Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)

2016-07-30 / 177. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ 2016. JULIUS 30. INTERJÚ 17] Elfogadtam a sorsom, de küzdők Egy napon rosszul lett a tévéstúdióban. Elment orvoshoz, s néhány vizsgálat után megtudta, hogy agytumora van, azon­nal meg kell operálni. A JOJ tévé híradósa, Adriana Kmotríková úgy érezte, összedől a világ, de megfogadta: küzdeni fog az életéért. S ok rossz napja volt, ösz- sze sem tudja számolni, mennyi. A kemoterápia nem diadalmenet. „Jól vagyok! Nincs semmi bajom!” - ezt mondogatta magá­nak S ezt feleli most is arra a kér­désemre, hogy van. Anélkül, hogy tovább faggatnám, folytatja: „Mi­óta eljött a nyár, többet sportolok, mozgok. Télen síeltem, de ez nem megy rendszeresen, Pozsonytól messze vannak a hegyek. Most vi­szont ki lehet menni a szabadba. Sok év után elkezdtem teniszezni, ráadásul egy edző irányításával. Nem komoly edzés, időnként egy kicsit ütögetünk” Beismeri, hogy az elmúlt években elhanyagolta magát, élete korábban elsőszülött kislánya, Natalka körül forgott, akit elvesztett, de később is a gyermekek kötötték le minden idejét. Csak amikor maga is beteg lett, ébredt rá bizonyos dolgokra. Adriana, akinek arcát szerte az országban ismerik, idén két díjat is kapott: márciusban a legjobb televíziós személyiségnek kijáró OTO-t, nyáron ő lett Az év asszo­nya (Slovenka roka). Az elismerések arról tanúskodnak, hogy népszerű a nézők körében, szeretik azok az emberek is, akik csak a képernyőről ismerik. „Rádöbbentem, hogy po­zitívan hatok az emberekre. A be­tegségem kapcsán tudatosítottam, hogy segíteni tudok másoknak, akiknek hasonló a sorsuk. Szinte mindenkinek van valamilyen prob­lémája, amellyel meg kell küzdenie, valakinek ez könnyebben, másnak nehezebben megy. Úgy hiszem, a nézők rokonszenveznek olyan vala­kivel, mint én, aki elfogadja a sors csapását, s igyekszik továbblépni, próbál vele megharcolni.” A betegségét nem titkolta. Pél­daértékű, mennyire reálisan állt elébe, utat mutatva az emberek­nek az élet nehéz pillanataiban, bátorítva őket, hogy legyenek erősek. Amikor közölték velem, hogy egy nagy tumor van az agyamban, amelyet azonnal ki kell operálni, két lehetőségem volt, de ezt csak utólag tudom, hogy volt két lehe­tőségem. Az egyik, hogy totálisan elzárkózom a világtól, nem kom­munikálok, a másik, hogy elfoga­dom az adott helyzetet, és normá­lisan próbálok élni tovább. Persze, mindjárt az elején abba ütköztem, hogy kopaszra borotválták a fejem. Öt perc, és elintéztek Egyszeri­Volt ebben némi dac is? Nem, nem. Soha nem dacoltam, Adódtak pillanatok, amikor szo­morúság tört rám, hogy miért mérte mindezt rám a sors, de dac soha nem volt bennem. Gyor­san jött az operáció, utána egy kegyetlen kezelés, de az orvosok mindjárt a kezdetektől állítot­ták, hogy vannak nálam sokkal rosszabb esetek, hogy az enyém nem olyan szörnyű. De ha az is lett volna, el kellett volna fo­gadnom. Honnan merít erőt, ha olyan helyzetbe kerül, hogy ve­szélyben az élete? Magában mozgósítja a tartalékokat, amelyekről nem is tudott, hogy léteznek, vagy má­sok által töltődik fel? Én magamban találtam rájuk. Ha az embert fal­hoz állítja a sors, nincs más lehetősége, mint hogy ereje legmélyére ásson le, s harcoljon. Bár nem szeretem ezt a szót, de most meggyő­ződtem róla, hogy ez harc. Harcba kell szállni minden apró problémá­val, amelyeket a betegség hoz, s fokozatosan megküzdeni vele. Eddig elmondhatom, hogy javul az állapotom, elmúlt, ami rossz volt, de nem tudjuk, mi lesz tovább. ben valaki más lettem, de egyben ugyanaz a valaki, aki megy tovább, és nem gondolkozik azon, hogy is lesz majd, csak arra gondol, hogy egyszerűen az élet így hozta. Nem óhajtottam bujkálni a világ elől. Amikor kiengedtek a kórházból, rögtön azon a napon rájöttem, hogy fel tudok kelni az ágyból, el tudom mosni az edényt, tudok főzni, gondoskodni a gyerekekről. Gondoltam, ha normálisan tudok élni, miért ne mehetnék vissza a munkába is. Csakhogy megjelenni a képernyőn egycentis hajjal, ahhoz bizony bátran be kell vallani, hogy is állnak a dolgok. Nem voltam hajlandó semmit takargatni, paró­kát viselni, eljátszani, hogy semmi bajom. így aztán várnom kellett né­hány hetet, míg kinő a hajam, hogy a nézőket ne riasszam el. De hiszen a rövid haj nagyon jól áll. Nyilván, sok hölgy örült, hogy egy műsorvezető is oda mer ülni a ka­mera elé rövid hajjal. Ezt senki nem sejtheti... Mindig ilyen erős volt? Úgy hiszem, igen... Biztos, hogy igen! Amikor öt éven át nap mint nap küzdöttem a kislányom, Natalka életéért, természetesnek vettem, hogy ezt el kell fogadnom, mert így hozta az élet. Anélkül, hogy elmélyedtem volna a betegsé­gében, naponta tornáztam vele, re­habilitációs és légzési gyakorlatokat végeztünk. Számtalanszor voltam vele kórházban, amikor infúziót, antibiotikumot kapott. Fiatalabb korában - bocsánat, hisz most is fiatal - hasonlóan élte meg a dolgokat? Akkor még nem is jut eszünkbe, hogy rossz is vár ránk, hogy az élet nemcsak vidám, gondtalan. Mindig is elég erős voltam, és pszi­chikailag ellenálló. Kicsi koromtól kezve önálló voltam, az iskolából hazajövet sokat voltam egyedül, s mindent, amit kellett, magam in­téztem. De ezek olyan idők voltak, a szocializmusban mindannyian kulccsal a nyakunkban szaladgál­tunk, senki nem vitt bennünket ide meg oda, nem vezetgetett kézen fogva - az első osztály kivételével. Később már nemigen. Mindig mindent könnyen megoldottam egyedül, persze, ez nem azt jelenti, hogy mindig is így lesz. Hogyan emlékszik a kassai gyer­mekkorra? Gondtalan volt. A városköz­pontban nőttem fel, s a törté­nelmi városközpontban jártam gimnáziumba, kilenc éven át zeneiskolába, ahol zongorázni tanultam. Városi gyerek voltam, de egyben minden szünidőt fa­lun töltöttem a nagymamámnál Hernádszendstvánban. Boldog voltam, gyönyörű környezetben élhettem. Hatalmas mezők, folyó vett körül, volt ott egy templom és egy üzlet, ahol hetente egyszer kaptak kenyeret. Biciklin közle­kedtem, s szabadnak éreztem ma­gam, nem úgy, mint a panelházak között. Volt egy barátnőm is, aki­vel mindent megbeszéltünk. Hogyan lett a kis Adrianából ismert tévés? Miután leérettségiztem, nem jutottam be a főiskolára. Ez azt jelentette, hogy tizennyolc éves koromtól teljesen önálló lettem, ha kevésből is, de próbáltam megélni, nem kértem pénzt a szüleimtől. A nagy változás akkor következett be, amikor a határok megnyitása után kimentem Fran­ciaországba. A francia nyelv szív­ügyem volt, néhány éven át tanul­tam a nyelviskolában és egyedül is, ismételgettem, mit hogyan kell mondani, ügyeltem, hogy jól ejtem-e ki a szavakat. Vonzott az ország, hogy megismerjem a történelmét, saját szememmel lássam azt, amit a könyvekből ismerek. Egy ügynökség közvetí­tésével vonatra ültem, s mentem. Egy francia családban három gyerekről kellett gondoskodnom, főztem, takarítottam, s egyúttal ismerkedtem Párizs nevezetessé­geivel, magával a várossal. Ott járta ki az élet egyetemét? Elég nagy bátorság kellett hozzá, hogy egyedül nekivágjak. Senkit nem ismertem, a környezetem­ben senki nem tudott szlovákul, így aztán kitűnően megtanultam franciául, de azóta már sokat fe­lejtettem. Hazajövet örültem, hogy van családom, hogy van hová visszatérnem. Ajánlom a szülőknek, hogy engedjék el a gyerekeiket, bár az is megtörtén­het, hogy nem jönnek vissza. Az én szüleimnek szerencséjük volt, pár hónap elteltével visszajöttem. Bár mindenki kedves volt hoz­zám, igyekeztek a kedvemben jár­ni, egyedül éreztem magam. Úgy is fel lehet fogni, hogy foly­tatódott az önállósodás. Mai napig önálló vagyok. Néha magamnak is megyek vele az ide­geimre, hogy nem fogadok el sen­kitől segítséget, mindent magam akarok csinálni. Ennek néha van előnye... ...de hátránya is. Mert úgy gon­dolom, hogy senki nem tudja úgy megcsinálni, mint én, s azután mindenkivel elégededen vagyok. Hogyan került médiaközeibe? Miután visszatértem Párizsból, első próbálkozásra nem vettek fel a főiskolára, gondoltam, megpró­bálom egy év múlva, akkor már tudni fogom, milyenek a követel­mények Addig munka kellett, így a kassai és az eperjesi színházba is elmentem válogatóra, utóbbiba fel is vettek, de akkor még nem volt autóm, naponta buszozni meg nem volt kedvem. Valahol viszont dolgoznom kellett, elmentem hát a kassai televízió stúdiójába. Ott egy úriember megkérdezte, nem aka- rok-e bemondó lenni. Meghúztam a vállam, hogy lehet. Két-három mondatos szövegeket kellett beol­vasnom, a kassai stúdióból nem so­kat közvetítettek Pár hét elteltével megkerestek a pozsonyi stúdióból. Akkorra már felvettek a közgazda- sági főiskolára, így nem haboztam. Rövid időn belül az akkori sztár­bemondók, Ada Straková, Nora Beňačková, Alena Heribanová, Soňa Müllerová maguk közé fogad­tak Azóta, két anyasági szabadság kivételével, tévés vagyok Azt mesélte, könnyen önállósí­totta magát. El tudja képzelni, hogy egyszer az ön gyerekeivel történik ugyanez? Lélekben lassacskán készülök rá, de nagyon kötődöm a gyerekeimhez. Szigorú anya? Nagy barátok vagyunk, de egyben szigorú is vagyok A nevelésben a szülei mintája szerint jár el, vagy saját elveihez tartja magát? Megvan a magam véleményem, de egyben igyekszem okulni azokból a hibákból, amelyeket a szüleim elkövettek. Közben én valószínűleg másmilyen hibákat vétek. Urbán Klára

Next

/
Oldalképek
Tartalom