Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)
2016-09-03 / 205. szám, szombat
I www.ujszo.com SZALON ■ 2016. SZEPTEMBER 3. TŤI R engetegen deklarálták már az irodalom elkötelezett hívei közül, hogy ők bizony boldogulnak a tudomány nélkül, elég pusztán a saját képzeletükre hagyatkozni. Manapság viszont egyre ritkábban hallani ilyen - elhamarkodottnak tűnő - kijelentéseket. Mintha változóban lenne a téma megközelítése, enyhülne a merev szembenállás. Először néhány kézenfekvő idézettel körbehatároljuk a terepet, majd három olyan könyvre vetünk egy gyors pillantást, mely igen érdekesen tárja elénk tudomány és fikció kapcsolatát. Richard Dawkins Gyertyaláng a sötétben című önéletrajzi munkája elején (és aztán beljebb is egyszer- kétszer) arról értekezik úgy mellékesen, hogy valószínűleg létrejön az úgynevezett harmadik kultúra. (Egyébként ha létrejön, akkor az részben éppen neki köszönhető a tudomány költőiségének újrafelfedezése miatt, de ez itt mellékes.) „Megváltozott volna a Zeitgeist [korszellem], mióta C. P. Snow a tudomány és a művészet közötti kulturális szakadékon kesergett? Mi történt az azóta eltelt időszakban? Felödik bennem a hatalmas szellemi óriás, Douglas Adams képe, aki sajnos már nem lehet köztünk.” C. E Snow A két kultúra című, 1959-es elhíresült előadására utal itt Dawkins, amely arról szólt, hogy a természettudósok és „az irodalmi entellektüelek” elkülönültek egymástól, nincs köztük párbeszéd. És hogy jön ide a néhai kiváló Douglas Adams? Ezért: „Azt hiszem - fogalmazta meg Adams a Törd át a tudomány gátját című dokumentumfilmben -, a regény szerepe kissé megváltozott. A XIX. században még a regények voltak a világ komoly kérdéseit boncolgató eszközök — ott volt például Tolsztoj és Dosztojevszkij. Napjainkban már mindenki tisztában van azzal, hogy ezekről a témákról egy tudóstól jóval többet lehet megtudni, mint egy regényírótól. Azt hiszem, hogy amikor valódi, szilárd fogódzókra van szükségünk, akkor a tudományos könyveket vesszük elő, a regényektől pedig inkább a könnyed megnyugvást várjuk.” A paradox helyzet világos: az irodalom szerepe megváltozott a médiumok viszonylatában, de talán mégis fordulhatunk hozzá bizalommal, ha nem ragadunk le mellette. Azaz médiumközi térben értelmezzük. Később Dawkins leszögezi: „Talán éppen mostanában vagyunk tanúi a tudományos és irodalmi szféra konstruktív összeolvadásának. Lehet, hogy ezekből nő majd ki [...] a »harmadik kultúra« [...].” Érdemes komolyan venni ezt a jóslatot, hiszen valóban egyre több jel utal arra, hogy van benne valami. Olykor ott is tetten érhető ez a tendencia, ahol végképp nem számítunk rá. Először egy evidens, majd egy kézenfekvő, végül egy szokadan példával támasztanám alá ezt a hipotézist. Tudomány és mágia A párhuzamos univerzumok teóriája egyre nagyobb karriert fut be regények és filmek narratív sémájaként. Neil Gaiman és Michael Reaves Köztesvilág című regénye (amely egy ciklus nyitódarabja, magyar fordításban egyelőre csak az első kötet férhető hozzá az Agave kiadásában) kolosszális megoldással gazdagítja e N. K. jEMISIN KEMÉNY KÖTÉS A „harmadik kultúra” irodalma Három kötet H. Nagy Péter könyvespolcáról közkedvelt spektrumot. A történet főhőse egy ádagosnak tűnő napon eltéved, és felfedezi, megtapasztalja, hogy otthona pusztán csak az egyik a sok-sok alternatív Föld közül. Ugyanakkor olyan mintázat, multiverzum része, melynek egyik pólusán a racionális elveken nyugvó tudomány, míg a másikon a mágia az uralkodó világszervező erő. Az ún. Köztesvilág (amely Joey-t és másolatait alkalmazza) funkciója, célja pedig nem más, mint az ezek közötti egyensúly fenntartása, érvényesítése. (Szép olvasásallegória!) A fikción belül a harcban álló tudomány és mágia tehát egyazon, átjárható struktúra része. Ez a kapcsolatrendszer egy olyan irodalmi (Ül. a popkultúrában igen gyakori) tendencia felé mutat (visszamenő- legesen is), melyben eltűnik a különbség sci-fi és fantasy között. Am ez az „eltűnés” azt is jelenti, hogy a szóban forgó regény mindkettő egyszerre. Komplementer játéktér, mely innen nézve sci-fi, onnan nézve fantasy (a hibrid helyett inkább a kiméra a megfelelőbb szó rá), és éppen ezért hasonlóan viselkedik, mint a párhuzamos univerzumokat lehetővé tevő kvantummechanika (vö. részecske/hullám dualitás). Mivel a mű arra fut ki, hogy az egyensúlyt meg kell őrizni, ez a szerzők válaszaként is olvasható a sci-fit és a fantasyt szembenálló diskurzusokként elgondoló kritikai hagyományra. Pláne akkor, ha mindkét zsáner ráépülhet egy megfelelő, a képzeletet nemhogy nélkülöző, de nagyon is megmozgató tudományos alapra, a sokvilág-elméletre. Neil Gaiman, Michael Reaves: Köztesvilág Agave Könyvek, 2016 208 oldal A jövő problémahorizontja Korunk legégetőbb problémái többféle értelemben is összefüggnek a tudománnyal. Ennek a komplexumnak sokfajta - megbízható és megbízhatatlan - közvetítő közege van, elég csak a tudományos újságírás mellett a különféle médiaspekulációk jelenségére utalni. Izgalmas fejlemény ugyanakkor, hogy ebbe a közvetítésbe bekapcsolódott a zsánerirodalom is. Például Paolo Bacigalupi mind ez ideig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy regényei (gondoljunk A felhúzhatós lányra) olyan jövőbeli extrapolációkon alapulnak, melyek problémahorizontjában saját jelenünkre ismerhetünk. Nincs ez másként a szerző legújabb könyvében sem. A vízvadász című sf-thriller kiindulópontja ugyanis az ivóvízkészlet észszerűden felhasználása és egyenetlen elosztása; a dilemma a napi sajtó szintjén is az egyik legtöbbet emlegetett veszélyforrásnak számít. Norman Myers környezettudós már régen igen szemléletesen megfogalmazta, mi az alapvető probléma: „Számos fejlődő országban az egy főre jutó átlagos napi háztartási vízfogyasztás mindössze fele annak, amennyi vizet egy amerikai a WC egyszeri öblítésére használ.” Bacigalupi regényének cselekménye egy olyan jövőben játszódik, melyben ez a tendencia nemcsak elérte, de politikai téren rendesen meg is változtatta az Egyesült Államokat: Nevada, Arizona és Kalifornia a Colorado folyó vízkészletéért harcol. Egy olyan világba csöppenünk tehát, melyben a víz az aranynál is többet ér, az új vízforrás lehetőségének felbukkanása pedig elég ahhoz, hogy az emberélet a nullával váljon egyenlővé. Bár a történet nagy része pörgős akció, Bacigalupi mindvégig képes a vízhiányból fakadó következményeket úgy adagolni, hogy azok ne puszta háttéranyagként, hanem a cselekmény hajtómotorjaként működjenek. Alighanem igaza volt John Scalzi sci-fi-írónak, aki szerint „a jövőről írni bárki tud. Paolo Bacigalupi azonban arról a jövőről ír, amelyet ezekben a napokban alapozunk meg, ha nem teszünk valamilyen radikális lépést. Ez az írói hozzáállás teszi a könyveit olyan gyönyörűvé... és ijesztővé.” Nos, ennek a „radikális lépésnek” a kiszámításához - remélem, mondanom sem kell -, először is a tudományhoz kell fordulnunk. És akkor elkerülhető lesz az a jövő, amelyről A vízvadász szól. Paolo Bacigalupi: A vízvadász Gabo Kiadó, 2016 398 oldal Egy geológiai fantasy N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regénye a közmegegyezés szerint a kortárs fantasy egyik legfontosabb darabjának számít. Egyedi hang, melyet nemcsak a történetszövés és a világépítés remek megvalósítása jellemez, hanem a nyelvi és a retorikai műveletek komplex kidolgozása is. Mindez olyan stílust és hangulatszabályzó rendszert eredményez, amely nem pusztán a fantasy kliséit újítja meg, hanem különféle kulturális kódok reflektált közvetítésére is alkalmas. Itt és most csak az alapötlet egyetlen komponensét emelném ki. A történetben fontos szerepet játszik az ún. orogénia, melyről a mű paratextusában a következő olvasható: ,A hő- és a kinetikus energia, valamint az ehhez kapcsolódó energiaformák irányítására való képesség szeizmikus események befolyásolása céljából.” (Itt jegyzem meg, hogy a Föld manipulációjára épülő alkotások egyike, Moskát Anita Horgonyhely című regénye Jemisin művének releváns kontextusát alkotja.) Szóval, a világépítés szempontjából Az ötödik évszak - feminista vagy gender fantasy mellett - egyfajta „geológiai fantasyként” definiálható, melyben a földmozgások, a vulkanikus tevékenység stb. képezi az apokaliptikus térszerkezet kiindulópontját. Mindez sajátos megvilágításba kerül a szerző önkommentárjának fényében. Jemisin így nyilatkozik a mű keletkezési körülményeiről: „Ez a fantasy részben az űrben született. [...] Az ötlet csíráját a Launch Pad elnevezésű workshop adta, amelyen 2009 júliusában vettem részt. Akkoriban a NASA is támogatta ezt a programot, melynek célja az volt, hogy összehozza azokat, akik hatással vannak a médiára - meghökkentő módon idetartoznak a sci-fi- és fantasyírók is -, és megértesse velük a nagybetűs Tudományt, ha már felhasználják a munkájuk során.” Jemisin könyve is remek példa arra, hogy egy olyan, olykor a tények világától a végletekig elrugaszkodott „műfajban” is, mint a fantasy, ott lehet a tudomány. Csak nem önmagában van ott, hanem sok-sok mindennel ötvöződik, mint Az ötödik évszakban is, amely szintén jó példa a radikális fikció tudományos alapra helyezésére. N K Jemisin: Az ötödik évszak Agave Könyvek, 2016 360 oldal Bevezetésnek talán ennyi is elég, hogy érzékelhetővé váljon a „harmadik kultúra” kibontakozása. Sok más tendencia mellett a jövőben erre is érdemes lesz odafigyelni, mert sok múlhat azon, hogy korunk lényeges tudományos kérdései a megfelelő formában eljutnak-e a megfelelő helyekre, képesek lesznek-e betagozódni a zártnak tűnő kulturális modellekbe. Érdekes módon, olykor az irodalom - sajátos szimulációs képességének köszönhetően - áthidalhatja a mesterségesen kialakított és fenntartott szakadékokat. Míg régebben úgy fogalmaztak, hogy „irodalom és filozófia egy tőről fakad”, ma már inkább azt mondhatnánk, hogy „irodalom és tudományos gondolkodás közelebb lehet egymáshoz, mint gondolnánk”. A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
