Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

2016-08-13 / 189. szám, szombat

www.ujszo.com | 2016. augusztus 13. SZOMBATI VENDÉG I 9 Spanyol filmben lett francia nő Vörös Eszter: "Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy annyi sok év után sem múlt el bennem a színészet..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem egészen tíz évig volt a Nemzeti Színház tagja, majd 1983-ban Párizsba költözött. Vörös Eszter ma már La Rö­chelte mellett, St. Vincent sur Jard-ban él francia férjével, de nemrég, csaknem három és fél évtized után ismét Budapes­ten állt kamera elé. Spanyol filmben francia nőként. Kazimír Károly növendékeként Borbás Gabival, Sáfár Anikóval, Gálvölgyi Jánossal végzett a főisko­lán, a Nemzeti Színház élvonalbeli csapatában játszott. Melindát a Bánk bánban, Ilmát a Csongor és Tündé­ben, Sárit, a széki cselédlányt Nagy István Özönvíz előtt című drámájá­ban. Cordélia szerepét a Básti Lajos nevéhez kötődő Lear királyban bra­vúros beugrással oldotta meg. Sin- kovits Imre akkor súgta a fülébe a tapsrend alatt, hogy: „Nagy színész­nőt avat ma a Nemzeti Színház.” Básti Lajos szakmai atyja lett ez­után, gyengéd, szerető tanácsokat kapott tőle. Egyszer megkérdezte a legendás színészt: Lajos, hová tűnt innen a zene? „Milyen zene?” - ál- mélkodott Básti. A bevonulásunk alatti, fanfárokkal teli, fantasztikus zene, felelte a színésznő. Mire Básti: „Itt soha nem volt zene! A lelked muzsikált, kisfiam!” Filmekben is jó szerepeket kapott Vörös Eszter. Felvidéki Judit tele­víziós rendezéseiben (Két jegygyű­rű, Szent színpad, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Lomtalanítás) és já­tékfilmekben (Nem élhetek muzsi­kaszó nélkül, Hét tonna dollár, Ka- kuk Marci) egyaránt. Aztán elhagyta az országot. Itthoni sikerei után elöl­ről kezdte a pályát. Párizsban elvé­gezte a színművészeti főiskolát, majd bekerült a híres Odeon Színházba - súgónak. Andrej Mihalkov Koncsa- lovszkij, a nagy orosz filmrendező A sirályt vitte színre Juliette Binoche címszereplésével, ő meg a súgó­lyukból leste, figyelte őket. A követ­kező évben már neki is volt szerepe a darabban: Koncsalovszkij annyira megkedvelte, hogy írt neki. Nehezet. Szavak nélkül kellett eljátszania, hogy szolgálólányként minden férfi kapcája. Megalázzák, megbántják, kihasználják. Az apáca című Dide- rot-mű leszbikus apácafőnöknőjét franciául játszotta. Szerepelt francia filmekben is. Magyar színpadon leg­utóbb Kecskeméten állt, Kurázsi mamaként. Játékfilmben (katalán nyelven) legutóbb húsz évvel ez­előtt, Barcelonában dolgozott, itthon még régebben. Dupla öröm, ami most érte: annyi sok év után spanyol film­be hívták, amelyet Budapesten for­gattak. Honnan kapta a hívást, hogy volna ez a szerep? Franciául beszélő színésznőt ke­restek egy budapesti castingirodá- ban, ahol Peremartoni Krisztina kol­léganőm tett említést rólam. Kaptam egy szöveget, a férjemnek mondtam fel mobiltelefonra. Nem volt könnyű így megfelelni. Először is az ember félje nem operatőr, másodszor pe­dig, partner nélkül, telefonnak ját­szani fura helyzet. Egyáltalán nem bíztam a pozitív visszajelzésben, de mindketten jól dolgoztunk, a féljem is, én is, mert megkaptam a szerepet. Elmondtam az életrajzomat, s kellett egy színdarabrészlet is. Lorca Vér­nászából az anya-fia jelenetet vá­lasztottam. Negyvenéves, jól kon­zervált asszonyt kellett mutatni. Azt, aki már nem vagyok. Be kellett mondania az életko­rát? Nem lehet hazudni, és én nem is akarok. Minek? Megcsináltam, amit kértek tőlem, majd felhívtak, hogy enyém a szerep. Majdnem elájultam. Mondták, hogy nagyon tetszettem a rendezőnek, nem érdekli őt a korom, semmi, csak a tehetség számít neki. És hogy velem akar dolgozni. Épp Budapesten voltam a féijemmel, mert minden évben hazajárunk pár hónapra. Elmentem ruhapróbára, megnézett a rendező, azt mondta, kitűnő, csak az éjszakai forgatás volt nehéz. Rettentő lassan mentek a dol­gok, a sok eső miatt csúsztak a külső jelenetek, minden felborult. Reggel nyolctól éjjel kettőig vártam, hogy kamera elé állhassak. A rendezőről azt hittem, beszél franciául, de nem tudott, csak pár szót. Marc Colte, a spanyol főszereplő tolmácsolt ket­tőnknek. Sakkjátékos a film címe, a há­borús években, Párizsban játszó­dik a cselekmény. Spanyol a félj, francia a feleség, a Gestapo elfogja a férfit, mindenki azt hiszi, meghalt. Amikor visszatér, én, aki a szomszédban lakom, nagy bel­ső vívódás után elárulom neki, hogy a felesége elköltözött egy másik fér­fihoz. Nagyon izgalmas volt a hely­zet, mert először nem merem, aztán nem akarom elárulni neki az igazat, aztán bár sajnálom őt, közlöm vele a tényt. Több verzióban vettük fel a je­lenetet, ezer dolognak kellett a sze­münkben lennie. Nagyon precízen dolgozott a rendező. Nem az volt, hogy kétszer-háromszor megcsinál­ják, és kész, végeztünk. Hosszan, órákon át vettük. Életemben nem tartott ilyen sokáig egyetlen jelenet sem. Még akkor sem, ha főszerepet játszottam. De ez nem azért volt, hogy valamelyikünk rontott volna! A fények miatt. Mindkettőnktől ezer színt akart a rendező. Egy régi ház gangján forgattunk. Odajött hozzám a jelenet után az első asszisztens, egy spanyol lány. Azt mondta: amikor messziről felismerem a hazaérkező férfit, az arcom láttán elkezdett sírni, s akárhányszor ismételtük meg, az ő szeme mindig könnyes lett. Be kell hogy valljam: izgulós színész va­gyok. Az elején mindig reszketek, de miután elkezdem a munkát, végtelen nyugalom száll meg. Más ember le­szek, máshol vagyok, mintha telje­sen kicserélnének. Ekkora kihagyás után egy ilyen jóízű munka mennyit lendít az ön­bizalmán? Sokat, nagyon sokat. Mondták is a stábban, hogy amint elkezdem a je­lenetet, sugárzik belőlem valami, függetlenül attól, hogy milyen elő­jellel játszom. A ragyogás állítólag egyetlen pillanatig sem huny ki a szememben. Végig ott van. A spa­nyol partnerem is jól érezte magát velem. Nehéz szívvel vettünk búcsút egymástól, hiszen mindketten arra gondoltunk, nagyon pici a valószí­nűsége, hogy mi ketten még játszunk egyszer együtt. Minden jelenetünk végén puszikat dobált felénk a ren­dező, és azt kiabálta, hogy tökéletes, tökéletes! Izgalmas nőalakot játsz­hattam. Megölték a férjét, részt vett az ellenállásban. Van egy idevágó mondata, erre építettem fel az egé­szet. Ott áll egymagában ő is, mint a szomszéd férfi, aki váratlanul meg­érkezett. Sok mindent végiggondol­tam, a nő egész életét, mielőtt el­kezdtem tanulni a szerepet. Otthon, La Rochelle mellett mi­vel telnek a napjai mostanában? Elég korán kelünk a féijemmel. Én általában locsolással kezdem a na­pot. Nagyon sok virág, fű, fa van kö­rülöttünk. Nem is kert, hanem egy óriási terület halastóval. Egészen a faluig, a templomig el lehet látni, de van egy nagy mezőgazdasági terület is a közelben, ahol tehenek lege­lésznek, mögötte pedig a tengervíz­ből ott maradt tavacskák, ahová gé­mek, sirályok járnak. Olyan, mintha a világ végén élnénk. Szóval regge­lente locsolgatok, a férjemmel együtt teszünk-veszünk a vetemé- nyek között. Beosztjuk a munkát, mert gerincileg egyikünk sincs kitűnő állapotban. Magyarorszá­gon, gyerekként minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, a legtöbb időt a kertben. Főzni is a nagyma­mától tanultam meg. Négy unokája négyfélét evett, és még a nagypapa is mást. Megkérdezte, ki mit akar enni, és mindannyiunk kívánsága teljesült. Reggel hat előtt a nagyma­ma már kint volt a piacon, vitte el­adni a gyümölcsöt, amit termelt. Hazajött, főzött, mi meg vittük a ha­tárba az ebédet a nagynénémnek. Hazafelé énekelgetve néztük a ma­darakat. Nagyon szerettem a csen­det, a természetet. Egészen kicsi voltam, amikor a szüleim Pestre költöztek, én már a fővárosban nőt­tem fel. De a nyári szünidőben min­dig a nagymamámnál voltam. Na­gyon érdekes volt aztán, már a főis­kolán, amikor parasztlány szerepe­ket osztottak rám. Szinte felébredt bennem a vidék hangja, a tájszólás ma is a véremben van. Pontosan tud­tam, hogyan beszélnek a helybeliek, amikor a nagymamától szilvát vagy meggyet vettek. Hétfőtől péntekig másképpen telnek a napjai, mint a szombat és a vasárnap? Csak ha programunk van. A dél­után az olvasásé, a természetfigye­lésé. Az esték is gyönyörűek, amikor jönnek a sirályok, és óriási zajt csap­nak a fejünk fölött. Vagy a fecskék, amikor szúnyogokra vadásznak. So­kat kirándulunk a férjemmel, renge­teg a látnivaló arrafelé. Kilométere­ket teszünk meg gyalog, barátokhoz járunk, minden csütörtökön vízi tú­rára megyünk. Nem unatkozunk. Itthonról, gondolom, kilószám­ra cipeli a könyveket. Erről már leszoktam. Itthon ma­gyarul olvasok, otthon franciául. Megtanultam egészen kicsi bőrönd­del utazni. Egy cipő, egy nadrág, egy szoknya. Cziffra György, a jeles zongoraművész életrajzát vettem meg nemrég magyarul, ami eredeti­ben franciául íródott. Jeleztem is azonnal a férjemnek, hogy vegye meg nekem otthon, mert francia nyelven is szeretném elolvasni. Gyönyörű, megható könyv. Ki örült jobban a családban, hogy újra filmezhetett? A férje vagy a fia, aki orvos Budapesten? Mindketten büszkék rám. A fiam most nősült, rettenetesen el van fog­lalva az életével. A férjem mindig örül, ha játszom. Olyankor ugyanazt a fiatal nőt látja, akibe régen bele­szeretett. A legeslegboldogabb az új film­szerep révén mégiscsak ön lehet. Boldog vagyok, hogy sikerült, hogy nem múlt el bennem a színé­szet. Igaza volt Vámos László tanár úrnak, amikor hívott vissza, Buda­pestre játszani, és én azzal védekez­tem, hogy már olyan régen nem ját­szottam magyarul! „O, a színészet nem múlik ki az emberből!” - mondta. Én ezt megtartottam ma­gamban, bár Kazimír Károlytól mást hallottam. O azt mondta a főisko­lán: „A színésznek mindig formá­ban kell lennie. Meg kell tanulnia különböző szerepeket, és állandóan éreznie kell, hogy tehetséges. Aki nem játszik, nem is színész.” En­gem ezzel annyira megijesztett, hogy hosszú éveken át, amikor nem dolgoztam, akkor is eljártam egy ki­sebb stúdióba, gyakorolni a többi­ekkel. Sosem álltam meg. Nem ment ki a fejemből ez az egész. Ha valami nagyon nehéz volt az életemben, kezembe vettem egy könyvet, han­gosan elkezdtem olvasni, és beleél­tem magam a szövegbe. Volt, hogy visszatértem régi szerepekhez. Pá­rizsban, a főiskola első évében nem tudtam megoldani Racine Antigo­néját. Olyan gyönyörűen mondták a franciák! Az alexandrinok lejtése, hogy ne énekelj, hanem átélj, ne ki­abálj, de hallja mindenki, rettentően nehéz. Az év végére valahogy elsa­játítottam, mégsem voltam elége­dett magammal. Egyszer, jóval ké­sőbb, amikor már el is felejtettem, hogy én ezzel foglalkoztam, előjött a konyhában, miközben valamit ke- vergettem. És elkezdtem mondani. Megállt a fakanál a kezemben, le­kapcsoltam a tűzhelyet, és meglett. Elmondtam úgy, ahogy kellett. Vá­mosnak és Kazimímak is igazat ad­tam magamban. Az, hogy színész vagyok, akkor is ott motoszkál a fe­jemben, ha éppen nem vagyok szín­padon. Amióta vidékre költöztünk Párizsból, nem játszom színházban. Nem akarok amatőr, vidéki társu­latban dolgozni. De ha a féljem nem hallja, mert a kertben van, hangkép­ző gyakorlatokat végzek. Ahhoz ugyanis teljes egyedüllétre van szükségem. Vagyis nincs megállás. Az én esetemben ez a készenléti állapot. Lelkileg is szükségem van rá, mert átsegít bizonyos problémá­kon. Abban a pillanatban ez az én házi terápiám. „Amióta vidékre költöztünk, nem játszom színházban..." (Taiabér Tamás felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom