mél­tó mérete, az endemikus - vagy a Földnek csak ezen a területén meg­található - élőlények sokasága pe­dig meglepő. Az édes kis lemúrok ficánkolása a fákon és puha, meleg kis testük a nyakamban felejthe- tedenné tette a találkozásunkat. A tenger kékjétől teljesen meghatód­tam, órákon át képes voltam lesni az átmeneteket a kékek árnyalata­in át a csodálatos türkizbe. Meg­szólította a lelkemet a malgasok feketesége, szegénysége, őszinte, ránk csodálkozó mosolya. A gye­rekek itt is olyanok, mint máshol a világban, gyönyörűek, kedvesek, őszinték és kíváncsiak, csak attól tartok, nincs esélyük változtatni a helyzetükön, és olyan szegény­ségben fognak felnőni ők is, mint szüleik, nagyszüleik. Mosás a szabadban Elvarázsolt ez a világ... A hosszú repülőút után a fővárosba érkeztünk. Az utazásra készülőd­ve már megtanultam tökéletesen kimondani a város hosszú nevét, Antananarivo, amit Tananarivo néven is emlegetnek a hazaiak és familiárisán Tanának becéznek, rövidítenek. A város meg sem kö­zelíti az általunk ismert fővárosok színvonalát, külalakját. Semmi sugárút, semmi sétány. Helyi ve­zetőnk, Lambert megkért minket, ne maradjunk le egymástól, mert veszélyes lehet, és látszott is a fiún, hogy kicsit ideges, ha a fényképezés miatt le-lemaradok. Nem tehetek róla, de meg kell csodálnom a le­pukkant épületek, romos kerítések tövében sámlira, földre kirakodó árusokat és portékájukat. És persze Anakaói csendélet összemosolyogni a malgasokkal és megsimogatni a mélyfekete szemű kisgyerekek arcát. Mora-mora Az emberek itt az utcán élnek ál­landó közösségben, nem úgy, mint mi, behúzódva lakásunk, házunk falai közé. Rengeteg a gyerek, át­lagosan 10 gyerek jellemzi a csa­ládokat. Mi élvezzük a meleget, rövid ujjú trikót viselünk, és nem győzzük csodálni a helyieket, akik rétegesen vannak öltözve, meleg pulóverekben és kötött sapkákban. Néha megmosolyogtam a rám óvón váró Lambertet, aki szinte önmaga nyugtatására többször is- médi nekem, hogy mora-mora. Ez amolyan krédója is a malgasoknak, azt jelenti, hogy lassan, nyugisán, ráérősen, óvatosan. Azt állítják ugyanis, hogy nekünk óránk van, nekik viszont idejük. Ehhez is tart­ják magukat, főleg az éttermekben, ahol jobb esetben „csupán” másfél órát várunk az ételre. De megta­nultuk, ha mantraként mondo­gatjuk, hogy mora-mora, nem hervad le a mosoly az arcunkról és van időnk beszélgetni. Van időnk. Nem úgy, mint otthon. Antananarivóban megnéztük Be­nyovszky Móric utcáját, ahol ma­gyar utcatábla is van a kerítés falán. Ezt a táblát 2003-ban ajándékozta a fővárosnak a Magyar-madagasz- kári Baráti Társaság. Nagyon érde­kes, fordulatos és izgalmas élete volt ennek az 1746-ban Nyitra várme­gyében, Verbón született magyar­lengyel főnemesnek, aki kacifántos úton jutott el odáig, hogy Mada­gaszkár királya legyen 1776-ban. Híres utazó, nagy kalandor volt, könyvet írt, és nyughatadan ter­mészete miatt több felkelésben vett részt. Száműzetései során megjárta Szibériát is. Alig negyvenévesen halt meg nagy ellensége, a francia kormányzó elleni harcban. Állat- és növényvilág Madagaszkár nagy hangsúlyt he­lyez egyedülálló állat- és növényvi­lága megőrzésére. Nemzeti parkjai és természetvédelmi területei csak helyi túravezetőkkel látogathatók. Csak lélekben visongva, szóda- nul lestük a lemúrokat - nehogy elriasszuk őket —, a szigeten 89 fajtájuk él. Nagyon édesek voltak az egy hónapos gyűrűsfarkúmaki- bébik, ahogy ügyedenül másztak a faágon, ám annál ragaszkodóbban kapaszkodtak szüleik bundájába, és onnan lesték kíváncsian az őket bámulókat. A vezetőnk megállt minden bokornál, és a fuben-fí- ban orvosság elve alapján elmesél­te, mire jó ennek vagy amannak a főzete. Életemben először láttam baobabot, azaz majomkenyér- fát. Hatalmasak, 5-30 méterre is megnőnek, és rendkívül hosszú életűek - akár kétezer évig is elél­nek! Elképzelheteden az is, hogy víztározók, 120 ezer liternyi vizet képesek tárolni impozáns törzsük­ben. A nemzeti park látogatóit kí­sérő szakemberek hihetedenül éles szemmel vannak megáldva. Mi ész­re sem vettük volna a faágról lógó botsáskát, amely teljesen átvette az ág színét. A mi szemünknek fel sem tűntek volna a kaméleonok, ame­lyek egy az egyben a falevelek szí­nét kopírozták. Meglátogattuk az Andasibe Nemzed Parkot, az Anja, az Isalo és a Zombitse Nemzeti Parkokat. A Reniala Nemzeti Park a teknősbékák mentésével foglal­kozik, főleg a sugarasteknőst védik a kihalástól, ugyanis a kínaiak ko­moly összegekért nagyban vásárol­ják fel és fogyasztják őket. Hosszú buszozásaink során van időnk gyönyörködni a tájban. Az élénkzöld, precízen megművelt rizsföldek váltakoznak a kieden sziklás vidékekkel. A talaj vörös színű, és mivel az ott élők ebből égetik a tégláikat, házaik is vörösek. Nagyon nagy munka ezt a száraz, kemény vörös földet megművelni. Csodálkozva néztük a folyóknál a falu népét, ahogy mosták ruhái­kat. Ebből is társadalmi eseményt csinálnak, ugyanis egész családok kivonulnak ilyenkor. A nők és fér­fiak egyformán kiveszik részüket a mosásból, a tiszta ruhákat kitere­getik a homokba, fűbe, és hagyják száradni. Közben alumíniumedé­nyeikben szabad tűzön megfőznek, beszélgetnek. Megfiirdenek ők is, háziállatként szolgáló zebuikat is lesúrolják. A gyerekek rohangálnak a parton, műanyag flakonokból, faágakból készített autóikkal játsza­nak, biciklikereket hajkurásznak. Emlékezetes marad az anakaoi négynapos tengerparti csavargá­sunk is: a helyi halászok elvittek bennünket pirogue hajójukkal az ott élő madarak miatt védett és lakadan, Nosy Ve nevű apró ko- rallszigetre. Addig is finom ételeket ettünk, de az általuk sütött halak és languszta íze sokáig a szánkban ma­rad. Maximálisan kiélveztük a tiszta türkiz vizet és a fehér homokot. Egy megvalósult álom Nehéz életük van ezeknek az em­bereknek, de nagyon igyekeznek. Falukon a föld termékennyé tétele a nagy kihívás számukra. Ott, ahol már megfordulnak a turisták, a helybeli nők - hátukon hordozó­kendőben a legkisebb babájukkal, maguk mellett a nagyobb gyere­kekkel - kézimunkákat, fából és zebuszarvból faragott ajándéktár­gyakat, agyagból készített szobrokat kínálnak megvételre. A piacokon a vaníliát kínálják gyakran. Gazdag zafírlelőhelyeik vannak, megláto­gattuk a felszíni bányát, és műhely­ben is voltunk, ahol ezeket a drá­gaköveket csiszolták és ékszereket készítettek belőlük. Summa summarum: Madagaszkár egy megvalósult álom lett. Szeles Pál Ildikó Ismerkedés egy kis lemurral Baobabfa (A szerző felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom