Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-22 / 246. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. OKTOBER 22. 2ä Popély Árpád (Somogyi Tibor felvétele) Bár hivatalosan a rendszerhez lojálisnak ítélték a csehszlovákiai magyarságot, számos jel utal arra, hogy a kommunista vezetés attól félt, az itteni magyar lakosság csatlakozhat a forradalomhoz. Hogy élte meg a hazai magyarság 1956-ot, és mi következett utána? Popély Árpád történész beszél erről. M ilyen volt a helyzet Csehszlovákiában 1956-ban? Sokkal stabilabb, mint Magyar- országon, mind politikai, mind gazdasági értelemben. A korabeli Csehszlovákia a szovjet blokk legstabilabb országának nevezhető. Az életszínvonal sokkal magasabb volt, mint Magyarországon, részben ezzel is magyarázható, miért nem alakult ki nálunk is hasonló ellenállás a rezsimmel szemben. A párt vezetésén belül nem létezett egy olyan reformszárny sem, amely a reformfolyamat élére állhatott volna, hanem ugyanaz a nómenklatúra uralta a pártot, amely Sztálin halála előtt is a helyén volt. Ráadásul a cseh és a szlovák lakosság hagyományosan sokkal kevésbé volt orosz-, illetve szovjetellenes, mint a lengyelországi vagy a magyarországi. S mi volt a helyzet a hazai magyarsággal? Bő tíz évvel vagyunk a háború befejezése után, még friss emlék a Beneš-dekrétumok, a lakosságcserék, a jogfosztottság évei... 1948-ban valamilyen szinten rendezték a magyar lakosság helyzetét. Véget ért a lakosságcsere, a Csehországba deportáltak 1949-ben visszatérhettek otthonukba, véget ért a reszlovakizációs kampány is, s a magyarok visszakapták állampolgárságukat. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy helyreállt volna a két világháború közti polgári Csehszlovákia meglehetősen demokratikusnak nevezhető nemzetiségi politikája. A háborút követő évekhez képest azonban ez is nagy változást jelentett. A pártvezetés lehetővé tette egy napilap megjelenését - így indult el az Új Szó, valamint egy kulturális szervezet megalakulását - ez lett a Csemadok. Megindult a magyar nyelvű oktatás is, ám a pártállami keretek természetesen nem tették lehetővé, hogy a magyarok teljes értékű állampolgároknak érezhessék magukat. Nem adták vissza például az elkobzott vagyonokat, csupán egy bizonyos részét, de az egészet nem. A magyar lakosságot nem kárpótolták sem anyagilag, sem erkölcsileg az elszenvedett sérelmekért. Sok felvidéki magyart nagyon érzékenyen érintett a kényszerű szövetkezetesítés. Ez hogy állt 1956-ban? Az 50-es évek elején Magyarországhoz hasonlóan nálunk is mindenkit bekényszerítettek a földműves szövetkezetekbe. Sztálin halála után, 1953-ban volt enyhülés ezen a téren, s azok, akik akartak, kiléphettek. Ezt nagyon sokan meg is tették, nemcsak magyarok, hanem csehek és szlovákok is, aminek következtében a szövetkezetek jelentős része szét is hullott. Végül azonban, mintegy a magyar forradalom utóhatásaként, 1957-ben ismét visszakényszerítették a gazdákat a szövetkezetekbe. Milyen volt a hangulat a hazai magyar lakosság körében? Menynyire elégítették ki az említett engedmények? Erről azért nagyon nehéz véleményt mondani, mert a magyarság nem volt abban a helyzetben, hogy hangot adjon az elégededenségé- nek. Fontos tényező az is, hogy az emberek emlékezetében még nagyon elevenen élt a jogfosztottság emléke. A régi elit - az értelmiség, a tanítók, a papok és lelkészek - vagy elmenekült, vagy kitelepítették. A magyar lakosság nyakába egy új nómenklatúrát ültettek, amely természetesen nem a kisebbségi közösség, hanem elsősorban a párt érdekeit képviselte. Megemlíthetnénk például Lőrincz Gyulát, aki a Csemadok elnöke, s egyben az Új Szó alapító főszerkesztője volt. Ö - Fábry Istvánnal együtt - tagja volt a kommunista párt legfőbb politikai szervének, a központi bizottságnak is, tehát valóban nagyon magasan helyezkedett el a párthierarchiában. De megemlíthetném akár Dénes Ferencet is, aki a szlovák parlament alelnöke volt, s 1956-ban az Üj Szó főszerkesztői tisztét is betöltötte. Ezek voltak tehát a hazai magyarság új „vezetői”, akiktől nehezen lehetett elvárni a kisebbségi jogokért való következetes kiállást. Mennyire fogadta el ezeket a vezetőket a lakosság? Erre ismét nagyon nehéz válaszolni, mert ilyen felmérések értelemszerűen nem készültek. Az Új Szó sem a magyar lakosság hangulatát tükrözte, hanem a párt propagandaeszköze volt csupán. Esetleg azoknak az állambiztonsági jelentéseknek az alapján lehetne kutatni a témát, amelyeket rendszeresen megküldték a pártközpontba, s amelyek feladata pont az volt, hogy felmérjék a magyar ajkú lakosság körében felmerülő elége- dedenséget. Tudjuk, hogy a forradalomellenes pártkampánynak volt egy nacionalista, magyarellenes felhanga is. Ez miben nyilvánult meg? A csehszlovák propaganda tudatosan azzal riogatta a cseh és szlovák lakosságot, ha győz a magyar felkelés, ismét felélednek a magyar revizionista törekvések. Ez természetesen hazugság volt, de ilyen módon is megpróbálták a forradalom ellen hergelni az embereket. Milyen forrásokból értesült egyáltalán az itteni lakosság a magyarországi eseményekről? A forradalom kitöréséig számos magyarországi lapot hoztak be Csehszlovákiába, ám ezt a forradalom kitörésekor azonnal leállították. A hazai sajtóból értelemszerűen nem lehetett reális képet kapni az eseményekről. A Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió volt a legfőbb információforrás. A titkosszolgálati jelentésekben is olvashatunk arról, hogy a magyar lakosság tömegesen, akár az utcán is hallgatta ezeket, így naprakész információi voltak arról, mi folyik Budapesten. Voltak, akik megpróbáltak csatlakozni a forradalomhoz? Arról nincs tudomásunk, hogy ez valakinek sikerült volna, mert a határ le volt zárva. Am Roncsol László egyik visszaemlékezésében arról számolt be, hogy a pozsonyi magyar egyetemi hallgatóknak volt egy ilyen kezdeményezésük. A terv szerint Gömör, illetve Nógrád területén mentek volna át Magyarországra, ugyanis ott kevésbé őrizték a határokat. Mire azonban a terv megvalósult volna, a forradalmat leverték. Volt az 1956-os forradalomnak valamilyen hatása a csehszlovákiai magyarság további helyzetére? A forradalom egyik legmeglepőbb következménye az volt, hogy hozzájárult a csehszlovákiai magyar sajtó megerősödéséhez, mivel a forradalom kitörése után Csehszlovákiából kitiltották a magyarországi sajtót. Utóbb ezt megszüntették, de már jóval kevesebb sajtóterméket hoztak be az országba, mint korábban. Ennek pódása céljából a pártvezetés elrendelte például az Új Ifjúság vagy a Szabad Földműves példányszámának és terjedelmének a növelését. Osz- szességében a pártvezetés úgy értékelte, hogy az ország magyarsága hű maradt a párthoz és a rendszerhez, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy tartott a hazai magyaroktól. A magyar lakossággal szembeni bi- zalmadanságát mindennél jobban jelezte, hogy a csehszlovák hadsereg 1956. november elején elrendelt mozgósítása során a magyar (és lengyel) tartalékosokat nem merték behívni. Czajlik Katalin ’56-ban megoszlott a világ figyelme Nem a Duna-part. 1956-ban zajlott Egyiptomban a szuezi válság, amely elvonta a világ figyelmét a magyar- országi eseményekről. (Képarchívum) 1956-os magyar forradalom kirobbanásának és lezajlásának megértéséhez a belpolitikai okok ismerete mellett fontos a fokozódó nemzetközi helyzettel is tisztában lenni. 1956-ban a hidegháború elején járunk. A két szuperhatalom még csak ismerkedik az új helyzettel, maximálisan bizalmadan egymással szemben. Most kezd csak kialakulni a modus vivendi. 1956-ban három évvel járunk Sztálin halála után, ebben az évben kezdenek beérni az óvatosan megkezdett desztalinizáció gyümölcsei: a lengyelországi Poznanban nyáron munkásfelkelés tör ki, Magyarországon is jelentős politikai változások indulnak be. Rákosi Mátyás pozíciója tarthatadanná válik, Moszkva meneszti, hogy népszerűbb személyeket lehessen a vezetésbe emelni. Ez viszont akkor már kevés a közvéleménynek. Annak a közvéleménynek, amelyre jelentős hatással van az 1955- ben megkötött osztrák államszerződés. Ebben a nagyhatalmak rögzítik Ausztria semlegességét, a megszálló szovjet hadsereg pedig távozik az országból. Egy világpolitikai esemény, amely buzdítólag hat a magyar közvéleményre, miközben a két ország helyzete alapvetően különbözött. Egyrészt Magyarország az 1945-ben lefektetett titkos nagyhatalmi elosztás szerint a szovjet zónába tartozott, másrészt Ausztriában - akárcsak Németországban - mind a négy nagyhatalom megszálló volt. így a szovjetek a semlegesség kimondásával annyit nyertek, hogy az ország háromnegyedéből kivonultak a NATO-erők. A Magyarországról való kivonulás, a pozíció feladása elképzelheteden és elfogadhatadan volt Moszkva számára. .Annál is inkább, mert - például Csehszlovákiával ellentétben - Magyarországon 1945-től megszakítás nélkül állomásoztak a „felszabadító” szovjet seregek. A fenti tények alapvetően determinálták a magyar forradalom lehetőségeit. A szovjetek számára precedensértékű vereség és presztízsveszteség lett volna a kivonulás, az ország feladása. A kommunista pártok a régió országaiban még csak a hatalmi konszolidáció első fázisában tartottak, több államban - Magyarország mellett például Romániában vagy Lengyelországban — ráadásul nem volt valós tömegbázisuk, s az 1945 utáni időszak tapasztalatai alapján rendkívül népszerűdenné váltak. Moszkva joggal tarthatott attól, hogy ha Magyarországot „elengedi”, máshol is forradalmak törnek ki. Szovjet nagyhatalmi szempontból logikusan következett tehát a forradalom leverése. A kérdés ezért inkább az volt, kap-e a magyarügy külső segítséget. Annak ellenére, hogy a Szabad Európa Rádió a forradalom végnapjáig kitartást kért és felmentő seregeket ígért, Washingtonban egy percig sem merült fel komolyan, hogy segítenének a budapesti felkelőknek. Nagyhatalmi szempontból sajnos ennek is megvolt a maga logikája: a konfliktussal az USA a Szovjetunió elleni világháború kitörését kockáztatta volna. Mindemellett a forradalom ideje alatt egy másik, stratégiai szempontból kiemelten fontos küzdelem is zajlott. Egyiptomban 1956 nyarán az arab forradalmi kormányzat államosította a szuezi csatornát, amire válaszként a „kisemmizett” angolok és franciák- valamint a velük szerződő Izrael- egy trükkösnek szánt operációval október végén elkezdték az ország megszállását. A katonailag de facto győztes nyugati koalíciót végül az USA kényszerítette meghátrálásra, mivel nem akarta Moszkva karjaiba kergetni a vérig sértett arab országokat - emellett pedig szintén sértve érezte magát a britek „magánakciója” miatt. A Szovjetuniónak kapóra jött a szuezi válság: a világ figyelme megoszlott, gyorsan és kegyetlenül le lehetett verni a magyar forradalmat. 1956 a magyar felkelők hősiessége mellett sajnos a régió kisállamainak sebezhetőségét, kényszerpályáit is megmutatta. Egy merev, kötött nagyhatalmi struktúrában minimális mozgásterük sem volt, ezért esélyük sem volt saját sorsuk alakítására. Mózes Szabolcs Popély Árpád: „A pártvezetés tartott a hazai magyaroktól”
