Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-25 / 248. szám, kedd
www.ujszo.com I 2016. október 25. KÖZÉLET I 3 Haragba fulladt ünnep Budapesten Méltóságteljes megemlékezés helyett indulatok uralták a Kossuth teret vasárnap délután ... és akik hergelték őket A CÖF és lengyel vendégei bevonulásra készen (A szerző felvételei) FINTA MÁRK Budapestnek az ünnepi megemlékezések idején sajátos, múltidéző hangulata van, és nem azért, mert a rendezvények „megálmodói" gondos kezekkel állítanak zászlóerdőket, plakátoznak és indítanak retróvillamosokat a városban. Budapest külsőségeiben ösztönösen azonosul ünnepeivel, és ez október 23-ra fokozottan igaz - gondoltam a Kossuth tér sarkában állva a szürkébe hajló vasárnap délután, mikor végignéztem a hatalmas, földszínü embertömegen. A fekete, barna és szürke kabátok tengere beborította a teret, és az „őszi tenger” egyhangúságát csak a zászlók törték meg itt-ott. Olyan volt minden, mint egy 60 évvel ezelőtti fotó a történelemkönyvből, minden fennköltségével és pátoszával együtt. Aztán elhangzott az első „kurvaanyád” a hátam mögött. Nem nekem mondták, szerencsére, de a varázst megtörte. Ami pedig utána következett, az már nagyon messze volt az 1956-os forradalom szellemétől, vagy akár a polgári Magyarország ideájától. Egy igaz emlék De ne szaladjunk ennyire előre. Helyszín a dél-komáromi vasútállomás, ahol az előtérben Havrila Bé- láné Sticker Katalin és Wittner Mária, október 23. két szabadságharcosa köszönti az utazókat egy nagy plakátról. Ilyen plakátból megszámlálhatatlanul sok akad az országban - az emlékév meglehetősen költséges kampánya a pesti srácok jelképes alakját emelte ki a forradalom szimbólumtárából. A Budapestre tartó vonaton is belebotlottam 1956-ba, ez azonban már nem marketing volt, hanem a valóság. Velem szemben egy idős úr ült, aki, miután megkérdezte, hová tartok, magától kezdett mesélni az 1956-os forradalomról. 18 éves volt akkoriban, ő maga nem fogott fegyvert, de a fővárosban volt azokban a napokban, mikor megérkeztek a szovjetek. „Kimerészkedtünk az utcára, hajtott a kíváncsiság. Sosem felejtem el azt a rengeteg letakart halottat. Jártunk a Kossuth téren is, ott akkor már nem voltak holttestek. De nagyon erősen éreztük a vér szagát” - mondta, és látszott rajta, hogy megrendíti az emlékezés. Ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz az első és utolsó őszinte emlék és gondolat ’56- ról, amit azon a napon hallok. Háromba szakadt ország Egy órával az ünnepség kezdete előtt kevés ember volt a Kossuth téren, de fokozatosan érkeztek kisebb- nagyobb csoportokban. A teret kordonokkal három részre osztották. A színpad elé meglehetősen furcsa módon kizárólag a karszalagos kiválasztottak juthattak be: közéjük tartoztak a Fidesz feltétlen híveiből álló CÖF civilszervezet tagjai és lengyel vendégeik, akik a parlament épületének bal szárnyánál várakoztak egy molinóval és sok zászlóval, látványos, de rövid bevonulót terveztek. Mellettük karszalagot kaptak a vidékről felbuszoztatott fide- szes önkormányzati alkalmazottak, de a határon túli, Fidesz-közeli venTeljesen megtelt a Kossuth tér A tüntetők... dégek is. A beléptetés a „Tiltott Városba” meglehetősen vontatott és lassú volt, feltorlódott a tömeg - ám ők közelről láthatták az ünnepi műsort. A periférián, még a kordonokon belül, de több száz méterre a nagy, LED-falakkal felturbózott színpadtól kapott helyet az emlékezni vágyó átlagember, nyugdíjasok, középkorú párok és meglehetősen sok fiatal is. Ide is csak biztonsági ellenőrzés után lehetett bejutni, a beléptető pontokat a Válton Security fogd- megjei védték, akik egyébként évek óta ápolnak közeli kapcsolatot a Fidesszel, 2016-ban ők ügyelnek a biztonságra az összes állami ünnepségen. A biztonsági emberek sorfalat álltak, és bekukkantottak a táskákba. Ám nem robbanóanyagot vagy veszélyes tárgyakat kerestek - ekkora tömegben egy terrorista akkorát robbanthatott volna, amekkorát akar. Sípokat kerestek. Juhász Péter, az Együtt politikusa ugyanis kormányellenes tüntetést szervezett a megemlékezésre, és arra kérte a tüntetőket, hogy sípokkal fütyüljék ki Orbán Viktort. Ezek a demonstrálok kerültek végül a harmadik szektorba, a kordonon túli világba, egy rendőrsorfal mögé a Vértanúk terére, az Alkotmány utcába, és a Fáik Miksa utca sarkába. Juhász Péter nem jutott be sípjával a megemlékezésre, a Válton emberei annak ellenére sem engedték be, hogy még karszalagja is volt. A tiltakozókat ez nem rázta meg különösebben, az ünnepi műsor elejétől a végéig csinálták a zajt. Hiába volt azonban szinte elviselhetetlen a hangzavar a tér sarkaiban. A kiszorításuknak, illetve a tér akusztikájának köszönhetően ugyanis bent, 50-60 méterre a tüntetőktől háttérzajjá szelídült a sípolás - egy ideig. Elvósz a füttyben a szó Bár a tüntetőket a többiektől kordon és rendőrsorfal választotta el, állandósult itt a feszültség, ami eleinte még nem fajult tettlegességig. „Szemét hazaárulók vagytok, rohadt gennyes komcsik” - kiabálta egy 70- es éveiben járó nyugdíjas néni egy középkorú, sípot fújó asszonynak, aki erre az arcába kiáltotta, hogy provokátor, majd folytatta a fütyülést. A néni erre felháborodva köpött • egyet felé - de nem fordult vissza, hogy az ünnepséget nézze. Abból amúgy sem látott volna túl sokat, a színpad innen nagyon messze volt. Inkább szótlan férjével, aki egy meglehetősen nagy zászlót cipelt, keresett magának egy másik sípos tüntetőt, akit szintén lekomcsizott. Többen űztek abból sportot, hogy a tüntetőket hergelték válogatott sértésekkel, nem igazán érdekelte őket a megemlékezés. A demonstrálok sem maradtak adósaik, de sokáig úgy tűnt, komoly konfliktus a szópárbajon kívül nem lesz. A tér Andrzej Duda lengyel államfő beszédére már teljesen bedugult, nem lehetett átjutni a másik oldalra, így én is ott ragadtam a kordonon belül, a hátsó sorokban. Egy szót sem hallottunk az elnöki beszédből, de láthatóan ez ott és akkor nem is érdekelt senkit. És akkor jött Orbán... ...az indulatok pedig végképp elszabadultak, annak köszönhetően, hogy a kordonon belül állók közül - addig nem hívták fel magukra a figyelmet - sokan sípokat vettek elő a zsebükből, és fújni kezdték. Egy középkorú férfi közvetlenül egy idős asszony háta mögé állt, és szinte a fülébe sípolt. A nő megfordult, reklamált, majd igyekezett pofont adni a tüntetőnek, aki rávágott a kezére. Erre már többen felkapták a fejüket, és arrébb taszították a férfit, ahogy a bringaruhás fiatalokat is, akik dudákkal csinálták a fesztivált - őket egy cifrán káromkodó, magas férfi „tette helyre”. Kissé kajánul megjegyezhetnénk, hogy a „polgári konzervatív” réteg találkozott itt a „baloldali értelmiséggel”, de a helyszínen ijesztően hatott az a nyilvánvaló gyűlölet, ami sugárzott az emberekből. Ekkor kapott egy ütést Ungváry Krisztián történész, aki a kormány emlékezetpolitikája miatt tiltakozott, de a sípos tüntetők között is sok agresszor volt, akik láthatóan nem a kormány ellen tiltakoztak, egyértelmű volt, hogy csak hergelni jöttek, és a balhét keresik. Hol marad az ember? „Ez a Himnusz, bazdmeg, hagyd már abba, mert neked megyek” - ordított rá a tőle néhány méterre álló fütyülő nőre egy 50-es, kokárdás férfi. A nő megszeppent az agresszív hangtól, le is tette a sípot, ahogy a kordonon belül álló demonstrálok közül is sokan. A Vértanúk tere felől azonban továbbra is hallatszott a fütyülés és a légkürt hangj a—az ott állók talán nem is hallották, hogy épp a Himnuszt játssza a zenekar, talán nem is érdekelte őket. Az utolsó taktusokra megmozdult a tömeg, hazafelé indult. „Vigyázzanak magukra és egymásra” - mondta a műsorvezető a színpadon, és ez akkor és ott rendkívül cinikusnak tetszett. A metróba már meglehetősen csendes emberek szálltak be, ünneplők és tüntetők vegyesen. Egy nagymama búcsúzott fiától és unokájától, kissé meghatódva. Talán akkor vedlett vissza mindenki emberré.
