Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-30 / 177. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ 2016. JULIUS 30. INTERJÚ 17] Elfogadtam a sorsom, de küzdők Egy napon rosszul lett a tévéstúdióban. Elment orvoshoz, s néhány vizsgálat után megtudta, hogy agytumora van, azonnal meg kell operálni. A JOJ tévé híradósa, Adriana Kmotríková úgy érezte, összedől a világ, de megfogadta: küzdeni fog az életéért. S ok rossz napja volt, ösz- sze sem tudja számolni, mennyi. A kemoterápia nem diadalmenet. „Jól vagyok! Nincs semmi bajom!” - ezt mondogatta magának S ezt feleli most is arra a kérdésemre, hogy van. Anélkül, hogy tovább faggatnám, folytatja: „Mióta eljött a nyár, többet sportolok, mozgok. Télen síeltem, de ez nem megy rendszeresen, Pozsonytól messze vannak a hegyek. Most viszont ki lehet menni a szabadba. Sok év után elkezdtem teniszezni, ráadásul egy edző irányításával. Nem komoly edzés, időnként egy kicsit ütögetünk” Beismeri, hogy az elmúlt években elhanyagolta magát, élete korábban elsőszülött kislánya, Natalka körül forgott, akit elvesztett, de később is a gyermekek kötötték le minden idejét. Csak amikor maga is beteg lett, ébredt rá bizonyos dolgokra. Adriana, akinek arcát szerte az országban ismerik, idén két díjat is kapott: márciusban a legjobb televíziós személyiségnek kijáró OTO-t, nyáron ő lett Az év asszonya (Slovenka roka). Az elismerések arról tanúskodnak, hogy népszerű a nézők körében, szeretik azok az emberek is, akik csak a képernyőről ismerik. „Rádöbbentem, hogy pozitívan hatok az emberekre. A betegségem kapcsán tudatosítottam, hogy segíteni tudok másoknak, akiknek hasonló a sorsuk. Szinte mindenkinek van valamilyen problémája, amellyel meg kell küzdenie, valakinek ez könnyebben, másnak nehezebben megy. Úgy hiszem, a nézők rokonszenveznek olyan valakivel, mint én, aki elfogadja a sors csapását, s igyekszik továbblépni, próbál vele megharcolni.” A betegségét nem titkolta. Példaértékű, mennyire reálisan állt elébe, utat mutatva az embereknek az élet nehéz pillanataiban, bátorítva őket, hogy legyenek erősek. Amikor közölték velem, hogy egy nagy tumor van az agyamban, amelyet azonnal ki kell operálni, két lehetőségem volt, de ezt csak utólag tudom, hogy volt két lehetőségem. Az egyik, hogy totálisan elzárkózom a világtól, nem kommunikálok, a másik, hogy elfogadom az adott helyzetet, és normálisan próbálok élni tovább. Persze, mindjárt az elején abba ütköztem, hogy kopaszra borotválták a fejem. Öt perc, és elintéztek EgyszeriVolt ebben némi dac is? Nem, nem. Soha nem dacoltam, Adódtak pillanatok, amikor szomorúság tört rám, hogy miért mérte mindezt rám a sors, de dac soha nem volt bennem. Gyorsan jött az operáció, utána egy kegyetlen kezelés, de az orvosok mindjárt a kezdetektől állították, hogy vannak nálam sokkal rosszabb esetek, hogy az enyém nem olyan szörnyű. De ha az is lett volna, el kellett volna fogadnom. Honnan merít erőt, ha olyan helyzetbe kerül, hogy veszélyben az élete? Magában mozgósítja a tartalékokat, amelyekről nem is tudott, hogy léteznek, vagy mások által töltődik fel? Én magamban találtam rájuk. Ha az embert falhoz állítja a sors, nincs más lehetősége, mint hogy ereje legmélyére ásson le, s harcoljon. Bár nem szeretem ezt a szót, de most meggyőződtem róla, hogy ez harc. Harcba kell szállni minden apró problémával, amelyeket a betegség hoz, s fokozatosan megküzdeni vele. Eddig elmondhatom, hogy javul az állapotom, elmúlt, ami rossz volt, de nem tudjuk, mi lesz tovább. ben valaki más lettem, de egyben ugyanaz a valaki, aki megy tovább, és nem gondolkozik azon, hogy is lesz majd, csak arra gondol, hogy egyszerűen az élet így hozta. Nem óhajtottam bujkálni a világ elől. Amikor kiengedtek a kórházból, rögtön azon a napon rájöttem, hogy fel tudok kelni az ágyból, el tudom mosni az edényt, tudok főzni, gondoskodni a gyerekekről. Gondoltam, ha normálisan tudok élni, miért ne mehetnék vissza a munkába is. Csakhogy megjelenni a képernyőn egycentis hajjal, ahhoz bizony bátran be kell vallani, hogy is állnak a dolgok. Nem voltam hajlandó semmit takargatni, parókát viselni, eljátszani, hogy semmi bajom. így aztán várnom kellett néhány hetet, míg kinő a hajam, hogy a nézőket ne riasszam el. De hiszen a rövid haj nagyon jól áll. Nyilván, sok hölgy örült, hogy egy műsorvezető is oda mer ülni a kamera elé rövid hajjal. Ezt senki nem sejtheti... Mindig ilyen erős volt? Úgy hiszem, igen... Biztos, hogy igen! Amikor öt éven át nap mint nap küzdöttem a kislányom, Natalka életéért, természetesnek vettem, hogy ezt el kell fogadnom, mert így hozta az élet. Anélkül, hogy elmélyedtem volna a betegségében, naponta tornáztam vele, rehabilitációs és légzési gyakorlatokat végeztünk. Számtalanszor voltam vele kórházban, amikor infúziót, antibiotikumot kapott. Fiatalabb korában - bocsánat, hisz most is fiatal - hasonlóan élte meg a dolgokat? Akkor még nem is jut eszünkbe, hogy rossz is vár ránk, hogy az élet nemcsak vidám, gondtalan. Mindig is elég erős voltam, és pszichikailag ellenálló. Kicsi koromtól kezve önálló voltam, az iskolából hazajövet sokat voltam egyedül, s mindent, amit kellett, magam intéztem. De ezek olyan idők voltak, a szocializmusban mindannyian kulccsal a nyakunkban szaladgáltunk, senki nem vitt bennünket ide meg oda, nem vezetgetett kézen fogva - az első osztály kivételével. Később már nemigen. Mindig mindent könnyen megoldottam egyedül, persze, ez nem azt jelenti, hogy mindig is így lesz. Hogyan emlékszik a kassai gyermekkorra? Gondtalan volt. A városközpontban nőttem fel, s a történelmi városközpontban jártam gimnáziumba, kilenc éven át zeneiskolába, ahol zongorázni tanultam. Városi gyerek voltam, de egyben minden szünidőt falun töltöttem a nagymamámnál Hernádszendstvánban. Boldog voltam, gyönyörű környezetben élhettem. Hatalmas mezők, folyó vett körül, volt ott egy templom és egy üzlet, ahol hetente egyszer kaptak kenyeret. Biciklin közlekedtem, s szabadnak éreztem magam, nem úgy, mint a panelházak között. Volt egy barátnőm is, akivel mindent megbeszéltünk. Hogyan lett a kis Adrianából ismert tévés? Miután leérettségiztem, nem jutottam be a főiskolára. Ez azt jelentette, hogy tizennyolc éves koromtól teljesen önálló lettem, ha kevésből is, de próbáltam megélni, nem kértem pénzt a szüleimtől. A nagy változás akkor következett be, amikor a határok megnyitása után kimentem Franciaországba. A francia nyelv szívügyem volt, néhány éven át tanultam a nyelviskolában és egyedül is, ismételgettem, mit hogyan kell mondani, ügyeltem, hogy jól ejtem-e ki a szavakat. Vonzott az ország, hogy megismerjem a történelmét, saját szememmel lássam azt, amit a könyvekből ismerek. Egy ügynökség közvetítésével vonatra ültem, s mentem. Egy francia családban három gyerekről kellett gondoskodnom, főztem, takarítottam, s egyúttal ismerkedtem Párizs nevezetességeivel, magával a várossal. Ott járta ki az élet egyetemét? Elég nagy bátorság kellett hozzá, hogy egyedül nekivágjak. Senkit nem ismertem, a környezetemben senki nem tudott szlovákul, így aztán kitűnően megtanultam franciául, de azóta már sokat felejtettem. Hazajövet örültem, hogy van családom, hogy van hová visszatérnem. Ajánlom a szülőknek, hogy engedjék el a gyerekeiket, bár az is megtörténhet, hogy nem jönnek vissza. Az én szüleimnek szerencséjük volt, pár hónap elteltével visszajöttem. Bár mindenki kedves volt hozzám, igyekeztek a kedvemben járni, egyedül éreztem magam. Úgy is fel lehet fogni, hogy folytatódott az önállósodás. Mai napig önálló vagyok. Néha magamnak is megyek vele az idegeimre, hogy nem fogadok el senkitől segítséget, mindent magam akarok csinálni. Ennek néha van előnye... ...de hátránya is. Mert úgy gondolom, hogy senki nem tudja úgy megcsinálni, mint én, s azután mindenkivel elégededen vagyok. Hogyan került médiaközeibe? Miután visszatértem Párizsból, első próbálkozásra nem vettek fel a főiskolára, gondoltam, megpróbálom egy év múlva, akkor már tudni fogom, milyenek a követelmények Addig munka kellett, így a kassai és az eperjesi színházba is elmentem válogatóra, utóbbiba fel is vettek, de akkor még nem volt autóm, naponta buszozni meg nem volt kedvem. Valahol viszont dolgoznom kellett, elmentem hát a kassai televízió stúdiójába. Ott egy úriember megkérdezte, nem aka- rok-e bemondó lenni. Meghúztam a vállam, hogy lehet. Két-három mondatos szövegeket kellett beolvasnom, a kassai stúdióból nem sokat közvetítettek Pár hét elteltével megkerestek a pozsonyi stúdióból. Akkorra már felvettek a közgazda- sági főiskolára, így nem haboztam. Rövid időn belül az akkori sztárbemondók, Ada Straková, Nora Beňačková, Alena Heribanová, Soňa Müllerová maguk közé fogadtak Azóta, két anyasági szabadság kivételével, tévés vagyok Azt mesélte, könnyen önállósította magát. El tudja képzelni, hogy egyszer az ön gyerekeivel történik ugyanez? Lélekben lassacskán készülök rá, de nagyon kötődöm a gyerekeimhez. Szigorú anya? Nagy barátok vagyunk, de egyben szigorú is vagyok A nevelésben a szülei mintája szerint jár el, vagy saját elveihez tartja magát? Megvan a magam véleményem, de egyben igyekszem okulni azokból a hibákból, amelyeket a szüleim elkövettek. Közben én valószínűleg másmilyen hibákat vétek. Urbán Klára
