Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-02 / 154. szám, szombat
16 PORTRÉ PRESSZÓ 2016. JULIUS 2. www.ujszo.com Európa egyik leghíresebb operafilm-rende- zőjének lélegzetelállító szépségű múzsája volt hosszú éveken át. Régi korok festői álmodtak ilyen nőalakokról, lánglelkű költők énekelték meg érzéki varázsukat. Petr Weigl, a nemrég Thália életműdíjjal jutalmazott cseh színház- és filmművész tizenhárom alkotásában dolgozott Magda Vášáryovával. Történt mindez 1968 és 1989 között. mar sem I ^7 I Petr Weigl, •Jl. ▼ JL sem Magda Vášáryová nem műveli egykori hivatását. Előbbi a kilencvenes évek elején, utóbbi a rendszerváltás évében zárta le pályáját. A rendező nyugdíjba vonult, a színésznő váltott. Nagy ívű politikai pályát befutva tíz év után a szlovák parlamentből is végérvényesen távozott, színészi feladatokat azonban továbbra sem vállal. Az a két évtized, ami Petr Weigl alkotásaihoz köti, meghatározó fejezete marad művészi tevékenységének. „Figyelembe véve a nemzetközi filmgyártást, az a húsz év, amikor Weigl színésznője voltam, a záró ciklusa volt annak az időszaknak, amikor operafilmeket színészekkel forgattak, s nem operaénekesekkel. Ezt követően már híres operasztárok álltak a kamera előtt, akik korábban legfeljebb a hangjukkal lehettek jelen a filmben. Nekünk előbb meg kellett tanulnunk az egész partitúrát, s végig úgy játszottuk a szerepet, mintha mi énekelnénk, pedig csak úgy tettünk, mintha. Valójában ráénekeltünk a kihangosított zenei felvételre. Hogy az tökéletes legyen, ismernünk kellett hozzá az énekes lélegzetvételét is. Petr Weigl a František Vláčillal forgatott, mára legendás Markéta Lazarová és a Dosztojevszkij novellája nyomán készült Szelíd teremtés című szlovák tévéfilm után jelent meg az életemben. Addig egyeden rendezőnek sem volt igazán fontos az arcom, a küllemem, egyik sem a szépséget kereste bennem. Nem kérték, hogy vonzó legyek, nem volt lényeges a frizurám, a sminkem, sőt volt, aki kimondottan azt kérte, hogy kenjenek be sárral, kócolják össze a hajamat, zilált legyek, űzött, zaklatott vagy összetört. Weigl volt az első, aki azt várta tőlem, hogy gyönyörű legyek. Minden szerepben, minden filmjében. Engem addig nem is tartottak szépnek. A nővéremet igen. Olaszos arcával, kreol bőrével, sötét hajával, mandulavágású szemével első látásra lenyűgözte a rendezőket. Rólam legfeljebb any- nyit mondtak, hogy igen, a szőke! Magda Vášáryová Tizenháromszor szép De én ezzel nem is foglalkoztam. Nem is akartam színésznő lenni. Engem a matematika, a szociológia, a politológia és a nyelvek érdekeltek. Tizenhat évesen, amikor már javában forgattam, ráadásul még nem is voltam nőies. Nem sminkeltem, nem divatoztam, kisvárosból, Selmecbányáról jöttem Pozsonyba. Belőlem Petr Weigl faragott szép nőt. O tanított meg elegánsan járni. Megmutatta, hogyan tartsam a vállamat, hogyan álljak fel egy fotelből vagy egy díványról, hogy hosszúnak tűnjön a lábam. Ilyen dolgokat rajta kívül nem kért tőlem senki. Ebben az egészben az volt a csodás, hogy én a lehangoló normalizációs időszakot ilyen filmekkel, egy ilyen nagy kaliberű, kifinomult esztétikai érzékű alkotó munkáival vészelhettem át. Értékes emberekkel egy értéktelen rendszerben. Csak el kellett utaznom hozzá, és remek dirigensek, balett-táncosok, csodás írók társaságát élvezhettem.” Első közös filmjükben, a Radúz és Mahulenában ráadásul először szólalhatott meg a saját hangján. Addig szinkronizálták. Pozsonyban is. Még Juraj Jakubisko alkotásában is. Nem találták igazán érettnek. „Weigl volt az első, aki azt mondta, de hiszen szép, mézes hangja van, miért szinkronizáljam? Ettől függetlenül nehéz forgatás volt. Tüdőgyulladást kaptam a tátrai hegyekben. A hegyi mentőszolgálat emberei hoztak le a lomnici nyeregből. Weigl mindig kért valami pluszt. Itt például azt, hogy ugorjak le egy szikláról. Nem zavarta őt, hogy súlyos kosztümben játszom, amelyben a járás sem volt egyszerű. Szerepformálásról egyébként ritkán beszélgettünk. Nagy vonalakban elmondta, mit vár tőlem, a többit rám bízta, az átállásokban pedig politizáltunk. Velem ugyanis lehetett. Rengeteget olvastam, mindenről volt véleményem. Szakmai alázatot a nagy színészektől tanultam. Például Vlasta Fabiánovától vagy Dana Medíickától, akivel Weiglnél nemegyszer voltunk partnerek. A dirigensek világhírű zenészek voltak. Weigl megírta a forgatókönyvet, az alapján felvették a zenét, Joan Sutherland, Kiri Te Kanawa vagy éppen Brigitte Fassbender, a nagy operadívák felénekelték a szerepet, és annyiszor hallgattam meg a felvételt, míg meg nem tanultam az egészet. Emlékszem, amikor az Anyeginen dolgoztunk, négy-öt évesek lehettek a gyerekeim. Annyit énekeltem otthon a szerepet, hogy ők is megtanulták. Oroszul. Ha kétszer átvenném a szöveget, ma is el tudnám énekelni. A zene ugyanis rengeteget segít a szövegtanulásban. A színházban a rendelkező próba, a mozgás, az egymást követő léptek, mozdulatok viszik előbbre a szöveggel a színészt, egy operafilm esetében a zenében kell megtalálni a kapaszkodókat. A legelején természetesen megvizsgálták a hangszálaimat. Egy sokat tapasztalt énekesnő belenézett a torkomba, összecsapta a kezét, és azt mondta: »Kislányom, belőled kiváló koloratúrszoprán lehetett volna.« Nem énekeltem hamisan. Jó a hallásom. Muzikális vagyok. Zongorázni ma is szeretek. Az operáért valósággal rajongok. Jirí Krejčík, a neves cseh filmrendező már kilencven fölött járt, amikor elmesélte: »Tudja, Magda, amikor a Ruszalkában, Weigínél, egy adott zenei ponton felemelte a kezét, majdnem elsírtam magam.« A Ruszalkában egyébként minden reggel szó szerint belevarrtak a kosztümömbe. Az kimerítő forgatás volt. Kivittek beöltöztetve a tóhoz, és egész nap ott voltam. Petr Weigl mindig nagyon igényes volt. Jelekben mozogtunk a kamera előtt. Nem ronthattunk, pontosnak kellett lenni, mert nem kaptunk sok filmanyagot. A drága, külföldről megrendelt alapozóimat, a púdereket, a szem- és arcfestékeimet trezorban őrizték.” Faust, Margita és Besná, Feltámadás, Stuart Mária. Gounod, Tomáš Salva, Ján Cikker és Donizetti műve. Csupa súlyos drámai szerep, más és más zenei világ. ,A Faustot egy Cheb melletti, mocsaras tájban vettük fel. Legyek és szúnyogok hada statisztált a játékhoz. Elkezdtem énekelni Milan Kňažkónak, a partneremnek, hogy én az életemet adnám érted, közben érzem, jól a nyakamba csípett valami. Rezzenéstelen arccal folytattam, amikor látom Milan elképedt arcát, bírta, amíg bírta, majd hirtelen elnevette magát. «Észre sem vetted, hogy lenyelted a legyet?« — álmélkodott. Nem, nem vettem észre, mondtam, de most miattad vehetjük újra az egészet! A Margita és Besná forgatásán abroszt raktak a nyakam köré, hogy ne csöpögtessem le evés közben a jelmezemet. A Feltámadás, Tolsztoj műve, azért marad emlékezetes számomra, mert a Weigllel forgatott filmek közül ez volt az egyetlen, amelyben sanyarú sorsra jutottam. Bordélyházban végeztem, amelyet a murányi vár közelében levő Koháry-palotában vettünk fel. A kosztümöm kicsit olyan Marilyn Monroe-s volt, mint később az Oloméjben, amely egy csodás balettfilm Ľubomír Kafka és Keveházi Gábor részvételével. Stuart Máriaként, a kastélypark zöld szőnyegén apró bogarak százait szedtem össze. Felmásztak a korabeli jelmezem alatt, és bizony nem hagytak nyugton. Amikor megsajnáltak, hokedlit tettek a kri- nolin alá, hogy le tudjak végre ülni egy kicsit. František Vláčil mindent lerajzolt, amikor a Markéta Lazarovát forgattuk. Petr Weiglnek minden a fejében volt. A legapróbb részletekig.” Stuart Mária mellett Zuzana Vojí- rová is történelmi alak. Petr Vök, a híres cseh középkori nemes egyik szerelme volt. A Poétikus gondolatok szabad pillanatokban Franz Schubert zenéjére született. Kilencven perc egyetlen szó nélkül. Két pár találkozik egy kastély falai között, és partnert cserélnek. Magda Vášáryová negatív szerepben. Sötét hajjal, intrikusként. The Turn of the Screw, A csavar elfordul. Benjamin Britten operája. Zeneileg ez volt az egyik legnehezebb munkája Weiglnél. Der Wahnwitzige Genius. Szkrjabin zeneműve. Azt mondja, erre nem emlékszik. Egyszer sem látta. Massenet operájában, a Wertherben már énekesek vitték a prímet. Itt csak pár rövi- debb jelenetben tűnik fel. „Ezek az alkotások nagyon sok díjat nyertek a világban, rangos fesztiválokon szerepeltek, és még ma is vetítik őket különböző országokban, zenei csatornákon. Japánból, Ausztráliából, Koreából kaptam levelet nemrég, hogy látták és szerették valamelyik filmet. A Ruszalkában nagyon hosszú áriákat kellett énekelnem. Csajkovszkijnál, az Anyeginben pedig irtó nehezeket. Ma már ritkábban jutok el operába, itthon vagy a kocsiban, vezetés közben hallgatok zenét. Janáčeket nagyon szeretem. Három évvel ezelőtt, Salzburgban láttam A Makropolusz-ügyet. Csodálatos volt. Petr Weigllel nagyon jó barátok maradtunk. Ma is gyakran találkozunk. Idősebb, mint én, de remek formában van. Telente síelni jár. Az ízlésünk sok mindenben hasonlít, de a jellemünk is. Egyvalamiben pedig teljesen egyformák vagyunk. Amikor úgy érezte, nem kell ebből több, befejezte a rendezést. Én is így szálltam ki a színészetből. Egyik napról a másikra. Vannak emberek, akik erre képtelenek...” Szabó G. László
