Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-22 / 246. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. OKTOBER 22. IS [TÁRCA A SZALONBAN Csobánka Zsuzsa Emese B elégzés A busz minden ülőhelye foglalt volt, az apácák párosával ültek Nowy Targban szállt fel a férfi, két oldalt felnyírt haja hátul varkocsban végződött, az arcát több napos borosta fedte, a nyakán pirosra égett a bőr. A kislányt csak akkor emelte fel, mikor már kiért a pályaudvarról a busz, jobbal a csomagtartóba kapaszkodott, a baljára ültette a gyereket. Annak rémült és fáradt arca az ablaküvegen tükröződött, egyik karjával az apját ölelte, a másikkal a mackóját himbálta. A férfi alkarján megfeszültek és el- ernyedtek az inak, ezt az apáca is láthatta, ahogy a rózsafüzér végére ért. Hirtelen állt fel, és mutatott a helyére, az apa elmosolyodott, az arcán büszkeségféle ömlött szét. Mint a délelőtti nap az üléseken, fényesebb lett a karfa és a férfi bőre is. Az ablaknál ülő apáca az ölére mutatott, aztán a karját nyújtotta, és a térdére vette a gyereket, az első apáca is visszaült a helyére. Néztem a férfi kék szemét, ahogy biztatóan a tekintetembe kapaszkodik, nem tudom, ki tartott kit, de már két kezével támasztotta a buszt, míg én a mackót az ölembe vettem. Körben ugyanazok a hegyek emelkedtek, mint belül. David a felhőkön csüngött, én pedig valami fontosat akkor tanultam a hitről, hogy úgy tart meg, mint az erős férfikarokat az inak. Rugalmas, erős köteléknek gondoltam, elképzelni sem tudtam a szakadást, az inak és a hit végét. Mire Krakkóba értünk, apám arcán a borosta újra sötét lett, ahogy a felhők mögé bújt a nap, szúrósnak éreztem, mint a kövek szélét a talpam alatt Giewont felé haladva pár nappal korábban. Apám szeme alatt a ráncok, mint megannyi sziklahasadék, mégis úgy éreztem, lággyá tették a vonásait, keménységében az én gyermeki gyengeségem és törékenységem tükrözte vissza. Az apáca ölében ülve a szék kárpitját nézve aludtam el, velem szemben az aranyfoltok, mint előző nap a fejem felett, David csillagai. Kint ültünk a ház tornácán, vártuk a csillaghullást, apám legalábbis így nevezte. Emlékszem, ahogy nézek felfelé, bele a mély semmibe, káprázik az ég, olyan közelinek tűnik, mintha szabad kézzel el tudnám érni. Közben David arról beszél, reméli, egyszer én is eljutok aTejútra, meglátom, megélem, ami neki megadatott. Anyám végtelenül távol van most, távolibb, mint a csillagok, de nem jut sok időm elmerengeni, nem hagyja, hogy fájjon Chilia hiánya, David folytatja, emlékezzek, abban a mélységben, visszafordult magasságban nem lesz senki, nincs sem szerelem, sem más élete. De emlékezzek arra is, nem kell félnem tőle, akik erre indulnak el, hagynak emléknyomokat egymásnak. Meg vagyok ijedve, nem értem, amiket mond, fázom is kicsit, jobb lenne, ha újra a Göncölről lenne szó, a pontokról, amiket összekötve formát láthatok, szekeret vagy koporsót képzelve magam fölé, de apám most egyesével szakítja le a fejem fölül az összes csillagot, ne rajzoljak magam elé képzelt labirintust. Nem értem, mi változott. Nem értem, miért pont most változik. Eddig erősen tartott, hagyta, hogy csillagokat lássak bele az égitestekbe, de most csak a kicsi van, ami óriási nagy is egyben, távolról csillag vagy pont, közelről viszont még kevésbé értem a világot. Anyám emléke köt és földel, a szabad ég alatt azonban egyre gyérebben világít ő is bennem, pislákol, aztán kialszik, mint a gyertya lángja. Kérdeznék Dávidtól, de nem merek, félek, minden szava újabb világokat számol fel bennem, hagyom, beszéljen, hagyom, hogy közben eltűnjön az erdő is, ami körülvesz. A fákból csak a mélysötét marad, elnyel a fénytelenség, vakulok, direkt nem nézek fel az égre, tökéletesen sötét van idelenn, pont, mintha becsuknám a szemem, ki is próbálom, az jobb, megnyugtatóbb, mégiscsak belül van. Még hiszem, hogy tud változni. Ha kinyitom, valami gyönge fény biztosan éri, muszáj, hogy legyen különbség a bent és a kint között, nem lehet, hogy ugyanúgy ne legyek, mint a fenyves, nem lehet, hogy engem is éppen úgy nyel el az éjszaka, mint az éjszakát fogja majd a nappal pár óra múlva, most már annyira félek, hogy sírhatnékom támad, legalább a folyó vinne magával, azt nézve ugyancsak lenne valami reményféle, de itt nincsenek vizek, David kék szeme is kiszárad éjfélre, rá sem merek nézni, mert még az sem lesz. Aztán úgy van, hogy az ember belelát dolgokat oda, ahova nem kellene, és nem látja, ami a szeme előtt van, ezt mondja apám, most újra értem a szavait, a hangja ismerős, fénytől függetlenül az a régi árnyalat. Fáj majd, Titili, ahogy haladsz előre, és hiába járod az újabb vagy újra a régi utakat, nem hoz megváltást. Keresel majd te is, hisz a lányom vagy, járod majd a saját hegyeidet, és nem tudok neked semmit ígérni, hol van, van-e, lesz-e megváltás. Figyeld majd a ritkuló utat, ahogy a kavicsos ösvényből egyre nagyobbak lesznek a sziklák. Aztán figyeld majd azt is, ahogy felkopnak a fenyők törzsei, figyeld, ahogy mindegyik képtelenség, de szálfaegyenesen áll, mintha lenne a világon olyan teremtmény, ami nem kérdez. Akiben nincsen semmi kétség. Tudod, amikor előw Látom körben az életet, amit élek, látom a férfiakat és a nőket, de nem hallom, ha megszólítanak, olyan hangos a lélegzet... szőr voltam a hegyen, mi fogott meg benne? Nem a csönd és a természet zaja. A saját levegővételemé. Hogy hallom dobogni a fülem. A városban minden túl hangos volt, én voltam túl hangos magamnak, de az erdőben egyszerre megszűnt a kint és a bent. A fák lélegeztek bennem, és belőlem tűnt el az a millió kérdés. Szeretem anyádat, Titili. De az erdőben ő is elválaszthatadan tőlem. Értelmét veszti, hogy külön gondoljak rá. Kicsi, tudom, hogy ezt még nem érted. Vajon mire emlékszel majd ebből az éjszakából? Alszol, kincsem? Jó lenne valami biztosíték, látod, magam ellen beszélek, ellent mondok magamnak, így a helyes kifejezés, fáradt vagyok én is, látod, de Titili, bár fogalmam sincs, mi ez, egyre kevésbé hiszem, hogy egyáltalán létezik ez az egész, de az, hogy te élsz, az érzem, hogy fontos. Mindaz, amit megéltem, amit tudok, benned értelmet nyer. Nem, nem terhellek elvárásokkal, amíg alszol, talán valahogy beléd lehet ringami azt, amiről dadogok, de a fenébe, én sem értem. Annyi magányos éjszaka után a hegyeken, Titili, a Manaszlu, Kailash és az Annapurna után mégis most érzem magam a leginkább egyedül. Ahogy itt vagy. Mert micsoda bűnt követtem el ellened, hogy a világra hívtalak? Ennyi kérdés és ennyi kétség között élni, hogy volt jogom ezt tenni veled? Itt vagy az ölemben, és alszol. És ugyanígy alszol majd holnap is, aztán én fogok álmodni veled, hogy már nem vagy, hogy máshol vagy, és te álmodsz újra az életedbe engem, behálóznak majd a kötődés pókhálói, de nem tudok segíteni. Az eszem vesztem, de akkor sem tudom a te életedet köny- nyebbé tenni. A kezem kicsike, az apácától visz- szakéredzkedek apám ölébe, David erősen tart minket. Dereng valami a csillaghullásról, hogy azok mind eltűnt életek, most, hogy nincs kihez beszélnem, hallgatok, nézem, hogyan karcolják össze az eget egy másik augusztusban. Csöndes az erdő, közel s távol nincs senki bennem, David, azt hiszem, ez az örökséged, érzem az orromban telítődő apa szagot, David, vagyis a Tejút illatát, de mindentől ugyanannyira vagyok Látom körben az életet, amit élek, látom a férfiakat és a nőket, de nem hallom, ha megszólítanak, olyan hangos a lélegzet. Apa, hogy lehet ilyen hangosan levegőt venni? Apa, ha nem veszek levegőt, meg- fülladok, de ahogy lélegzem, az egyre jobban faj. Te biztos tudod, miről beszélek. Segíts, légy szíves. Ilyenkor mit kell csinálni? Mit olvas? Szalay Zoltán az Új Szó főszerkesztője Aki egyszer rákap Pelevinre, nehezen „jön le” róla. Minden egyes Pelevin-regény olyan, mint egy kőkemény pszichedelikus trip, mély nyomot hagy a tudatban. Pelevinnek nem épp a leggyakoribb témája a szerelem, ebben a több mint tíz éve megjelent regényében azonban ezt állítja középpontba. Később is megjelenik még nála a téma, például az S. N. U. F. F. című antiutopisz- tikus remekműben, amelyben egyszersmind le is számol vele, kegyetlen és fájdalmas ítéletet mondva minden bárgyú romantika felett. A Metamor Szent Könyve ugyanolyan maró szarkazmussal dolgozik, mint a Pelevin-könyvek általában, és ezúttal is központi szerepet kap az illúzió mibenlétének boncolgatása. Az elbeszélő egy tizenéves Lolitának tűnő, ártatlan megjelenésű kislány - valójában egy szuperintelligens, több ezer éves rókametamor, aki csodálatos farka segítségével bűvöli el az embereket. Sok ezer éves zavartalan működését végül egy farkasmetamor megjelenése zavarja meg - Alekszandr az orosz titkosszolgálat tisztje, akiből a törékeny kis róka kihozza állati énjét. Itt pedig már az események sűrűjében vagyunk, amelyek egybefonódnak napjaink már-már misztikusan brutális orosz valóságának díszleteivel, miközben új értelmezést nyer az istenek alkonyának kultúrtörténeti motívuma és Berkeley Pelevin száViktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve, Európa, 2006 mára oly meghatározó filozófiája. Aki nem ismeri Pelevint, talán ne ezzel kezdje, annak inkább Az agyag géppuskát, A rovarok életét vagy A rettenet sisakját ajánlanám, amelyeken át egyenes út vezet az olyan csúcsokig, mint az S. N. U. F. F. vagy a T című regények. SAROKPONT Családi kör Ki f kinek a kije? Nagy kérdés. Nem én forszírozom, hanem komoly emberek (férfiak), közéleti kérdéseket elemző portálon. Pletykarovatunk következik. Mivel középkorú és nőnemű egyén vagyok (közkeletű szóval élve: néni), kénytelen vagyok tisztázni a pletykálkodáshoz való viszonyomat. A közösségi hálón egy középső ujjas emotikonnal elintézném, nyomtatatásban viszont pontosabban kifejtem: bikmakk! Mindazonáltal nem szeretném elvitatni mások jogát ahhoz, hogy emberi kapcsolatok tételes listázását közösségformáló célokra használják. Ha így teljesebb a körkép, ám legyen. No, de miféle panoráma nyílik innen? A rokoni szálak észben tartása létfontosságú lehet egy közösség számára. Hogy elkerüljük a de- generált utódok születését, hogy empatikusabbak lehessünk egymással megváltozott családi állapot esetén, illetve hogy DNS- vizsgálat nélkül is a megfelelő szülőnek adjuk haza a megfelelő ovist. Emberileg tehát érthető, sőt természetes, de aki egy napot is eltöltött már a Föld nevű bolygón, az tudja, hogy ezek az egyébként sem egyszerű kapcsolatok nem a nézetazonosságon alapulnak. Kevesen vagyunk. Egy Pozsony nagyságú várost is alig tudnánk megtölteni. Nem nagy kunszt bárkit is ismerni. Főként, ha szakmákra szűkítjük a bárkik csoportját, például azokra, akik írással keresik a kenyerüket, írott produktumainkkal játszva megbirkózik a tucatnyi szerkesztőség, kiadó. Mégsem tudjuk igazán kibeszélni magunkat. Egyrészt tartózkodunk a hangos vitáktól, nehogy már meghallják a szomszédok, másrészt a stabilitást kétpólusú világrendben (szülők) preferáló családias önszemlélet nem tud mit kezdeni a véleménynyilvánító egyének egymással kooperáló állampolgári hálójával. Ebben a „családban” soha nem lehet felnőni. Nincs res publica (közös dolog), elvégre mindent elintéz a családfenntartó, aki mellett időnként hitet kell tenni („Kit szeretsz jobban, anyut vagy aput?”). Nem ismeri az öngondoskodást (L. vacak honorárium), mert a kenyéradóhoz sze- retetalapú viszonyt feltételez..És ha valamely „családtag” mégis felnőtt állampolgárnak képzelve magát hallatja a hangját, mert közös jog sérült (sajtószabadság), viszontválasz helyett rögvest megtudhatja, hogy ő kinek a kicsodája, hun a hele, és mija dóga. Ide nem is kell cenzor. Előbb- utóbb mindenki mindenkije sorra kerül, s „nagyot koppan akkor, azután elhallgat”. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
