Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-25 / 248. szám, kedd
www.ujszo.com FOCITIPP 2016. OKTOBER 25. OLVASD A JÁTÉKOT 15 Olvasd a játékot: a 4- 4-2 -es formáció A futball hajnala kaotikus volt, a hivatalos kereteket nélkülöző játék még nem öltött formát. A futball taktikája - már ha nem túlzás ennek a szónak a használata az adott körülmények között - elég egyszerű volt még azután is, hogy rögzítették a csapatonkénti tizenegy játékos számát. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk; a csapatok csak rohangáltak a labda után. Az 1870-es évekig kellett várni arra, hogy a kapus megkülönböztetett mezőnyjátékossá váljon. 1909-től viselt a csapattársaitól eltérő színű mezt, és csak 1912-ben jött el az idő, hogy megszabják; a kapus csak a tizenhatoson belül érhet kézzel a labdához. Az 1920-as évek végére azonban a taktika és a taktikai formációk már nemhogy kialakultak, de a játék szerves részéve, fejlődésének mozgatórugójává váltak - és mindez azóta sem változott meg. Az Olvasd a játékot sorozatunkban sorra vesszük a futball taktikai formációit és legfontosabb posztjait, amelyek közül most a 4-4-2-vel foglalkozunk. Általános leírás • Megjelenés: Angliában az 1966- os világbajnok angol csapat edzőjének, Alf Ramsey-nek tulajdonítják a szélsők nélküli alakzat feltalálását, de tekintve, hogy a Szovjetunió és Anglia között egészen biztosan nem volt aktív kommunikáció azokban az időkben, kimondhatjuk, hogy a 4-4-2-es felállást először Viktor Maszlov használta a világ futball- jában - ez persze nem jelenti azt, hogy Ramsey nem egy fuggeden, ezzel párhuzamos gondolatiság mentén jutott volna el ugyanoda. • Megjelenés ideje: A 4-4-2-es játékrendszer a Szovjetunióban fejlődött ki az 1960-as években. • Megjelenésének oka: ,A futball olyan, mint egy repülő. Növelheted a sebességet, de akkor a közegellenállás is megnő, így a szerkezet elejét áramvonalasra kell építeni” - magyarázta elméletét Viktor Maszlov, akinek munkássága hatásában, újításaiban és sikereiben is fantasztikus volt. Brazília az 1958-as és az 1962- es világbajnokságot is sziporkázó játékkal nyerte meg, mégpedig a 4-2-4-es felállást használva, ami szép lassan az egész világon kezdett elterjedni. A négy védő és az előttük játszó középpályások masszív alapot adtak hozzá, hogy a négy támadó szabadon, szinte kötetlenül futballozhasson, ami különösen a brazil csapat esetén volt életveszélyes, hiszen ezeket a játékosokat szinte leheteden volt emberfogással megállítani. Emiatt erősödtek fel azok a hangok, melyek az emberfogás helyett a zónavédekezés tökéletesítését preferálták. A zónavédekezéssel viszont az volt a probléma, hogy nagyfokú összhangot és szervezettséget kívánt a védelem tagjaitól, és messze nem csak abból áll, hogy a védő felveszi az ő területére érkező játékost. Mert például mi történik, ha két csatár is az ő területén mozog? Vagy ellenkezőleg: ha azt látja, hogy az ő területén nincs senki, ám védőtársát ketten is szorongatják? Ráadásul, ha úgy dönt az egyik A 4-4-2 emlékezetes estéje a BL-ben védő, hogy bármilyen okból elhagyja a számára kijelölt területet, akkor mi lesz annak a sorsa? Kinek kell fedeznie? Márpedig ezeket a kérdéseket jó előre és alaposan meg kell beszélni, ezt nem lehet improvizálással eldönteni. Hogy kiszűrje a rendszer gyenge pontját, a rossz váltásokat, Maszlov úgy döntött, hogy a legegyszerűbb lesz folyamatos emberfölényt kialakítani a védekezés során, ezért feladta a 4-2-4 két szélső támadó pozícióját, és visszahúzta őket a középpályára. Megszületett a 4-4-2 és a zónavédekezés - a két négyesláncba szerveződött csapatrész a mai napig a védekezés egyik, ha nem a leghatékonyabb formája. Nem csoda, hogy Maszlov módszere azonnal eredményekre vezetett a maga idejében. Az 1967-es bajnoki szezon visszatekintőjében Martin Merzsanov, a szovjet sportújságírás doyenje, a Futbol magazin alapítója azt írta: ,A zónavédekezés, mely során a védők összehangolt mozgással nem konkrét ellenfelekkel szemben védekeznek, hanem a zónájukba belépő játékost veszik fel, összehasonlíthatatlanul hatékonyabbnak bizonyult, mint a hagyományos emberfogás.” • Működési elve: A védelemben és a középpályán is négy-négy játékos kap helyet, akik - általában — egyenlő távolságra helyezkednek el egymástól, és együnes mozgással tolódnak a labda irányába. A középpálya közepén két, tizenhatostól tizenhatosig futballozó játékos kap helyet, bár egyikük inkább a lab- dakihozatalokért felel (6-os poszt), míg a másik inkább a támadások felépítéséért és a kulcspasszokért (8-as poszt). A középpálya két szélén nagy munkabírású, a vonalak mellett futballozó játékosok kapnak helyet, akik sokkal inkább alkalmazkodnak a játék menetéhez, mintsem hogy diktálják azt. IRIrtfGUFT Q q / PlfilO \ FEW1ARA / DAVIDS j í-• • \ o BUFFON ° • COSTACOftTA W 2AM8ROTTA A 2013-as BL-döntő taktikai felállása Ami a két csatárt illeti: általában van a „nagy csatár / gyors csatár” felállás (pl.: John Toshack és Kevin Keegan, Emile Heskey és Michael Owen), illetve van a „kreatív csatár / gólszerző csatár” (pl.: Kenny Dalglish és Ian Rush, Peter Beardsley és Gary Lineker, Teddy Sheringham és Alan Shearer). Bár ezekre a csatárduókra évtizedekkel később is jól emlékszünk, a 4-4-2-es rendszer igazi kulcsposztja és innovációja a felfutó szélső védő. A felfutó szélső védő A szélső védők korábban a négytagú védelmek jobb és bal oldalát védték a vonalak mellett, posztjukról maximum pontrúgások esetén mentek fel az ellenfél térfelére. A 4-4-2 megjelenésével alakult át a poszt, és tűntek fel a modem, támadó felfogású szélső védők. Ennek elsősorban az az oka, hogy a 4-4-2-es formációban nincsenek szélsők (szélső támadók), így ezt a feladatkört a védőknek kellett átvenniük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak 4-4-2 esetén beszélünk támadó szélső védőkről, hiszen legalább ilyen fontos szerepük van a leginkább elterjedt 4-2-3-1 vagy más négyvédős szisztéma esetén is, de a megjelenésük a 4-4-2- höz kötődik. Védőmunkájuk mellett kiemelt feladatuk, hogy felfutásaik során az előttük játszó szélső támadóval együtt kettő az egy elleni helyzetbe hozzák az ellenfél szélső védőjét. Persze az is elképzelhető, hogy az előtte játszó szélső játékos inkább befelé mozog (főként, ha az tükörszélső), üyenkor viszont nagy folyosó nyílhat a felfutó védő előtt. Ebben az esetben a végcél általában a pontos beadás. Az AC Milan 4-4-2-es felállásban nyerte a Bajnokok Ligáját 2003-ban, a mindent eldöntő tizenegyest Andrij Sevcsenko rúgta be az ötödik körben, pedig Carlo Ancelotti edző eredetileg első rúgónak jelölte Vezetőedző: Marcello Lippi AC Milan: Dida - Costacurta, Nesta, Maldini, Kaladze - Rui Costa, Gattuso, Pirlo, Seedorf - Inzaghi, Sevcsenko Vezetőedző: Carlo Ancelotti j A mérkőzésről hosszabb ösz- szefoglaló olvasható Carlo Ancelotti könyvében (Az én focim - a vezetőedző jegyzetfüzetéből), ennek segítségével elevenítenénk fel a mérkőzést. „Életem első BL-döntőjét pályafutásom vízválasztójának tekintem. A Juventus már megnyerte a bajnokságot, és az elődöntő visszavágóján fantasztikus győzelmet aratott a Real Madrid ellen, így őket tartották esélyesnek. Mi azonban bíztunk magunkban, és hihetede- nül koncentráltak voltunk. Óriási érzelmeket mozgatott meg a finálé: a két klub történelmi vetélkedése, és az a tény, hogy olasz csapatok játszanak egymás ellen a mitikus Old Traffordon, különlegessé tették a mérkőzést. Minden mérkőzést alapos felkészülés előz meg, de itt aztán minden egyes mozzanatot előre kiszámoltunk: minden lehetőséget megvizsgáltunk, megnéztük, hogy nekünk mit lehetne lépni, és hogy mi várható a Juventustól. És persze ahogy lenni szokott, amint pályára léptek a csapatok, máris változtatni kellett. A Juventus ellen a 4-4-2-es felállást választottam, amelyet egyébként ritkán alkalmaztam abban az idényben, de az ellenfél erős széljátéka rávitt erre a megoldásra. Az igaz, hogy Nedved eltiltás miatt nem léphetett pályára, de ettől még a széljátékuk ugyanolyan domináns maradt, olyan játékosokkal, mint az általam is jól ismert Thuram és Zambrotta. A cél az volt, hogy a pálya szélén megakadályozzuk az előretörésüket. Meglepetésként ért azonban, hogy a Juventus ezúttal más védővonalat állított ki a mérkőzésre, mint amit előzetesen vártam. Thuram a jobb szélen, Ferrara és Tudor középen játszott, míg a bal szélen - teljesen váratlanul - Montero helyezkedett el. Erre a megoldásra azért került sor, hogy Zambrotta Nedvéd helyére húzódhasson. Amint észleltem az ellenfél lépését, én is változtatásokat eszközöltem. Megkértem az eredetileg Inzaghi mellett ékként játszó Sevcsenkót, hogy folyamatosan cserélgesse a helyét Rui Costával, és igyekezzen minél többször egy az egy elleni játékra kényszeríteni Monterót. A Juve védője taktikailag hiába volt tökéletesen felkészített, az ukrán fizikai fölénye ellen tehetetlennek bizonyult. Ilyen mozgásokat kértem tehát a 4-4-2-es felállástól a támadósor tekintetében. Ez a változtatás alapjában befolyásolta a mérkőzés menetét, mert bár a Juventus a második félidőre átalakította a védekezését, így is számtalan lehetőségünk akadt a gólszerzésre. Az egyes játékosoknak a következő utasításokat adtam: A két szélső védőt, Costacurtát és Kaladzét csak és kizárólag védekezésre fogtam, nem mehettek fel a szélen. Sevcsenko - ahogy mondtam - kimozdult szélre, hogy Monteróval harcoljon, míg Rui Costa és Seedorf középre orientálódott, hogy így nehezítse meg a két középső középpályás, Tacchinardi és Davids dolgát. Hogy a rendes játékidőben mégsem győztünk, az Buffon remek teljesítményének volt köszönhető.” Hegedűs Henrik A 4-4-2-es formáció működési elve Milan-Juventus 0-0,3-2- tizenegyesek után Bajnokok Ligája-döntő, 2003. május 28. Manchester, Old Trafford, 62 315 néző, V: M. Merk (német) Juventus: Buffon - Thuram, Ferrara, Tudor (Birindelli 42.), Montero, Camoranesi (Conte 46.), Tacchinardi, Davids (Zalayeta 65.), Zambrotta - Del Piero, Trezeguet Carlo Ancelotti
