Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)
2016-09-14 / 214. szám, szerda
161 KELET- ÉS KÖZÉP-SZLOVÁKIA 2016. szeptember 14. | www.ujszo.com A falu legöregebb „kűkútjáról” kapta a nevét az együttes „Minden község lelkét a helyi asszonyok alkotják" - állítja a csoport alapítója Nem megalapítani, egyben tartani volt nehéz az együttest. A problémákon azonban eddig sikerült úrrá lenni. (Képarchívum) LECZO ZOLTÁN A Kőkút Népdalkor kilenc taggal, kilenc évvel ezelőtt, 2007-ben alakult. PTiflEl Simon Lívia, az együttes megalapítója abban az időben költözött a faluba a közeli Királyhelmecről. Amikor azt kérdezték tőle ismerősei, ugyan mit fog csinálni esténként abban a kis faluban, tréfásan azt válaszolta, a helyi asszonyokkal fog együtt énekelgetni. Mivel azonban népdalkor a községben nem volt, tényleg alapított egyet. A tagok már akkor tudták, hogy minden falunak a lelkét az asszonyok alkotják, akik megengedik a férfiaknak, hogy úgy csináljanak, mintha ők vezetnék a települést. Közel tíz évvel ezelőtt a helyi Csemadok alapszervezete is újjászerveződött, melynek égisze alatt megkezdhette működését az együttes. A faluban a református egyházközösségnek volt énekkara, melynek tagjai közül néhányan szívesen léptek be a népdalkörbe. A névválasztáson sem kellett sokat gondolkodni, hisz a faluban van egy öreg kőkút, örösiesen mondva „kükút”, melyből a központi vezeték megépüléséig a falu harmada hordta az ivóvizet. A csapat kezdetben szatmári népdalokat énekelt, ezekkel álltak először közönség elé a bodrogközi Bácskában. Külön érdekesség volt, hogy az asszonyok helyi népviseletben léptek fel, ami ritkaság volt errefelé abban az időben. Ennek egyébként elsősorban nem anyagi okai vannak, hanem, mint ahogy Simon Lívia mondta, viszonylag kevés adat maradt fenn az eredeti bodrogközi népviseletekkel kapcsolatosan. Ez ügyben tehát még egy kis kutatómunkára is szükség volt, ám a kezdeti nehézségek leküzdése után - jöttek az újabbak. Az együttes megalapítója állítja, nem létrehozni a legnehezebb egy népdalkört, hanem a kezdeti lelkesedés csillapodása, valamint a mindennapok gondjainak szaporodása mellett fenntartani a csoportot. Őrösben e tekintetben szerencsésen alakultak a dolgok, ugyanis az időközben külföldön munkát vállaló Simon Lívia Kőkút Népdalkor Az alapítás év« 2007 Az együttes vezetői; Majoros Ilona, Simon Lívia Tagotc Majoros Ilona, Rácz Éva Radi Ildikó, Pirigyi Mária, Galgán Magdolna, Csorosz Éva, Csontos Anna, Vaszily Enikő Balia Klára, Illés Éva, Simon Lívia. után Majoros Ilona vette át a stafétabotot. Manapság a szervezési feladatokat az alapító látja el, a művészeti munka irányítása azonban már nagyrészt az új vezető feladata. A falu vezetése segíti a népdalkor működését. Az első fellépőruha egyébként kartonanyagból készült, nemrégiben viszont - egy helyi vállalkozó adója két százalékának köszönhetően - brokátruhát varrattak. A számtalan hazai és magyarországi fellépés után néhány éve az együttes elérkezettnek látta az időt a szakmai megmérettetésre is, beneveztek a Tavaszi szél vizet áraszt és a Bíborpiros szép rózsa versenybe, arany- és bronzsávos minősítéseket szereztek. A csapat összetétele az elmúlt évek alatt részben változott, a jelenlegi, tizenegy tagú együttes gerincét azonban azok alkotják, akik kilenc évvel ezelőtt is ott voltak a megalakuláskor. Sajnos, a Kőkút ugyanazzal a problémával küzd, mint oly sok más hagyomány- őrző csoport a régióban - az utánpótlás hiányával. A nehézségek azonban nem szegik a vezetők kedvét, különböző hagyományőrző rendezvényekkel folyamatosan próbálják felkelteni a fiatalok, illetve a gyerekek érdeklődését az ősök értékei iránt. Nem meglepő azonban, hogy mindezek mellett az együttes alapvető célja mindössze annyi, hogy fennmaradjon, s az asszonyok énekelhessék a bodrogközi, a dunántúli, az erdélyi, a vasi vagy a gömöri népdalokat, a saját és legfőképp a közönség örömére. Legközelebb az áji Arvalányhaj vegyes kórust mutatjuk be. Eltűnt közösség, felszámolt múlt A tornaijai zsinagóga néhány évvel az átadása után (Képarchívum) SZÁSZI ZOLTÁN Több mint hatszáz ember, egyes források szerint pontosan 625 fő. Ennyi zsidá származású polgára volt a vószkorszak kezdetekor Tornaijának. 1944júniusában hurcolták el őket. Ma fái tucatnyian ha vannak. TORNAIJA A Sajó parti kisvárosról kevesen tudják, hogy a 19. század közepétől száz éven át itt élt az egyik legnagyobb zsidó közösség. Kereskedők, iparosok, földbérlők, olyan polgárok, akik a dualizmustól komoly szerepet vállaltak a helyi kulturális és közéletben, akik ipart telepítettek, aktívan részt vettek a város fejlesztésében, kiépítésében, mindennapi életében. Az 1872-es vasútépítés után a tornaijai zsidóság lélekszáma már elérte a város lakosságának negyedét, nekik köszönhetően a Fő tér és a vasútállomás közti telkeken több új utca nyílt, egész negyed épült. Hitéletük igen élénk volt, s míg a gazdagabb, iparos és kereskedőréteg a neológ hitet vette fel, a szegényebbek megmaradtak ortodox hitben és szokásrendben. Boldog békeidők A tornaijai zsidóság lélekszáma a boldog békeidők végeztével, az első világháború és az első Csehszlovák Köztársaság megalakulása utáni időkben kissé csökkent ugyan - a korábbi 25 százalékról 10 százalék alá esett az arányuk -, de a már legkevesebb fél évszázada ott lakó családok nem lettek hűtlenek a városhoz, az új politikai és gazdasági helyzetben ismét megtalálták a helyüket, sőt, egyre több helyi képviselő került ki soraikból. Baloldali beállítottságuk kapcsán főleg a szociáldemokrata elveket valló pártok országos választási listáin szerepelt több tornaijai zsidó személy. Az 1938-as bécsi döntés után a tornaijai zsidóság helyzete megváltozott. A zsidótörvények megjelenésével és kiteljesztése után egyre nehezebb körülmények közt éltek, mígnem 1944-ben, a vészkorszak idején minden vagyonuktól megfosztva a Fő tér és az egykori Buck vendéglő közti tizennyolc zsidóházból kialakított gettóba zárták őket. A helyi zsidó tanács elnöke a vészkorszak idején Krakovits Sámuel volt. A férfiak nagy része munka- szolgálatra vonult be, s érdekes módon a harctérről többen tértek vissza, mint akik itthon, a gettóban maradtak, mert az itthoniakat 1944 júniusának végén néhány, a marhavásártér barakkjaiban eltöltött nap után beva- gonírozták, és elindították őket MisLetjközefobb Torna uárál mutáljuk be. Tájoló Atornaljai zsinagóga az egykor a városon átvezető 67-es főút mellett található, a 48,42-20,33 GPS koordinátánál azonosítható. A városban minden turisztikai szolgáltatás elérhető. kolcon, Kassán át Auschwitz-Birke- nauba, a megsemmisítő táborba. Innen már csak alig kéttucatnyian tértek haza, a hazatérők nagy része pedig az első adandó alkalommal kivándorolt Izraelbe. Imaház és zsinagóga 1898-ban a neológok a Fő utcán, alig pár száz méterre a régi városházától egy mór stílusú, viszonylag nagy, mívesen kialakított zsinagógát építtettek, az ortodoxok szintén ez idő tájt, eldugottabb helyen, az egykori Fülj, jelenleg Hviezdoslav utcában, egy kisméretű imaházat és mikvét, rituális fürdőt építettek. A sors fintora, hogy a kisebb, szegényesebb imaház és a mikve, ha átalakítva és alaposan eltorzítva is, de máig fennmaradt, míg a díszes, tornyos zsinagóga a szocialista városrendezés áldozata lett. Belső berendezéséből semmit nem sikerült megmenteni, csupán két feliratos kőtábláját tudta még épségben áthelyeztetni az izraelita temető ravatalozójába Kiss György, a közterületfenntartó vállalat akkori vezetője. Pedig menthető lett volna az egész épület, hiszen legfeljebb húszharminc méterrel távolabb kellett volna elkezdeni az építkezést, hogy az igen jó akusztikájú, viszonylag jó állagú zsinagóga megmaradhasson. Nem sikerült megmenteni, s ennek egyik oka részben az volt, hogy a 70- es években tulajdonképpen már alig élt hitét gyakorló zsidó a városban. A másik ok pedig a múltat végképp eltörölni vágyó szocialista megalomá- niában szenvedő és szinte élvezettel romboló helyi tótumfaktumok rendíthetetlen makacssága volt. Pedig lehetett volna multikulturális központ, hangversenyterem vagy bármi más közösségi célokat szolgáló objektum. Mára alig maradt valami a tornaijai zsidóság értékeiből. A temetőn kívül már csak az említett, elhanyagolt imaház és mikve, és a Fő téren a világháború áldozatainak állított emlékmű, meg két darab botla- tókő emlékeztet arra a több mint hatszáz emberre, akik egykor tomaljaiak voltak.
