Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)
2016-09-17 / 216. szám, szombat
[16 SZALON ■ 2016. SZEPTEMBER 17. www.ujszo.com ym FÄ3|_r.« ís%>:\ n^tíi'4 " tc^SSil ,4N^j|(Illusztrációs felvételek) A jövő megírva: ? Sokan azt gondolják, hogy a jövőről kijelentéseket tenni kevésbé kockázatos, mint a múltról, mert- egyelőre legalábbis- nincs referenciájuk. Ez csak részben igaz, a jövőről szóló felelősségteljes beszéd ugyanis éppen abból indul ki, hogy az extrapolációt lehetővé tevő eredmények már körülöttünk vannak, megfigyelhetők, és azok meghosszabbításával belepillanthatunk a jövőbe. Ebből a szempontból a futurológiának az a szelete, amelyről itt szó lesz, tudományosnak mondható. Elsősorban nem a spekulatív filozófiával érintkezik, hanem a természettudománnyal és a technikatörténettel. Ezt a változatot a sok lehetséges közül négy névvel azonosíthatjuk: Toffler, Kurzweil, Bostrom és Kaku. uperintelligencia című alapvető könyvében Nick Bostrom megfogalmazza, hogy a kérdés nem az, hogy „milyen jövőről lenne jó olvasni egy sci-fi- ben vagy megnézni filmen, hanem milyenben lenne jó élni: a kettő nagyon különbözik egymástól”. Bostromnak alapvetően igaza van, de nem árt megjegyezni, hogy a Science fiction sokszor bizonyította már, képes a jövő kiszámítására. Innen nézve ennek a zsánernek a szerint különböznek az egyes változatai, alműfajai, hogy milyen kapcsolatot létesítenek tudomány és fikció között. Ez a kapcsolat hol nagyon szoros (mint például a hard sf-ben), hol pedig igen laza (például az űroperában). Mindenesetre a futurológia nem azonos a sci-fivel. Jövősokk A nemrégiben elhunyt Alvin Toffler híres terminusa szerint az úgynevezett „harmadik hullám” az emberi civilizáció posztinduszt- riális szakasza (információs vagy űrkorszakként, globális faluként stb. jellemzik), amely az ötvenes évek végén vette kezdetét. Toffler ebből kiindulva jósolta meg a Szovjetunió szétesését, a berlini fal lerombolását és az ázsiai gazdaság felemelkedését. A szerző behatóan foglalkozott a jövőtől való rettegés különféle formáival. Igen találó kifejezéssel jövősokknak nevezte azokat a magatartásformákat, amelyek a túl rövid idő alatt bekövetkező nagy léptékű technológiai és szociális változások következtében alakulnak ki. Ennek a tapasztalatnak a figyelembe vétele alapvetővé vált a futurológiái gondolkodás számára. Az iménti két szempont horizontjában halladanul érdekes képet mutat a jövőről Ray Kutzweil A szingularitás küszöbén című könyve. „Az emberi képességekben - írja a szerző - mélyreható és drámai hirtelenségű változást eredményező szingularitás dátumát 2045-re teszem. Az abban az évben létrehozott nem biológiai intelligencia egymilliárdszor erősebb lesz, mint az emberiség teljes intelligenciája ma.” Kurzweil szerint a biológia meghaladását, az emberi test átprogramozását a genetika, a nanotechnológia és a robotika egymásba fonódó forradalmai teszik lehetővé. Méghozzá olyan gyorsasággal, hogy az exponenciális növekedés is exponenciálisan növekszik. Részben ezzel összefüggésben merül fel az emberi agy teljesítőképességének és evolúciós szerepének feltérképezése. Poszthumán határ Kurzweil joggal időzik el többször annál a dilemmánál, hogy ameny- nyiben az agy visszafejtése sikeres lesz, akkor a feltöltése, számítási közegben való elhelyezése mennyiben érinti az adott személy identitását. „A legfontosabb kérdés talán az lesz - fogalmazza meg a szerző hogy a feltöltött emberi tudatok valóban mi magunk leszünk-e?” A könyv egyik legizgalmasabb fejezete arról szól, hogy erre a kérdésre nem feltédenül kell igennel vagy nemmel válaszolni. A test átprogramozása, a technológiailag megváltoztatott ember kapcsán felvetődik, hogy hol húzzuk meg a határt, meddig tekinthető embernek az ember. Ezen a ponton elérkezünk a transzhumanizmus jelenségköréhez. Az említett határ alatt emberek, fölötte pedig poszthumánok leszünk? Nos, ez döntés kérdése lenne? Könnyen lehet, hogy egy ilyen határ tételezése önkényes műveletként lepleződik le. Például egy bionikus szívvel vagy neurológiai implantátummal rendelkező egyén még embernek számít? És ha több implantja van? Illetve a nanorobotok mennyisége alapján meghúzható a határ? Kérdések, melyekre nem tudunk azonnal válaszolni, és bár Kurzweil azt állítja, hogy a feje tetejére állítják az evolúciót, még az is kérdéses, hogy az evolúciónak esetleg nem lesz-e valamilyen válasza mondjuk a nanoinvázióval szemben. (Ahogy a genetikai forradalom új vírusfenyegetéseket eredményezhet.) Ha viszont nem az átmenetet hangsúlyozzuk, hanem vetünk egy pillantást a folyamat elejére és végére, valószínűleg akkora eltérést tapasztalunk a két „ember” között, hogy különálló fajokként tekinthetünk rájuk. Mindenesetre a transzhumanizmus mozgalma szükségesnek tartja ezt az „ugrást”, míg ellenzői arra figyelmeztetnek, hogy magunk alatt vágjuk a fát. A leegyszerűsítésekkel azonban óvatosan kell bánnunk. A szóban forgó átalakulás sok olyan apróbb fázis bekövetkezését feltételezi, melyek magukban is nagy jelentőségűek, ugyanakkor bizonytalan tényezőket is tartalmaznak. Bostrom említett munkájában alaposan elemzi az ún. kiborg- forgatókönyvet, mely az agy-számítógép interfészek lehetőségein alapul. Az ember és a gép szimbiózisának tetszetős modellje kapcsán Bostrom arra a következtetésre jut, hogy „ha a testünkön kívül tartjuk a gépeinket, az a fejlesztésüket is megkönnyíti”. A neuromorf MI vagy a szuperintelligencia tehát várhatóan olyan technológia lesz, amelyet a testünkön kívül megépítünk, és ezt éppen a fejlettebb biológiai vagy szervezeti intelligencia teszi lehetővé. Vagyis „nem tűnik valószínűnek, hogy az agy-számítógép interfészek segítségével érjük el a szuperintelligenciát”. Ami - teszi hozzá Bostrom - „kollektív intelligencia” lesz. Elme és anyag Kurzweilnál és Bostromnál is fölmerül a futurológia egyik legfontosabb kérdése, amely így hangzik: a felvázolt jövő megvalósulásához szükség van-e elméleti robbanásra? Ugyanis minél több elméleti bummot szabunk feltételként, annál bizonytalanabb lesz a végkimenet, és valóban, közeledünk a science-fictionhöz. (Bostrom szerint egyébként a szuperintelligencia létrejöttének nincs elméleti akadálya.) Itt szeretném szóba hozni Michio Kakut, akit a legrealistább futurológusként könyvelhetünk el. Ez nem paradoxon, ugyanis Kaku minimalizálja a spekulációt, és mindig a tudomány talaján állva nyilatkozik a jövőről. A fizikus számos ide tartozó könyvet írt, melyek közül Az elme jövője című opus az, amelyik a Kurzweil és Bostrom által felvillantott horizontban mozog. Kaku gondolatmenete a mdat téridő-elméletére épül. Ebben a modellben a világra vonatkozó visszacsatolási hurkok és a jövő szimulálásának képessége játssza a főszerepet. Kaku a visszafejtett aggyal kapcsolatban óvatosan fogalmaz, és elsősorban a megnyíló gyógyászati lehetőségeket érinti. A könyv egyik legérdekesebb része elme és anyag kapcsolatát vizsgálja, miközben felvetődik a technológia felhasználásának negatív jövőképe is (például a háborúk még kegyedenebbek lennének). Az elmével irányított anyag gyakorlati alkalmazásainak mérlegelése kapcsán Kaku egy olyan tanmesére hivatkozik, melyet érdemes felelevenítenünk. Példája a Tiltott bolygó című 1956-os Wilcox-film, amely Shakespeare A vihar című színművén alapul. A Tiltott bolygóban egy professzor és a lánya egy bolygón reked, amely egy fejlett civilizáció, a krellek otthona volt. Ez a kultúra létrehozott egy olyan technológiát, amely lehetővé tette az elméjük számára az anyag összes formája feletti uralmat. Kedvük szerint formálhatták a valóságot. Am amikor bekapcsolták a gépet, a krellek eltűntek. Vajon miért? A bolygóra megérkezik egy földi különítmény, hogy megmentse a professzort és a lányát, de egy gyilkoló szörnyeteggel találja magát szembe. Az egyik űrhajós rájön a titokra, utolsó szavai így hangzanak: „Az id szörnyetegei.” A professzor ez alapján rádöbben, mi történt. A krellek bekapcsolták a gépet, aludni tértek, és hirtelen a tudatalatti vágyaik valósággá váltak. Mivel a tudatalatti uralhatadan, a civilizáció elpusztította önmagát. „Jó lecke ez bárkinek - mondja Kaku aki el akarná szabadítani az elme hatalmát. Elménk rejti az emberiség legnemesebb eredményeit és gondolatait - de ott rejtőznek az id szörnyetegei is.” (Id alatt a személyiség freudi értelemben vett legprimitívebb részét, az ösztönkésztetések szintjét értve.) A futurológia éppen azért fontos területe korunk tudományosságának, mert felkészít a jövőre, többek között azzal, hogy felhívja a figyelmet a változások mikéntje és minősége mellett azok buktatóira is. Aki tehát kövrti a futurológia eredményeit, valószínűleg könnyebben reagálhat a változásokra, hamarabb legyőzheti a technológiai szorongást. A Toffler, Kurzweil, Bostrom és Kaku által kijelölt négyszögben továbbá az is világossá válhat, hogy — egy újabb visszacsatolással, Kaku szép metaforájával élve - pont azért vagyunk képesek minderre, mert az általunk ismert világegyetem legbonyolultabb képződményét hordozzuk a nyakunkon. A jövő elgondolható; de nincs kőbe vésve. H. Nagy Péter A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon®ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.